Dr. Elek Sándor úr, a Magyar Lovas Kör egyik alapítótagja, az “ország lódoktora ” hosszú állatorvosi pályája alatti tapasztalatairól számos cikket, elemzést, értekezést írt az elmúlt évtizedekben.
Ezekből bocsátotta rendelkezésünkre több olyan írását, melyek nagy segítséget jelenthetnek magánlótartóinknak, szabadidő lovasainknak. Ezentúl Értesítőnk minden egyes számában leközöljük egy-egy nevelő, oktató cikkét.
Köszönjük Sanyi bácsinak, hogy minden lehetőségévei igyekszik segíteni működésünket és egyik fő célunkat; hogy gondolkodó és képzett lovas barátokat neveljünk hazánk lovas életének.
A csikóval való foglalkozás és takarmányozása rendszeres munkát és szakértelmet igényel. Már korán, 3 -4 hetes korában a fej méretének megfelelő, lehetőleg bőr kötőféket kell a csikóra helyezni, és anyja mellett meg kell tanulnia a kötöttséggel, a vezetéssel részére kezdetben kedvezőt-‘ len tudnivalókat. Fogatban járó kanca mellé kötött csikó vezetőszára olyan hosszú legyen, hogy megálláskor szopni tudjon. Nyereg alatt járó kancánál biztonságos lovas vállalhatja azt, hogy a kancára helyezett nyakló hoz rögzíti a csikót úgy, hogy a csikó vezetőszára a kezében van. A képen bemutatott rögzítési móddal a csikó távolsága az anyjától szabályozható. A vezetőszár soha ne lógjon. A csikó ijedezése esetén közel állítjuk az anyjához. Veszélyes helyzetben a csikó egyszerűen szabadon engedhető. (Ábra a 34. oldalon.) Mindkét esetben a csikó elfáradását figyelembe véve fokozatosan növeljük a jártatási időt. Anyjától szabadra engedni csak a csikóra nézve biztonságos területen szabad. A napi 1-2 órányi mozgás feltétlenül szükséges.
A csikó pataszabályozását a negyedik hónapos kortól kéthavonta rendszeresen el kell végezni. Ezen időszakban korrigálhatók legjobban a lábszerkezeti hibák – bak pata, franciás állás stb. A pataszabályozást a csikó a későbbiek során akkor tűri, ha már fiatal korában mind a négy végtagjának felvételét “lábat” vezényszó ismétlésével gyakoroltatjuk, s közben tisztítjuk, kopogtatjuk a talpi felületet. Hasonló türelemmel kell a vezetést, a kézhez szoktatást is gyakorolni.
A csikó fejlődési erélye egy éves koráig a legnagyobb. Ezen időszakban ne legyen takarmánymérték. Igyekezzünk értékes takarmánykiegészítőket (nyomelemeket, vitaminokat) adni, s a tiszta vízzel való ellátás is folyamatos legyen. Kötött tartásban a napi 2 kg zab, kevés szecska árpa darával, 3-4 kg finom szálú széna elegendő és legalább négyszeri ivási lehetőséget teremtsünk. A gerincvonal és az Ízületek helyes alakulása érdekében a csikót lehetőleg földről, semmi esetre sem rácsból etessük.
A csikó második évében minél szabadabb mozgásterületet kapjon, füves területen, lehetőleg legelőn. Reggel és este abrakoláshoz viszont, szokott helyre kössük meg, s az abrak után legeltetési szezonban is kapjon szénát. A szénaevés idejében végezzük el az ápolást.
A napi takarmányadag 2-3 kg zab, 4-5 kg széna és 4-5 szalma. Az emberhez szoktatás szelíd bánásmóddal ezen időszakban rögződik a legjobban a csikóban. EI kell érni, hogy hívásra a karámból bejöjjön a csikó.
Kevés mozgásterű helyen második éves korától hevederhez, kötőfékhez, két oldalon lazán csatolt kikötőszárral, hosszú futószáron is mozgatható mindkét kézre. A szabad, jó előreviteli mozgásában semmi ne zavarja.
A csikó harmadik évében a rendszeres mozgás idejét fokozni kell. Szerszámhoz szoktatás éve ez. Könnyű lovassal, könnyű kocsiban tanulhatja a tért ölelő mozgást, s fordításoknál is a helyes egyensúlyérzet kialakítását.
Nem a munka ideje a harmadik év. Ebben az időben a kanca és a mén is ivaréretté, de nem tenyészéretté válik. A takarmányadagja 3 kg zab, 6 kg széna és 6 kg szalma. Izmosodjon, de ne zsírosodjon.
A négyéves kor a munkára nevelés időszaka. Ehhez vegyük igénybe szakember segítségét, a helyes kiképzés érdekében. Negyedik évében válik a csikó tenyészéretté. Takarmányadagja 4 kg zab, 6 kg széna, 6 kg szalma. A tenyésztésre szánt kanca fedeztetése ebben az évben eszközölhető, így a teljes fogváltás, lóvá válás idejére hozza világra első csikaját. Az ötödik évtől a kellően előkészített lóval a nehéz munka is károsodás nélkül végezhető. A szegény ember már éves korában is befogja a csikót (meg is rokkan). Aki teheti, a lóvá válása után követeljen tőle, mert így hosszú életű, szilárd szervezetű társa. A hidegvérű csikókat azonban már két éves korban munkára fogják. Az angol telivér csikóknak két éves korukban már versenyt rendeznek. A telivér sem érik be 5 éves kor előtt, de a korai kipróbálás megmérettetésre, selejtezésre ad lehetőséget.
Dr. Elek Sándor
Forrás: Magyar Lovas Kör
2001.
Frissítve: 2023.05.12.
Fotó: Canva
Élelem nélkül a lovak viszonylag hosszú ideig kibírják és életben maradnak – víz nélkül azonban nem. Testük nem raktároz el annyi vizet, hogy az állat hosszabb ideig élhetne belőle, hiszen az izzadással folyamatosan folyadékot veszít. A víz azonban a bőr- és szőrzetápoláshoz is fontos, stimulál és tisztít egyszerre, a pata számára pedig egyenesen elengedhetetlen.
A víz mint tápanyag
Egy lónak 100 testsúly-kilogrammonként átlagosan 5-10 liter vízre van szüksége, testi megerőltetés esetén még többre. Egy keményen dolgozó nagyló naponta minden további nélkül akár 50 liter vizet is elfogyaszthat. Ez pedig egyértelművé teszi, miért is mondjuk: mindig legyen friss ivóvíz a lovak előtt.
Természetesen egy lágyan folyó, kristálytiszta és semmiféle vegyszerrel nem szennyezett patak lenne az ideális – de kinek van ilyenje manapság? Eltekintve attól, hogy a patakpartokon nyüzsögnek a különféle csípős rovarok, amelyek rettenetesen képesek gyötörni a lovakat (is), nem is lehet feltétlenül megbízni a patakokban sem – hacsak nem éppen röviddel azelőtt eredtek. Néhány évvel ezelőtt egy németországi lóklinikán több olyan lovat kezeltek, amelyek hosszabb időn át egy ólommal szennyezett patak vizét itták. Bármilyen biztos ösztönűek is egyébként a lovak, ebben az esetben csődöt mondtak megérzéseik, és súlyosan megbetegedtek.
Az állóvizeknek nagyon nagy kiterjedésűnek kell lenniük, hogy lóitatónak alkalmasan legyenek, mert minden kisebb állóvíz hamar elalgásodik, és ugyanolyan gyorsan elszaporodnak benne különféle rovarok lárvái, amelyeket aztán a lovak a vízzel magukhoz vesznek.
Az istállóban tartott lovaknak amúgy sem áll sem patak, sem tó a rendelkezésére, és meg kell elégedniük azzal, amit az emberek nyújtanak nekik.
A legpraktikusabbak az ember számára az önitatók – a lovaknak azonban nem mindig azok. Nagyon sok függ ugyanis a modelltől.
A legelterjedtebbek a “klasszikus” önitatók, amelyeknél a lónak erősen meg kell nyomnia a kart illetve nyelvet, míg víz gyűlik a kis medencébe. A lovak ezt a fajta önitatót kevésbé kedvelik. Egyrészt az orral való nyomás számukra kellemetlen, másrészt a lovak ezekből az itatókból soha nem tudnak nagy kortyokban inni, ahogy pedig szeretnének. Parányiakat kortyolhatnak, mert néhány korty után a kis medence kiürül.
Praktikusabban azok az önitatók, amelyek alulról maguktól megtelnek, amint egy bizonyos szint alá süllyed a víz. A lónak nem kell mechanikus hatást gyakorolnia rájuk, hogy vízhez jusson, hanem a víz – szinte, mint a természetben – állandóan a rendelkezésére áll.
Annak, hogy az önitatókat rendszeresen tisztítani és ellenőrizni kell, magától értetődőnek kell lennie. Ez főleg télen fontos, ha nincs fűthető itatónk. Ebben az esetben le kell állítani a normál önitatót, és vödörből kell itatnunk.
A legelőn beváltak a kiszolgált zománcozott fürdőkádak, mert van dugós lefolyójuk, vagyis le lehet engedni a piszkos vizet, és kitisztítani a kádat. De vigyázat: a dugót jól kell biztosítani! Ha kevés a víz a kádban, az unatkozó vagy frusztrált lovak játszani kezdenek vele, és kihúzzák – aztán pedig egy csepp víz sem marad a kádban.
Segítség – a lovam nem issza ezt a vizet!
A lovak között is vannak finnyásak, amelyek csak a saját vizüket akarják meginni, és az idegen ivóedényeket egyszerűen elutasítják. Ez a lótulajdonosnak, akinek nem elég erősek az idegei, gondot jelenthet. A lovak ugyanis többnyire mégis isznak – csak éppen akkor nem, amikor odanézünk.
Egy-két napot nedvesített táplálékkal (meglocsolt széna, felpuhított répaszeletek, kásásra lágyított macs) is áthidalhatunk, utána aztán többnyire már iszik a ló.
Egy új legelőn a lovak gyakran nem isszák meg a csodálatosan frissnek tűnő vizet a kádból, mert esetleg klórt tartalmaz (mi emberek nem is érezzük a szagát, a lovak azonban annál inkább). Ilyenkor csak az segít, ha a vizet legalább egy napig állni hagyjuk, akkor elszáll a klór. Ezt azonban csak akkor tehetjük meg, ha a víz árnyékban áll, és tekintélyes mennyiséggel rendelkezünk belőle, vagyis körülbelül egy kőműveskádnyival – egy kis vödörben a víz hamar állott lesz.
Azokat a lovakat, amelyek félnek a klasszikus önitatótól, egy kis trükkel könnyen becsaphatjuk: a víz színére egy almát teszünk, amely nem fér be teljesen a ló szájába. Ekkor aztán bele kell harapnia, és közben megállapítja, hogy először is a zaj nem is olyan rossz, hanem almaíze van, másodszor pedig még vizet is ad. Ez legtöbbször működik.
Ha ugyanakkor tudjuk, hogy a lovunk olyan érzékeny, hogy nem is érinti az ismeretlen vizet, a hosszabb lovaglásokra, amikor rá vagyunk utalva, vigyünk magunkkal egy kaniszter “saját” vizet, vagy előre raktározzuk el valahol. Az igazi “mimózáknak” még saját vödröt is vihetünk magunkkal hazulról. Az ilyen lovak azonban útközben gyakran minden további nélkül isznak egy pocsolyából is… Amennyiben a pocsolya nem éppen egy olyan mezei úton van, amelyen folyamatosan traktorok közlekednek, nyugodtan meg is engedhetjük neki.
A víz mint gyógy- és ápolószer
A 19. században megjelent egy könyv bizonyos Peter Spohr nevű katona tollából “A lovak láb- és patapanaszairól” címmel. Spohr úr nem bízott az allopátiában, különösen az olyan obskurus dolgokban, mint az antibiotikumok és bedörzsölések, és mindent, de mindent vízzel gyógyított.
Még ha meg is gondoljuk, hogy abban az időben a víz valószínűleg még jobb minőségű volt, és hogy Spohr úrnak biztosan dolgozott néhány istállófiú a keze alá, az eredmény kétséges lehetett, hiszen a lógyógyászat az utóbbi évszázadban hatalmas fejlődésen ment keresztül.
Néhány dolog azonban, amelyet Spohr leír, még ma is érvényes. Így például a pata hűtése patairha-gyulladás esetén (amikor azonban néhány nagyon is segítő gyógyszert is kellene szedni…), vagy a nedves borogatások, amelyeknek például bénulások stb. esetén szintén van létjogosultságuk ma is, és a könyvben olyan részletességgel írja le őket, hogy nagyon is sokat tanulhatunk belőle.
A víz gyógyszerként nagy szerepet játszik a megelőzésben is. A túlterhelt lábak vízzel öntözve gyorsabban pihenik ki magukat, amikor azonban semmiképpen sem kell éles sugarat tartani a lábra – már a hideg víz locsolása is stimulálóan hat. A nedves hideg és meleg borogatás váltogatása segít a vérkeringés zavarainál. A meleg nedves borogatás segít, hogy a fekélyek gyorsabban felszakadjanak stb. – mindezek a házi patika orvosságai, amit a régiek még tudtak, és amelyek még ma is érvényesek.
A ló napi ápolásában a víznek megvan a szilárd, megdönthetetlen szerepe. A lovaglás után lelocsoljuk a lábakat és a nyereghelyet meleg vízzel mossuk le, így szabadítjuk meg a verítéktől.
Sajnos nem maradt fenn az a szokás, hogy minden nagyobb istállóban létesítsenek egy “tavacskát”, pocsolyát. Pedig a lovak számára nincs pihentetőbb, mint hogy a munka után ebben hűtsék le a lábukat. A játékosabb állatok bele is merülnek, ha nem ülünk rajtuk és elég hosszú vezetőszáron tartjuk, vagy egészen szabadon engedjük őket. Bámulatos, milyen vidáman pancsol egy addig teljesen kimerültnek tűnő ló is.
Egy ilyen “dagonyázó helyet” nem nehéz kialakítani: a talajt enyhe lejtéssel ki kell ásni, esetleg megerősíteni, és a gödröt feltölteni vízzel. Sok esetben már a lovarda tetejéről lefolyó víz is elég, amelyet az esőcsatornán át a gödörbe vezethetünk. Emellett nem foglal el sok helyet a lovarda mellett, a lovaknak azonban kitűnő pihenési lehetőséget nyújt.
A rendszeres pataápoláshoz hozzátartozik a paták alapos lelocsolása vagy akár fürdetése.
És időnként egy-egy teljes fürdés egy lónak sem árt. A sampon ilyenkor többnyire teljesen felesleges, sőt, inkább árt a bőr pH-értékének. A nagyon bő, langyos víz is lemossa a verítéket és a tél után felesleges bőrzsírt. A pórusok ismét szabaddá válnak, szabadabban lélegeznek, és jobban meg tudják szabadítani a szervezetet a mérgező anyagoktól. A rendszeres langyos vizes lemosás ráadásul még lazítóan is hat.
Segítség: pocsolya!
A legtöbb ló egyáltalán nem fél bemenni egy tóba, de sokuk retteg a pocsolyáktól. Hogy ez miért van így? Egy tó esetében a dolog világos: a vízfelszín jelzi a lónak, hogy itt víz jön. Beleteszi az egyik lábát, és lassan tovább tud tapogatózni. Ez átlátható a számára.
A pocsolya azonban nem: ez a – különben száraz – tájon mély, sötét lyuknak tűnik nekik. A mély, sötét lyukak pedig veszélyesek: vagy megkerüli őket az ember (azaz a ló…), vagy szükség esetén átugorja. Belelépni halálos lehet – így gondolkodnak a lovak, és nem szabad őket megbüntetni ezért. Kissé furának hathat, amikor a lovas a pocsolya közepén áll, vagy beleugrat, hogy a lovát meggyőzze – de gyakran segít. Néha egy arra járó ló is segít, csak szisztematikusan gyakorolni kell a pocsolyában járást.
Erőszakkal nem lehet meggyőzni egyetlen lovat sem arról, hogy a pocsolyák ártalmatlanok – ha belekényszerítjük, egy pocsolya láttán soha nem lesz megbízható.
Lovakkal fürödni vagy úszni
A lovak természettől fogva tudnak úszni. Amit azonban nem tudnak, az az, hogy lovassal a hátukon ússzanak. Ilyenkor elmerülnek, mert nem tudják megőrizni az egyensúlyukat a vízben. Aki tehát lóval akar úszni, vagy mellette menjen be a mély vízbe, vagy azonnal csússzon le a (magától értetődően nem felnyergelt) hátáról, amint elkezd úszni. A sörényében megkapaszkodhatunk, és irányíthatjuk úgy, hogy a magunk oldalán óvatosan húzzuk a szárnál fogva, és egy kis vizet fröcskölünk a nyakára, amikor fordulnia kell.
Nagyon egyszerűnek hangzik, de kezdetben inkább egy másik, megbízható ló és lovas társaságában gyakoroljunk, hogy se mi, se a lovunk ne essen pánikba.
A víz oly fontos…
A víznek, legyen az ivóvíz vagy a ló mosására szolgáló víz, legalább akkora figyelmet kell szentelni, mint az ételnek. Az ivóvíznek tisztának, a mosásra valónak megfelelő minőségűnek kell lennie, de az sem mindegy, hogy úsztatni milyen minőségű természetes vízbe engedjük be a lovainkat. Sajnos a víz sokféle betegséget is terjeszthet – elég csak az egyes élősködők lárváira, vagy pl. a ma egyre gyakoribb nehézfém-szennyezésekre gondolnunk. A víz azonban, ha jó minőségű, “életelixír” – jelentőségét sohasem szabad lebecsülni.
Uta Over
A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2001. októberi számában.
Frissítve: 2023.05.11.
Fotók: Canva
Ha ön elhatározta, hogy végképp “átnyergel” az angolról a western stílusra, a következőkre lesz szüksége: westernnyereg, western nyeregalátét és western kantár. Ha azon lovasok közé tartozik, akiknek még nincs saját lova, de már eljátszanak a gondolattal, hogy vegyenek egyet, azt tanácsoljuk, alaposan mérje fel a kínálatot. Bár a westernlovak ma már valamivel olcsóbbak Európában, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt voltak, “kezdőként” igen jó lóra lesz szüksége, amely elnézi a hibáit, és jó adag türelemmel rendelkezik. Még ha eddig gyakran lovagolt is – a saját ló egészen más, és kezdetben az ember rengeteg hibát követ el, főleg az új stílusban.
Az újoncoknak vagy “átnyergelőknek”, akik még nem szereztek tapasztalatot saját lóval, és a westernlovaglásról sincs vagy nincs sok fogalmuk, a legcélszerűbb, ha először vesznek néhány órát egy westernistállóban. Ha erre nincs lehetőségük, legalább “normál” lovasoktatáson vegyenek részt… A biztos ülést, a nyugodt kezet és a finom segítségadást egy jó, hagyományos stílusban oktató lovasiskolában ugyanúgy megtanulhatja.
Ha aztán eljutott odáig, hogy elboldoguljon egy lóval, és önállóan is lovagolni tudja, két lehetőség van: több westernlovas tanfolyamot is meglátogat, amelyeket külön kezdőknek és “átnyergelőknek” tartanak, és ahol a rendező lovakat is bocsát a résztvevők rendelkezésére, vagy egy westernlovardába megy nyaralni, és legalább az alapokat megtanulja. Nem kell rögtön az USA-ba repülni, Európában, főleg Németországban is rengeteg kitűnő westernistálló van, amelyek minden korosztálynak kínálnak ilyen programokat – gyakran nemcsak westernlófajtákkal, hanem például arabokkal vagy andalúzokkal is.
Or just go west!
További lehetőség kínálkozik azoknak, akik rendelkeznek korlátlan mennyiségű idővel, rengeteg pénzzel és jó adag önállósággal: a mélyvíz. Elrepülhetnek néhány hétre az USA-ba, és egy úgynevezett “Working Ranch“-en nyaralhatnak. Igaz, hogy ez nem igazi nyaralás, mert rögtön befogják őket a ranch körüli munkákba. Így tehát naponta hat-nyolc órát ülhet egy igazi ranch-ló nyergében, amelyik valószínűleg már lovasok tucatjainak tanította meg a westernlovaglást.
Sok német utazásszervezőnek vannak is ilyen ajánlatai – de, ahogy mondtuk, ez a fajta tanulópénz nem kevés! Hat hétre nyugodtan lehet legalább hatezer márkával számolni, de inkább tízezerrel (1 német márka = kb. 130 Ft volt a cikk megjelenésekor – a szerk.). Nagyon drága mulatság, de ha nincsenek személyes kapcsolatai az Államokban, ez is hatékony útja lehet, hogy megtanulja a westernlovaglást. Aztán persze egy ilyen nyaraláson nem lesz gondja vele, hogy további kapcsolatokra tegyen szert. Az amerikaiak nagyon lazák és vendégszeretők – ki tudja, talán legközelebb már egy ismerős ranchán dolgozhat végig egy szezont. Ez pedig aztán igazi westernlovaglás: kerítésjavítás, borjak bélyegzése, a marhák áthajtása másik legelőre, lovak kiképzése… nem könnyű munka, de talán megéri.
Ha tehát van rá lehetősége – például éppen befejezte a közép- vagy főiskolát, egyetemet, vagy más okból van egy kis szabadsága -, vágjon bele! Igaz, hogy “greenhorn”-ként vagy “city slicker”-ként nem fogják mindenütt tárt karral fogadni, de először elmehet egy teljesen szimpla nyaralásra is az Egyesült Államokba. Az amerikaiak egyébként ugyanúgy odavannak a mi jó öreg európai lovaglóstílusunktól, mint mi a westernlovaglástól. Ebből mindkét fél számára előnyös együttműködés jöhet létre: Ön elmesélhet új barátainak mindent a díjugratásról, a futószárazásról, a díjlovaglásról, és arról, hogyan kell célszerűen használni a cavalettiket – és ugyanazzal a lélegzettel ki is kérdezheti őket a westernlovaglásról.
Hogy ez mindenhol egyformán működik-e? Sejtelmem sincs – legutóbbi USA-beli utazásomon olyan jól működött, hogy már ahhoz is elég embert ismerek, hogy két évig is gond nélkül utazgathassak hét államban. Ha egyet megismerünk, az már hozza magával a többit. Ez aztán odáig is fajulhat, hogy néhányuk meghívását már le is kell mondani, mert az embernek egyszerűen nincs elég ideje.
Csak egy kicsit fel kell adni európai “tartózkodásunkat”, és alkalmazkodni az amerikai életstílushoz (röviden: ha ma nem jövök, majd jövök holnap, ma élek, és nem holnap vagy tegnap!), és hamarosan már azon törheti a fejét, hogyan tud minden meghívásnak eleget tenni.
És ez is hozzátartozik a westernlovagláshoz – mert bármennyire is igyekezzünk mi európaiak, a versenyeink és a westernlovas élet valahogyan mindig “európai” marad. Az a különleges hangulat, amelyet az Államokban kis és nagy rendezvényeken egyaránt tapasztaltam, nálunk mindig kissé más.
Ha lehetősége van egy ilyen útra, ne mulassza el. Ha van internet-hozzáférése, iratkozzon fel egy levelezőlistára, és teremtsen kapcsolatokat. Én még nem küldtem úgy “german girl coming to USA – looking for horsey stuff!” szövegű e-mailt, hogy ne kaptam volna számtalan választ címekkel és ötletekkel. Persze ilyenkor azért óvatosnak is kell lenni, az első alkalommal rögtön egyedül utazni biztosan nem jó ötlet, de az ismerőseim és én minden kezdeti probléma ellenére sem bántuk meg a legkevésbé sem, hogy elmentünk.
Aki valamivel olcsóbban szeretné megúszni a dolgot, az nézzen körül Európában: a más módon ugyan, de szintén igen “laza” olaszok is nagy barátai a westernlovaglásnak, így ott is lehet egy-egy meghívást szerezni a ranch-ekre, akár a hozzánk legközelebb eső, északi részeken is.
Veszek egy westernlovat
Amint már említettem: akkor pénzre van szüksége. Nagyon sok pénzre. Ha “igazi” westernlovat szeretne venni, például egy quarter horse-t, appaloosát vagy paint horse-t, legalább 15 000 márkával kalkuláljon egy megfelelően belovagolt lóért. Versenyeztetett lovat 20 000 márka alatt nem fog kapni, felfelé a határ a csillagos ég. Az európai lópiacon már minden mennyiségben kaphatók amerikai importlovak, de mindenkit óvatosságra intenék. Az USA-ban egy kedves, hobbi quarter horse-t 1000 dollárért megkap – és ez valamivel jobb és bombabiztosabb. Németországban az ilyen lovakat aztán ügyes kereskedők tucatjával hozzák át, és legalább 10 000 márkáért árulják. Ilyesmit jól megfontolnék – és lehet, hogy inkább valamivel drágább lovat vennék német tenyésztésből és jobb minőséggel. Természetesen egy ilyen átszállított lóban is megtalálhatjuk álmaink lovát! Csak az árak gondolkodtatják el azt, aki az Államokban már látott jobb lovakat olcsóbban is.
A saját importról minden újoncot lebeszélnék – túl sok kockázatot rejt magában. Nincs cserejog vagy visszavásárlási garancia, a ló beteg is lehet, a szállítás testi vagy lelki sérüléseket okozhat – ha azonban beleszeret abba a lóba, amely USA-beli tartózkodásán a ranchon olyan türelmesen megtanította a westernlovaglásra, keressen egy céget, amely elintéz mindent. Számítson azonban legalább 10 000 márkás költségekre, mire a ló Európába érkezik.
És jól fontolja meg, hogy a ló nem boldogabb-e ott, ahol van – egy tágas, nyílt földön számtalan fajtársával és napi mozgással, mint Önnél otthon, az istállóban. Tudom, milyen nehéz lemondani a megvásárlásról, én is Nevadában találtam meg egy musztángban a számomra tökéletes lovat – de itt sohasem lett volna boldog, hiszen ez a ló még életében nem látott belülről istállót, mostantól pedig sok órát kellene egy 5×5-ös boxban eltöltenie. Még mindig Nevadában van, és ott is marad – bármennyire nehezemre esett is akkor a döntés, biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekedtem – a ló érdekében.
A ló mellett azonban felszerelésre is szüksége lesz. Megfelelő westernnyerget, akár határainkon túl, akár hazai lovasboltban veszi, 150-200 000 Ft-nak megfelelő összeg alatt nemigen lehet kapni, a jó western nyeregalátétek 12-15 000 Ft-nál kezdődnek, kantárak kb. 15000 Ft-tól, zablák 8-10 000 Ft-tól kaphatók.
De még ha mindenből a legolcsóbbat veszi is – 15 000 márka a lóért, 2000 márka a nyeregért stb., 20 000 márka alatt nem ússza meg.
Olcsóbb, ha más fajtájú, de western stílusban lovagolt lovat vesz, vagy egy “kedves keveréket”, ezeknek az ára többnyire ugyanannyi, mint egy “normál” hobbilóé, 4000 márkától már hozzájuthat egy kedves hobbi westernlóhoz, ami azért megbízhatóan van kiképezve.
Néhány gyakorlati jótanács
Mi van, ha egy westernlónak eszébe jut felágaskodni? Akkor Ön valamit nagyon rosszul csinált! Ebben az esetben Ön nem több a lova számára, mint egy játszótárs, akit fel is lehet bosszantani vagy figyelmen kívül hagyni (feltéve, hogy a lova viselkedésének nem testi oka van).
Soha ne hagyja, hogy erejük összemérésére kerüljön sor! A lovának sohasem szabad tudnia, milyen erős – mindig azt kell hinnie, hogy ön az erősebb, és a harc csak az ő vereségével végződhet.
Barátság, haverság a lóval… hölgyeim és uraim – lehet, csak nem így! Hosszú száron, lazán, elengedetten ügetni a mezőn csak olyan lóval lehet, amelynek nem jut magától az eszébe, hogy kicsit “szórakoztatóbbá” tegye a kilovaglást. Minél finomabbak a jelek – bármilyen lovaglási stílusnál -, annál világosabban kell tisztázni az erőviszonyokat. A ló számára csak két dolog létezik a rangsorban: fölötte és alatta. Tehát a ló fölött kell állnia, ha szereti az életét és az épségét. A barátság és a rangsor többnyire függetlenek egymástól, de a kettő kombinációja éppen azt eredményezi, amit a westernlovaglás mítoszának köszönhetünk: a horsemanship fogalmát. Mindig fairek vagyunk a lovunkhoz, megbízhat bennünk, megpróbáljuk megérteni – de nem tűrünk el olyan magatartást, ami az alfa-állatként betöltött pozíciónkat kérdőjelezné meg.
Éppen azért, mivel a westernlovaglásban minden olyan “lazán” megy és lazának kell kinéznie, itt még nehezebb és több időt igényel minden területen tisztázni és megszilárdítani a dolgot.
Sok lovas kezdetben például fél hosszúra hagyni vagy elengedni a szárakat vágtázás közben. És éppen ebből ered a gond: egy alfa-állat, amelyik fél? Ekkor aztán alatta is elkezdenek félni… és rohannak. Vagy a másik lehetőség: egy bizonytalan “alfa” már nagyon régen vált alfává, egy másik ló kihívja, és magának követeli az alfa-pozíciót.
A kétkedés már egy ilyen “banális” dolognál elkezdődik, mint a túl gyors vágta! És a népszerű segítségek – a szár és közvetlen kapcsolata a lóval bármikor – már nincsenek meg a megszokott formában. Korábban esetleg csak “mechanikusan” lovagolta a lovát, vagy húzással és nyomással, ő pedig egyetlen okból engedelmeskedett: csak hogy ez a kellemetlen érzés megszűnjön. Vagyis soha nem volt Ön az alfa-állat.
Ezektől a segítségektől megfosztva a lovasok nagy része kudarcot vall – azokat kivéve, akik tényleg tudnak lovagolni. A ló az ló, mindegy, hogyan lovagolják. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a jó lovaglás nem a stílustól függ.
Vagyis ne “csak” westernlovagolni próbáljon – próbáljon jól lovagolni! Ha mostantól “komolyan” a westernlovaglásnak akarja szentelni az idejét, keressen fel egy edzőt, kiképzőt, aki a továbbiakban segít Önnek és a lovának. Fektessen be szakirodalomba, és látogasson a lovával speciális “átnyergelő-tanfolyamokat”.
Sok sikert!
Karin Tillisch A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2001. októberi számában Frissítve: 2023.07.14.
Fotók: Canva
Talán, ha nincs az egyik grófnak az az engedetlen vadászkutyája, akkor még ma is “Windsor Horse and Dog Show” lenne a neve Anglia egyik legnevezetesebb sporteseményének. A ravasz jószág vétke az volt, hogy ellopott egy csirkelábat, míg a gazdik a megnyitó ünnepségre figyeltek. A hibát ott követte el, hogy történetesen a király tányérját szemelte ki erre.
VI. György haragja így már a legelső rendezvényről száműzte az ebeket, ezért 1943 óta csak lovak szerepelnek a Windsori Királyi Lovas Bemutatón.
Pedig az alapítókat, Robert Orssich grófot (a vétkes kutya gazdáját), és Geoffry Crosst igazán nemes szándék vezérelte. A háború sújtotta Anglián szerettek volna segíteni a “Szárnyalás a győzelembe” kampány részeként egy olyan látványos bemutatóval, amire az emberek szívesen adnak pénzt, s ezt aztán a hadiipar kaphatja meg.
A királyi család már az elejétől fogva példamutatóan vett részt a programokon: VI. György, Erzsébet királynő, az akkor még hercegkisasszony Erzsébet és Margit, mind jelenlétükkel emelték a színvonalat. A királynő, aki rendszeresen lovagolt, indult az első versenyen, és megnyerte a “Póni és Kutyafogat” számot.
Őfelsége azóta sok hazai tenyésztésű lóval és pónival képviselte a családot a versenyeken. A brit királyi család többi tagja szintén kitüntető figyelmet szentel az eseménynek: nem csak nagyvonalú támogatók, hanem többük, így pl. Edinburgh hercege vagy Fülöp és Edward hercegek versenyzőként is harcba szállnak a győzelemért.
Maga a helyszín sem hétköznapi: őfelsége a királynő kastélyának a parkja ad otthont minden év májusában Nagy Britannia legnagyobb szabadtéri lovas rendezvényének, a “Royal Windsor Horse Show”-nak.
Mind az öt napon, átlagosan hat helyszínen folyamatosan zajlanak a programok reggel 9 és este 6 óra között. Egy helyszínen több, mint tíz műsorszám pereg naponta, de jócskán akad esti látványosság is.
A Castle Arena fekszik a legközelebb a királynő lakhelyéhez. Ez a központi helyszín. Itt zajlik a “Foltos Pónik Bemutatója”, különböző gyorsasági versenyek, a “Nehézsúlyú Lovak Díszfogatos Felvonulása”, de ez néhány díjlovagló és a díjugrató szám színhelye is.
Itt lép fel a Kanadai Királyi Hegyi Rendőrség. Bemutatójuk mindig nagy tömegeket vonz, hiszen ki ne nézné ámulattal, amint a felzászlózott lándzsákkal vágtázó férfi és női lovasok juharlevél alakzatot formálnak, vagy éppen zenére táncoltatják lovaikat díszes egyenruhájukban. Nem csoda, hogy tavaly egy napot a tiszteletükre Hegyi Napnak neveztek el. Ezen a napon a látogatók betekinthettek a kanadai szervezet belső életébe. Megnézhették a lókiképzést, a lóápolást, és nem utolsó sorban a trükköket, melyek segítségével juharlevél alakokat fésültek a lovak szőrébe, de megszemlélhették a lándzsagyakorlatokat is.
A “Shetlandi Pónik Nagy Nemzeti Bajnoksága” is itt zajlik. Érdekessége, hogy a pónik nem lehetnek 40 inchnél (kb. 102 cm) magasabbak, a selyemruhába öltözött lovasok pedig 13 évesnél idősebbek. A verseny a military terepszakaszához hasonlóan rögzített akadályokon folyik.
Az Eton Ring hagyományosan a felvonulások, bemutatók helyszíne: kis lovak több kategóriában, haflingiek, nehéz lovak, hunterek, appaloosák, spanyol lovak, még felsorolni is hosszú lenne minden osztályt. A világnak azon a felén természetes, hogy mozgássérülteknek is írnak ki számokat, amelyeket Windsorban – többek között – ezen a pályán láthatunk.
Külön érdekesség, hogy szamarakat is felvezetnek itt. Általában a harmadik nap derekán rendezik meg a dámanyeregben lovagló hölgyek versenyét. A szombati nap délelőttjén pedig az először lovagló gyermekeké a főszerep.
Este viszont, a műsor záró számaként – fél tizenegy tájban -, már sokkal komolyabb lovasok tartanak izgalmas előadást: a Lovas Tüzérség tart ágyúlövésekkel tarkított bemutatót. Az egység a királyi család udvartartásának állandó része. Feladatuk a díszágyúzás az állami és a királyi évfordulókon, de az ő kötelességük az állami és a királyi temetésekhez használatos fekete lovak tartása, gondozása is. Bemutatójuk gyors, pergő. Mivel egy ágyús egység a lovakkal, ágyútalppal együtt majdnem húsz méter hosszú (hivatalosan húsz yard), a vágtában előadott alakzatok, keresztbelovaglások hibátlan lovaglást követelnek meg a fék nélküli vontatmányokkal.
A Vidéki Vásárok Arénája a színhelye – egyebek között – a régi stílusú, nagy sörösfogatok felvonulásának. De itt láthatjuk a mozgássérültek fogathajtó versenyét és az előkelőséget díjazó concour számokat, vagy a fogatolt szamarak versenyét. A Királyi Lovas Tüzérség már említett egysége, nevezetesen a Király Serege itt tart bemutatót egy számunkra idegen sportból, a Tent Pegging Demonstration keretén belül. A játék lényege, hogy a sorban levert sátorcölöpöket egy hosszú ütővel, minél rövidebb idő alatt kell kiütni a földből, természetesen vágta közben.
A vadászathoz tartozó egyéb látványosságok, például a vadászgörények, terrierek versenye, valamint solymászbemutató is rendkívül népszerűek.
Természetesen külön pályán zajlanak még a nagy díjugrató, a díjlovagló és a fogathajtó versenyek.
Vasárnap este, az ötnapos rendezvény nagyszabású záróműsora tűzijátékkal ér véget.
Cziglányi Béla
(A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2001. áprilisi számában.)
Frissítve: 2023.06.16.
Fotók: Canva
A leghíresebb angliai galoppversenyeket, valamint a pályákat bemutató mini sorozatunkban elsőnek az epsomi derbyről írtunk, amelyet először 1780-ban futottak. Másodiknak az 1711-ben alapított Ascotról írtunk, melynek fő attrakcióját szintén a hároméves pej mén, Galileo nyerte. Ezzel a teljesítményével az ír származású csodalovat Európa legjobb lovának kiáltották ki.
A két pályán kiosztott sokszáz millió forintnak megfelelő összegek, no meg a vezető istállók éves teljesítéseiben megemlített sok milliárd forintnyi dollárok és fontok után úgy gondoljuk, ezt tovább fokozni már nem lehet, és nincs is értelme, mert ép ésszel már ennyi is szinte felfoghatatlan. Legalábbis nekünk, magyaroknak, akiknek a lóversenysport már nem is olyan lassú, de annál biztosabb halálát kell tehetetlenül végignéznünk.
A kezdetek
Nos, mintegy levezetésként kicsit könnyedebb fajsúlyban zárjuk képzeletbeli angol körsétánkat. Hogy mégis rátegyünk egy lapáttal az eddigiekre, ezúttal a legrégebben alapított angol versenypályáról adunk egy életképet, amelyen az első futamokat négyszázkét évvel ezelőtt, 1599-ben futották. Tehát akkor, amikor az angol polgári forradalom is nagyjából fél évszázadig várat magára. A magyar nép pedig öt évvel később még azzal volt elfoglalva, hogy Bocskai vezetésével először próbáljon megszabadulni a Habsburg iga alól, amikor itt, Chesterben már rendszeresen száguldoztak a versenylovak.
A pálya
Bár a Liverpooltól 30 km-re délre fekvő közép-angliai városka folyópartján lévő, rendkívül szépen ápolt pálya évente mindössze öt hétvégén üzemel, de ezek az alkalmak aztán a környék lakosait családostul odavonzzák. Igaz, ez csak a harmadik angol galopp-pálya volt, amit életemben láttam, mégis már – szinte – megszoktam, hogy azok nagyon kulturáltak, és szinte szőrszálhasogató precizitással gondozzák a területet. Ami pedig a sokaságot illeti, az epsomi derby napján jóval több, mint százezer ember volt kinn, kezdve az unokától a nagymamáig.
Mégis, engem a chesteri pálya a maga kicsiny, ékszerdobozra emlékeztető mivoltával fogott meg a leginkább. A nagy múltú, híres eseményekkel szemben még akkor is mellette tenném le a voksot, ha az általam megtekintett augusztus ötödikei versenynapon “csak” huszonhétezren voltak. A félreértés elkerülése érdekében: a pálya és környéke tele volt, a “csak”-ot a százezres pályák befogadóképességéhez mérten kell érteni.
Szokások, hagyományok
A nagy esemény napját, mely vasárnapra esett, szójátékkal funday-nak, az angol vasárnap és a vigasság, mulatság szavak összegyúrásával nevezték el, magyarul talán a “vásárnap” szóval írhatnánk le hasonlóképpen a versenyzés és a búcsú-jelleg együttes hétvégi megjelenését. Persze – Angliában – olyan búcsúra kell ilyenkor gondolnunk, ahol a férfiak szmokingban, de legalábbis öltönyben jelennek meg (mint jómagam is), a hölgyek szintén elegáns ruhában, s a galoppversenyeken szinte kötelező, díszes kalapot viselnek, de még a gyermekek is ünneplőben szórakoznak. Mivel idén jártam először angol galoppversenyen, eleddig abban a hitben éltem, csak az epsomi és az ascoti verseny rangja miatt ilyen elegánsak a nézők, de itt, Chesterben rá kellett döbbenjek: magának a lósportnak, s talán a lovaknak adják meg ily módon a tiszteletet.
Mint azt Marianne Schoemaker pályaigazgató kérésemre elmondta, a létesítményt a középkorban a rómaiak által épített négyzet alakú városfal déli oldala és a folyókanyarulat által bezárt háromszögben hozták létre. A két méter széles városfal, amelyen körbe lehet sétálni ezt a százhúszezer lakosú városkát, a védelmi feladatán kívül kitűnően alkalmas volt arra is, hogy az egész – városon kívüli – pályát be lehessen látni róla anélkül, hogy a biztonságot jelentő falakat el kelljen hagyni. Több ezer ember még ma is a régi szokás szerint nézi a versenyeket a “célegyenes” mentén végigfutó, jó kilátóhelyet biztosító két méter széles fal oromról, ahonnan távcső nélkül is be lehet látni a versenyt.
Az idei programok
Ez utóbbi persze még inkább igaz a nagyrészt zárt tribünökre, ahol az időjárástól függően a melegtől, de leginkább mégis a hidegtől védik meg a látogatót a hatalmas, kettős szigetelésű panorámaablakok. Az évi tizenegy versenynapot május és szeptember között rendezik meg, mindegyik hónapban egy-egy hétvégén. A májusi a fesztivál jegyében zajlik, a júniusit római fesztivál néven hirdetik meg. A júliusi versenynap, mely az előző két hónaphoz hasonlóan este hétkor kezdődik, idén 13-ára, péntekre esett. A dátumválasztás szerencsésnek bizonyult. Ekkor voltak a legtöbben, a maximális 27500-on felül a városfalon is vagy ezren nézték a futamokat. A mostani, augusztusi napon a családnak tisztelegtek, a szeptemberi napon pedig a hölgyek kerülnek a figyelem középpontjába. A két utolsó napon az első futamokat délután háromkor indítják.
A gyér éves kihasználtság ellenére a fű valószínűleg olyan ápolás alatt van egész évben, mintha a Buckingham palota legelegánsabb pázsitján lennénk – állapítom meg sétánk alatt. Ahogy csinos kísérőm bemutatja a futamokat, megállapítom: viszonylag kis versenyeket rendeznek, ahol értelemszerűen a jól sprintelő, fordulékony lovakat futtatják inkább, hiszen csak a befutó előtti kétszáz méter egyenes, s ez is csak nagy nehézségek árán volt megoldható a másfél kilométer összhosszúságú pályán. Talán találóbb lenne inkább rövidségről beszélni – tréfálkozom magamban, ahogy a hölgytől búcsúzom, s kezdem sétámat a pálya körül.
A képek segítségével gondolatban sétáljanak velem Önök is, felidézve a nyár egyik gyöngyszemének ragyogását.
Cziglányi Béla
A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2001. októberi számában
Frissítve: 2023.04.19.
Fotók: Canva
A sorozat előző, első részében elsősorban azokhoz szóltunk, akikben már megvan a szándék arra, hogy “átnyergeljenek” a western stílusra és talán egy saját westernló beszerzésére is. Nos, ne szaladjunk azért ennyire előre! Vizsgáljuk csak meg, mit is értünk western stílus és westernlovaglás alatt, nehogy korábbi téves elképzeléseink helytelen irányba vigyenek minket, és netán csalódottan távozzunk a “klubból”, ahová egyre többen tartoznak, tartozunk a világon. Aki továbbra is kitart elképzelése mellett, és legalább elméleti western-leckéket szeretne venni tőlünk, azt megnyugtathatjuk: e sorozat természetesen nem ér véget ezzel a mostani cikkel, már csak azért sem, mert a “western” egy kimeríthetetlen téma, amely nemcsak még jó néhány újságoldalt, de több kötetnyi könyvet tölthetne meg tartalommal.
A mítosz
Lex Barker Old Shatterhand-alakítása és a Bonanza sorozat óta Európában minden gyerek tudja, milyen “valójában” a vadnyugat. És a westernlovaglás fogalmával is tud mit kezdeni az időközben egyre szélesedő közönség. Westernlovaglás és cowboyok, kaland, szabadság… mindezen fogalmakat gyakran veszik egy kalap alá. De tényleg ennyire elválaszthatatlanul összetartoznak? A válasz egyértelmű NEM. Itt nem a westernlovaglásnak szeretnék reklámot csinálni, sem lebeszélni nem kísérlem meg róla az embereket, egyszerűen objektíven szeretném bemutatni ezt a jelenséget – méghozzá alternatív lovaglási módként.
A valóság
Az a “vadnyugat”, amit a tévéből és a “spagetti-westernekből” ismerünk, biztosan nem létezett. Aligha volt olyan cowboy, aki magányosan lovagolt a pusztán – aki látta már a sivatagnak csak a SZÉLÉT is Nevadában, tisztában van vele, hogy itt az embernek egyedül semmi esélye.
Továbbá – mi az a cowboy? Fordítsuk csak le: egy tehenes fiú! Értsd: tehenész. Az egyetlen különbség Európához képest éppen az volt, hogy a csordák jóval nagyobbak voltak. Lovas tehénpásztorok az egész világon voltak, például Franciaországban a gardianok fehér lovaikkal és fekete marháikkal, Olaszországban meg pont fordítva – sötét lovak, világos marhák – és természetesen Spanyolországban, Portugáliában és Magyarországon is!
De menjünk csak tovább: még a távoli Ázsiában is! Aztán egész Dél-Amerikában, ahol a “gaucho” ugyan az egyik legnehezebb, de bizonyos körökben a legnagyobb tekintélynek örvendő foglalkozás is. És mit csinál egy cow-boy? Persze őrzi a marhákat. Nagyon hősies foglalkozás, nemde? Talán nem azért lógott inkább a revolver az oldalán, hogy elijessze és megölje a támadó ragadozókat, mint hogy a “Saloon”-ban jelentéktelen apróságok miatt kockáztassa az épségét és az életét? És tényleg “hősök” voltak – vagy egyszerűen csak szegény szezonális munkások, amilyenek legközelebbi szomszédaik, a dél-amerikai gauchók még ma is, akik egyik farmról a másikra vándorolnak, és ott aztán napkeltétől napnyugtáig a nyeregben ülnek kevés pénzért és egy kis ennivalóért?
És most a westernlovaglásról
Ma a westernlovaglást a “legszuperlóbarátabb” alternatívaként ábrázolják – a német lovaglási módnak pedig minden képviselője automatikusan állatkínzó. Nos igen, hogy a klasszikus lovaglásban sokan vannak, akik inkább sikerre verik a lovukat, mint vezetik, igaz lehet… De aki így gondolkodik, túlságosan leegyszerűsíti a dolgot. Nézzük csak meg az egész western mítoszt egyszer történelmi perspektívából. Méghozzá néhány “cowboy”, “buckaroo” és “mustang mentor” szemszögéből, akiket Kaliforniában és Nevadában ismertem meg.
Még ha ma az USA-ban 80%-ban hobbiból tartanak is lovat – bizonyos értelemben még mindig eldobható áru, és az is marad, legalábbis a kevésbé jó fajták és azok keverékei. Így például egy waskaloosa csikó és anyja is, amelyeket vágóhídra ítéltek, csak mert a csikónak rossz volt a színe. Biztosan van ilyen nálunk is, de azt állítani, hogy a westernlovaglás mindig is abszolút a leglóbarátabb lovaglási mód volt, biztosan nem helyes.
Az Egyesült Államok létrejöttének idején évszázadokon át vadlovak milliói éltek a prériken. Hamarosan már nem kellett lovakat importálni – több mint elég volt ott is. Akinek lóra volt szüksége, vagy fogott magának egyet, vagy a számos árverés egyikén vett egy félvadat “for a few bucks”. Az akkori lóárak messze alatta maradtak egy jó nyeregének.
Ezen kívül igen kevés cowboy volt jó és beleérző lovas. A lónak csak “működnie” kellett. Az USA-ban néhány terület még ma is durva, embertelen – egy cowboy nem engedhette meg magának, hogy egyszer csak a nagy semmiben egy ideges, túl félénk vagy akár bolond ló ledobja a hátáról és megsérüljön. Hagyományos értelemben vett lovasoktatás a lakosság széles körében szintén biztosan nem volt – egyszerűen csak felültek a lóra, kezükbe vették a kantárt, és kész.
Akkoriban az embereknek teljesen más volt az állatokhoz való viszonya. Arra biztosan ügyeltek, hogy az állatok élelmet kapjanak – de állatorvost hívni többnyire már elképzelhetetlen lett volna, hiszen az alig került volna kevesebbe, mint egy új ló. Ennek semmi köze a szívtelenséghez, pusztán pragmatikus gondolkodás, ami az első telepeseknek és úttörőknek biztosította az életét. Egy beteg vagy sérült ló sem kocsit nem tudott húzni, sem földet szántani, és csak pénzbe került.
Hiszen abban az időben Európában is pontosan ez volt a helyzet… néha meg is kérdezem magamtól, kinek támadhatott az az ötlete, hogy éppen Amerikában, ismeretlen és veszélyes földön, amely a tornádók, villámok, végtelen sivatagok miatt éppúgy veszélyes volt, mint a joggal vehemensen védekező őslakosság miatt – minden értelem ellenére másképpen lett volna?
Biztosan csak egy ravasz PR-ember találta ki ezt az egészet, vagy olyan valaki, aki a történelemről és a tényekről hallani sem akar, és inkább Karl Mayt olvas (aki egyébként soha nem járt Amerikában).
Mitől westernlovaglás?
Szóval felejtse el a szabad, vad cowboyok és örökké hű társuk, a ló kliséjét. A westernlovaglás nem jobb és nem rosszabb, mint bármely más lovaglási mód, mivel a lónak megfelelő bánásmód és használat attól függ, aki a szárat a kezében tartja. A westernlovaglás úgynevezett “jelző lovaglási mód”, ami a következőképpen működik: a lovas jelt ad a lónak, például vágtára. A ló addig vágtat a megadott irányba, míg más jelet nem adunk. Nem hajtjuk, nem fogjuk vissza, nem szedjük össze, és a szár hatásával sem próbáljuk meg fékezni. És ez az egyik legfontosabb különbség a német lovagló stílussal szemben.
Az is mítosz, hogy a westernlovak automatikusan összeszedettség nélkül mozognak. Ezt Kalifornia több westernversenyén tett saját megfigyeléseim alapján nem erősíthetem meg. Egy jó westernló “természetes” tartásban dolgozik – minden rendkívül mély fejtartás és a mellső lábon “csosszanás”, amit nálunk a Pleasure Classesnál láthatunk, abszolút kivétel – és hogy ez mennyiben természetes vagy nem, az kérdéses.
Az egyes westernágak értelméről vagy értelmetlenségéről később még írunk, most térjünk vissza az összeszedettséghez.
Egy jó westernlónak képesnek kell lennie magát “vinni”, ezért megfelelő módon egyensúlyban tartani magát a lovas alatt. Ez nem slattyogás, és nem is csoszogás. A továbbiakban egy westernló is összeszedett bizonyos feladatoknál – végzett már talán fordulást, azaz “spin”-t olyan lóval, amelyik teljesen az elülső lábára támaszkodik? Összeakadnának a lábai, ha nem lenne képes áthelyezni a súlyát a hátulsó lábaira, és szabályosan a földbe ágyazni őket!
“Just for fun”?
A legnagyobb gond az, hogy a westernlovaglásban sokan továbbra is a “kényelmesebb” alternatívát látják. Miért kellene venni a fáradságot a ló gimnasztikázására, ha csak terepen akarunk poroszkálni? Miért kellene állandóan kézben tartani a szárakat egy laza kilovaglásnál?
Sokan, akiket sohasem fogunk látni versenyeken, pusztán lustaságból jutnak el a westernlovagláshoz. A westernlovaglás, amely használati lovaglásból fejlődött, amely arra irányult, hogy lehetőleg az erőt kímélve és különösebb tudás nélkül jussanak előbbre, biztosan nem olyan erőpróbáló, mint a német lovaglóstílus.
Ezért azonban még egyáltalán nem lustáknak való! Western- vagy díjló, mindkettőjüket mozgatni kell! És nem csak csoszogó járással a terepen. A lovak akkor érzik jól magukat, ha az energiájukat szabadon engedhetik. Ez persze nem a fejetlen hajszát jelenti rögtön az erdőbe, sokkal inkább kiadós ügetéseket vagy kocogást értek alatta, kis vágtákkal kiegészítve, hogy fellazítsuk a lovat!
Ez a lépésben csoszogás végső soron két lehetőséghez vezet: az egykor oly nyugodt lovat a terepen egyszer csak nem tudjuk az ellenőrzésünk alatt tartani, vagy ami ugyanilyen rossz, elmerevednek az izmai. Aztán még jobb, ha enni is túl sokat kap, és tökéletes a beteges kis “hízódisznó”, amit westernlónak csúfolnak.
Ahogy mondtuk, a westernstílust azért “találták” fel, hogy kis fáradsággal és erővel minél nagyobb távolságot tegyenek meg. Mit jelent ez a számunkra? Egy díjló, amelyet “helyesen” lovagolnak, általában egy óra múlva már verítékben úszik – mert minden izmát meg kell dolgoztatnia! De egy westernlónak, amellyel egyszerűen csak poroszkálunk a terepen, egy óra múlva is minden szőrszála száraz lesz – egy lóval akár napi nyolc órát is lehet lépésben lovagolni, anélkül hogy komolyabban kifáradna (kivéve a túltáplált vagy “csak-istálló”-lovakat). Vagyis vagy szögre akasztja a hivatását vagy tanulmányait, hogy valódi cowboy módjára naponta tíz órát töltsön a nyeregben lépésben, hogy megmozgassa a lovát – vagy belátja, hogy a westernlovaglás mégsem lustáknak való. Egyébként ült már nyolc órát nyeregben? Ez aztán tényleg nem a lusták sportja!
Nagyjából és egészében…
A westernlovaglás tényleg “finom” dolog. A lovagló stílus rendkívüli módon gazdagítja a ló és a lovas életét, és sokoldalúbbá teszi a lovas céhet. Ez azonban éppoly kevéssé az abszolút igazság, mint bármely más lovaglási stílus. Minden azon múlik, aki a stílust gyakorolja, a lovat edzi és ellátja. Mindkét oldalon vannak fekete bárányok és túlbuzgók. Ennek mindkét táborban ki kell egyenlítődnie.
Remélem, ez a kis bevezetés kissé a realitás felé tolta a westernlovaglás mítoszát – ha valakit megfosztottam egy illúziótól, sajnálom, de ez a sorozat tényeken alapul, hogy útmutató és tájékoztató lehessen az Önök számára – nem pedig regény Karl May módra…
Hogyan tovább?
Ha még nem sikerült mindenkit elriasztanom, leírom, mit várhatnak ettől a sorozattól: mesélek majd egy keveset a westernlovaglásról és eredetéről, az úgynevezett westernfajtákról, a kaliforniai és texasi stílus közti különbségről, a felszerelésről, a versenyágakról, feladatokról, és mindenekelőtt arról, hogyan lehet “westernlovagolni”, illetve hogyan érheti el Ön is a lovával ezt a “laza harmóniát” a legminimálisabb jelekkel.
Meg fogja látni: olyan nagy különbség azért nincs a jó hagyományos stílushoz képest!
A “három-B-elv”
A “három-B-elv” azt jelenti: Big Bossy Buddy, vagyis a “nagy főnök haver”, valahogy így lehetne lefordítani ezt a furcsa kifejezést. De nézzük, mit is takar ez valójában.
Ehhez legelőször vizsgáljuk meg magát a lovaglást. Jobban mondva az elméletet. Mert a westernlovaglásban is rengeteg ág van, amelyeket még be fogok mutatni.
Először is: vegye szemügyre kritikusan a lóhoz való viszonyát, és adott esetben építsen fel új kapcsolatot vele. Hiszen a jövőben jól akarunk szórakozni, nem?
Ennek mindenesetre az a feltétele, hogy a ló is jól szórakozzon! Ha tehát meglátja önt, ne gondolja azt: “Ó, istenem, már megint jön a kínszenvedés!”, hanem inkább azt: “Hű, Kétláb megint itt van, ma vajon mi jót csinálunk?”
Ezért az első tanácsom furcsának tűnhet, de – mielőtt elkezdene lovagolni, fogja meg a lovát a szárnál, és menjenek el együtt sétálni. Közben Ön is nyugodtabbá válik, és a ló is. Főleg pedig észreveszi, hogy Önnel tényleg szórakozhat is.
Vagyis. Legalább hetente egyszer menjen el sétálni a lovával. A kis rangvitákat ilyenkor a földről lehet tisztázni, és a lónak nem fog az első alkalommal, amint kicsit lazábbra engedi a szárat, rögtön mindenféle butaság az eszébe jutni.
A ló számára Ön a főnök, de a haver és a játszótárs is. Tetszeni akar önnek és együttműködni, a kapcsolatuk a tiszteleten és a bizalmon alapul. Ennek nagyszerű gyakorlási lehetősége ez a bizonyos séta. Jó szórakozást a “kicsivel nagyobb kutya” sétáltatásához!
Még egy ötlet: ha van egy futószárazó csarnoka, vagy használható területe, vagy rétje, kezdje el a talajmunkát is – a földről egyszerűen sokkal könnyebb tisztázni és megszüntetni az összes rangsorkérdést és összetűzést, mint a nyeregből – és főleg veszélytelenebb! Kezdetben amúgy is elég dolga lesz magával is, mire tisztába jön ezzel az új stílussal; egy ló, amelyik teljes erejéből Ön ellen dolgozik, nem lesz éppen segítségére a cél elérésében.
Ha nem ismeri a szabad munkát vagy a round penben végzettet – ne essen pánikba! Kezdetben mindez a futószáron is megy. A lónak arra kell mennie, amerre Ön akarja… és mindezt az Ön által meghatározott tempóban! Ha ilyesmit még soha nem csinált, kérdezze meg az istállóban, megmutatná-e valaki, hogyan kell helyesen futószárazni egy lovat. Kerítsen el egy kb. 10×10 méteres területet, és egyszerűen kezdje el. Tanuljon meg a lovával az ő nyelvén kommunikálni, és egyértelműen tegye számára világossá: a barátod vagyok, szeretlek, bízhatsz bennem – de azt kell tenned, amit mondok! Ez a Big Bossy Buddy elv – ahogy nevezni akarom: Ön a “nagyfőnök”, akinek a cselekedeteit nem lehet megkérdőjelezni, egyszerűen teljesíteni kell a parancsait. De Ön a “Buddy” is, a haver, akivel mókázni lehet, és akit az ember, akarom mondani a ló szeret.
És ha a lova hamarosan úgy fut Ön után, mint egy kiskutya, már a lovaglásra is gondolhat!
Könnyű a westernlovaglás?
Egyértelműen nem! A lovaglás kezdetben mindig nehéz. A westernlovaglásnak azonban van egy lényeges előnye a kezdők számára: a westernnyeregből nehezebb kiesni, mint az angol nyeregből, és a legtöbb westernlónál mindig is nagyon ügyeltek és ügyelnek a nyugodt temperamentumra. Ha azonban tényleg a lovaglásról és nem a nyeregben ülésről van szó, a westernlovaglás ugyanolyan könnyű vagy nehéz, mint bármely más lovaglási mód. Minél jobb a ló, és minél magasabb szintű a feladat, annál finomabbaknak kell lenniük a jeleknek, és annál többet kell tudnia a lovasnak. A legfinomabb testbeszédre van szükség mindkét módban, a westernlovaglásban és a német lovaglási módban is, ha a magasabb versenyosztályokba vágyunk. A német lovaglási módban éppolyan súlyos hiba, ha a ló például a megállításnál kitátja a száját, mint egy gyors sliding stopnál a reining vizsgán. A durvaságot és a lovas hibáit a magasabb osztályokban semelyik lovaglási módban sem nézik el.
Karin Tillisch A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2001. novemberi számában. Frissítve: 2023.07.15.
Fotók: Canva
Az új-zélandi militarysport eredményességének háttere
Tisztelt Olvasó!
A 2000. évben tovább folytatjuk “Az új-zélandi militarysport eredményességének háttere” című jegyzet részletekben történő közlését. Reméljük, hogy a mostani, illetve későbbi részekben továbbra is, az Önök számára is érdekes információkkal tudunk szolgálni: Kifejezetten, hogy egyre inkább az összetevők részleteivel foglalkozunk.
Kellemes kikapcsolódást illetve Boldog és Sikerekben Gazdag Új Esztendőt Kívánok Valamennyi Olvasó számára!
A kép illuszráció
Tartástechnológia a farmokon
A lovak itt is mint a tenyészetekben legelőn vannak egész éven áto A legelő méretétől, valamint a farm nagyságától függően 2-3-4 kancát, illetve heréltet tesz a farmer egy csoportba. A méneket egy-két legelő kihagyásával a kancáktól távol helyezik el. A csikók a legelőkön születnek mindenféle segítség nélkül. Így csak a legéleterősebbek maradhattak és maradhatnak életben. Ha a csikózás a farmépülettől nagyon távol eső legelőn történt, akkor a farmer legfeljebb egy közelebbi legelőre hozza a csikót anyjával, hogy jobban szemmel tudja őket tartani. A legelő melletti kiegészítő abrakadagot a kanca egyéni etetőedényekben kapja, amelyből a csikó is eltanulja anyjától az abrakevést. Az etetők lehetnek a tenyészetekben használtakhoz hasonlóan félbevágott 200 literes műanyag hordó, vagy kerítésre akasztható abrakoló. Ez az abrakoló feltétlenül olyan magasságban legyen, hogy a csikó is könnyedén elérhesse.
A csikók itt is 6 hónapos korukban kerülnek leválasztásra. A csikók számától függően 2-3 kerül együtt egy legelőre. A kötőféket ekkor helyezi fel a farmer a csikókra, majd 2-3 naponta – idejétől függően – foglalkozik a csikókkal. Kezdetben ez csupán jelenlétből áll, később patafeladásból, valamint a vezetgetésből. A csikókat vagy 2 éves korukban törik be, vagy 3-3,5 évesen kezdik el folyamatosan lovagolni őket. A kétéves korban történő betörés során 4-6 hét alatt a csikót hozzászoktatják a szerszámhoz (nyereg, kantár) és a lovas súlyához. Miután a csikó megszokta a lovas súlyát a karámban, elkezdik azt mozgásban (lépésben, ügetésben) is hozzászoktatni. A lovas súlyához történő mozgatás nem tart tovább mint 2-3 hét. Mivel a csikók még 2 éves korukban nincsenek kifejlődve a farmerek nem veszik munkába őket, a betörést inkább szerszámhoz és a lovas súlyához való mentális szoktatásnak tekintik, ami a csikókat a rövid időtartam miatt nem vetheti vissza a fejlődésben. Ezután a csikókat 2-3-asával, de mindenképpen csoportban visszarakják a legelőre. Ez a legelő általában durva domborzatú (30-50 fokos lejtésű). A farmerek ezt a csikók erősödése érdekében teszik. Az izületek, inak erősebbek lesznek, a paták szabályosan formálódnak, valamint a csikók természetes egyensúlya sokkal jobb lesz.
SCHANDL (1949) évtizedekkel korábban származó idézetévei jól alátámasztható az új-zélandi farmerek módszere, a következőket írta a csikó neveléséről: “A táplálás mellett nagy fontosságot tulajdonítsunk nevelés közben a kellő mozgásnak. Ha a fejlődő csikónak alkalmat adunk a mozgásra, esetleg arra kényszerítjük, akkor e munka megnöveszti az izmokat, megacélozza az inakat, tömörré teszi a csontokat, biztosítja az izületek kellő ruganyosságát és a patának a normális alakját. De mozgás közben élénkebben lüktet s így erősödik a szív, mélyebben lélegzik s így nagy kapacitású lesz a tüdő. Ezért a csikó születésétől kezdve állandóan szabadon legyen és ne legyen jászolhoz nyűgözve.” … “Ez a fokozottabb mozgás hatványozottan növeli a szervezet szívósságát, a szív és a tüdő munkaképességét, az izmok és inak acélosságát.” … “Figyelmet érdemel a csikó nevelésénél az a körülmény is, hogy a növendék kellőleg megedződjék az időjárás viszontagságaival szemben. A széltől is védett, meleg helyen istápolt csikó igen könnyen meghűl, és bármiféle betegség egy-kettőre letöri. Már pedig a használati ló viharnak, forróságnak, hidegnek egyaránt ki van téve, s így száz alkalom nyílik arra, hogy megbetegedjék. Ne tartsuk csikóinkat tehát zárt, meleg istállóban.” A legelőkön a csikók 2-4 vagy 5 éves korukig vannak. Amellett, hogy a szervezet megkapja a lehetőséget a kifejlődésre, a csikókat sokkal könnyebb 2 évesen “betörni” mint 4-5 évesen egy kifejlett lóval vesződni. ÓCSAG (1989) a kisbéri félvérről, annak munkába vételéről, felneveléséről- általánosítható igazsággal- a következőket írta: “Világunk a múlthoz képest felgyorsult, gyors megoldásokat keresünk. Az állattenyésztésben is az egyik sarkalatos cél a minél rövidebb felnevelési idő. Így van ez a lótenyésztésben is. A galopp-pályán a kétévesek már jelentős versenyeket futnak, s a sportcélú ménesekben úgy néznek a 2 évesekre, hogy mikor lehet már előmunkába venni őket. Még szerencse, hogy a nagyobb versenyeken a lovak indítása korhoz kötött, de általában így is tapasztalható, hogy a korai elővétel szinte minden esetben megbosszulja magát: idő előtt besavanyodik, letörik a csikó. A meggondolatlanul korán munkába állított csikó selejtbe kerülését meggátolandó, megokolt lenne, ha 4 éves korig a növendéket csikónak, fejlődő szervezetnek tekintenék.” SCHANOL (1949) határozottan figyelmeztetett a korai munkába vétel hátrányaira: .. .”a korán befogott csikó szervezetét rendszerint aránylag nagy munka terheli, melyre még az egyes szervek ellenálló képessége, szívóssága nem megfelelő. Innen van, hogy még a kellő szilárdságot el nem ért csontokon holttetemek, az inakban gyulladások lépnek fel, mihez még esetleg szívtágulás, vagy fulladozás járulhat. Mindezek alapján nálunk a melegvérű csikókat 3-3,5, a hidegvérűeket 2,5 éves korukban szokták befogni, de még 1-2 évig megerőltető munkára nem használják őket. Teljes munkaképességűnek úgy a melegvérű, mint a hidegvérű ló csak 5 éves kora után tekinthető.” Magam is lovagoltam egy 5 éves telivért, amelyet 2 éves korban törtek be, mely után 3 évig legelőn volt. A szereléshez, valamint a súlyomhoz való újraszoktatás 1-2 nap volt. Ezután elkezdtem lovagolni. Ez a metódus megegyezik minden lónál, legyen galopp-, military-, vagy éppen farmló, amennyiben ezt a betörési eljárást használja a farmer.
A másik eljárás, amikor minden elő-“betörés” nélkül 3-3,5 évesen kezdik el a szerszámhoz és a lovashoz való szoktatást. Az előbbi módszertől a másik nagy eltérés, hogy a lovat tovább lovagolják. Természetesen lovaglás és munka után a lovak a legelőn vannak.
A természet erői (szél, eső, jégeső, napsütés) ellen védelmet istállók hiányában a legelőn lévő fák nyújtanak.
Tartástechnológia a lovasiskolákban és a galopptrénereknél . Ezen két ágban a lovaglásnak két tartástípusa terjedt el:
a) legelőn b) bokszban és legelőn
a) legelőn
Az ilyen típusúra berendezkedett trén erek és lovasiskolák egyéni legelőkön tartják lovaikat. A munka megkezdése előtt a kívánt lovat, lovakat bevezetik a legelőről és bekötik egy állásokkal rendelkező színbe, ahol megpucolják, majd felszerszámozzák őket.
Munka után itt leszerszámozzák és lemossák a lovakat. Felkerül rájuk a lótakaró, majd visszaküldik őket a legelőre. A lótakaró télen megóvja a lovakat a túl hosszú szőr növesztésétől, nyáron pedig a szőrzet kifakulásától.
b) bokszban és legelőn
Ennél a tartási módszernél a lovakat teljes egészében bokszban tartják.
Legelőre pihenőnapon, verseny után, valamint edzés előtt és után egy órára kerülnek ki. Ezzel a tartási módszerrel nagyon ritkán lehet találkozni.
2. Takarmányozás
A takarmányozás egészéről elmondhatjuk, hogy a tartási módtól függetlenül gyepre alapozott. A legelőnek a csikó nevelésében betöltött szerepéről SCHANDL (1949) a következőképpen vélekedett: “A legelő változatos növényzete nyújtja legtermészetesebb, legkedveltebb formában azo bt a tápanyagokat, melyekből a fejlődő szervezetnek legtökéletesebb felépülésére szükség van. A legelőn nevelt állattól várható csak kellő ellenállás az időjárás viszontagságaival szemben, mert a szabadban a szél csővel, a forró napsugár hideg zivatarokkal váltakozik. Mindezek próbára teszik a fejlődő szervezetet, mely e küzdelemből támogatva a legelő füvén ek bámulatos táplálásától győztesen, megedzve kerül ki. Az állandó mozgás, csintalan ugrándozás, futkározás folytán a szív, tüdő, izmok, inak is erősödnek.” A legelőn lévő lovak közül kizárólag a munkában lévők kapnak abrakkiegészítést. Eltéréseket csupán az abrak mennyiségében és összetételében találunk.
Ahol a versenylovak mellett dolgoztam, ott az abrak négy-öt kg zabdarából, ásványi ki”egészítőkből és takarmánysóból állt. Military lovasok körében kétféle gazdasági abrak-keverékkel találkoztam.
Ezek összetevői:
A.
maláta szója napraforgómag kukorica szecskázott lucerna lenmag melasz só (Supermix abrakkeverék)
B.
rozs zab szecskázott lucerna naprafogómag búza Ca kukorica borsó tört lenmag szója maláta só
Az említett alapanyagok és abrakkeverékek felhasználásával állítják össze a lovasok receptúráikat. Így az abrak összetétele lehet:
– kukoricadara, vízzel hígított melasszal nedvesen összekeverve (6-7 kg nedvesen) – 1,5 mérő rozs, 1,5 mérő szecskázott lucerna, 2 mérő “Supermix” (1 mérő=lkg), 1,5 kg jó minőségű lucernaszéna és Blud vaskiegészítő.
Az abrakot sok esetben vízzel keverik össze.
3. Tenyésztés
Új-Zéland lótenyésztése mint olyan, nincs állami irányítás alatt. A sportló tenyésztésben, így a militaryló-tenyésztésben sincsenek sikeresebb családok vagy vonalak, mivel a lovassportok a versenyló-tenyésztésből nyerik az utánpótlást. Általános tendencia, hogy aki esetleg sportlovat tenyészt az a kancáját körzetében az ő megítélése szerinti mindenkori legjobb sporteredményekkel rendelkező ménhez viszi.
A versenylótenyésztés kisebb és nagyobb tenyészetekben folyik saját ménekkel. A méneket vagy megvásárolja a tenyészet, vagy a tulajdonos bérbe állítja be tenyésztésbe. Természetesen a versenylótenyésztésben a tenyésztést a mindenkori, anyagilag legjobban elérhető mén szabja meg.
Ezen kívül melegvérű fajtaszövetségeket találunk Új-Zélandban (pl.: Arab, Andaluz, Hannoveri). Ezek a szövetségek rendszeresen rendeznek fajtákon belül kanca, csikó és ménbírálatokat.
Ezek pénzdíjazású “show”-k, ahol a tenyésztők saját maguk vezetik fel lovaikat. Így hozzávetőleges mén-, vagy kancarangsor csak ezen bírálatok alapján lehetséges. Ha a bírálat alapján kedvezőnek ígérkező mén a tenyésztőnek elérhető távolságon belül van, akkor mindenképpen azt fogja használni. Ha messzebb van, akkor a mindenkori legközelebbi legjobb mént fogja használni, mivel a melegsperma használata nincs széles körben elterjedve.
4. Értékesítés
Eddig a pontig még konkrétan nem dől el, hogy a ló milyen hasznosítási irányú lesz. Ezt Uj-Zélandban az értékesítés kor az új tulajdonos fogja meghatározni. A ló a tulajdonos elképzelésének megfelelő szakágban fog indulni, így militaryban, ugratás ban, vagy díjlovaglásban is. Az értékesítés kétféleképpen történhet: magánúton hirdetések, vagy árverések útján. A hirdetéseket lovasmagazinokban jelentetik meg, vagy lovasversenyeken tűzik ki hirdetőtáblára. Ezzel az értékesítési eljárással belovagolt, versenytapasztalattal rendelkező lovak, vagy melegvérű csikók kerülnek eladásra.
Ezzel az eljárással értékesített lovak átlagárai: (NZ Dollárban) Pályáról lejött telivérek 200-600 Kezdő military-, ugró-, díjló 1000-1500 Haladó military-, ugró-, díjló 2000-6000 Nehéz kategóriás military-, ugró-, díjló 10.000 felett Árverések útján a telivérek kerülnek értékesítésre. A yearlingeket másfél évesen viszik eladni. A legalacsonyabb árak 20-30.000 Dollár közöttiek. Az átlagár 100-120.000 Dollár, míg a legmagasabb ár 1 millió Dollár körül van.
Az árverésen megvásárolt lovakat tulajdonosaik trénereknek adják kiképzésre. A 2-2,5 évesen be nem vált lovakat vagy értékesítik, vagy ha van bennük ugróképesség, akkor kipróbálják őket gát-, illetve akadályversenyben. Akadályon és gáton pedig egyes lovak képesek 10-15 éves korukig futm.
Új-Zélandban a következő kategóriákból kerülnek ki az ország military lovai (a növelő számsor csökkenő tendenciát mutat):
1. Akadály- és gátló 2. Galoppló 3. Kezdő, haladó ugróló 4. Másodrangú árverésről vagy farmról vásárolt telivér
50-75% vérhányadú telivér (a nem telivér hányad általában Clevelandbay, Hunter, Irish draft.Clydale, Trackeneni vagy Hannoveri)
Felkészülés
Amíg Európában edzők tömege áll szakáganként a lovasok rendelkezésére, addig Új-Zélandban a lovasok egyedül, magukra hagyatva kell, hogy dolgozzanak. A klubok tagjai elszórtan egymástól távol farmokon, vagy a városok eltérő kerületeiben laknak. Így mindenki ott lovagol, ahol a lovát tartja, legyen az saját farm, vagy bérelt terület. Az előbbiekből kifolyólag az európai lovasiskolákhoz hasonló csak egy-kettő létezik Új-Zélandon. Így szervezett, folyamatos oktatást sem lehet megvalósítani. A lovaglást a kezdetekben, ha lehetséges, lovaglótanártól kell elsajátítani. A lovaglás alapjainak és a meglévő tudás csiszolásának különböző módjai alakulnak ki.
Lovagolni már 4-5 éves korban elkezdenek a kisgyerekek pónikon. A póniklub tagjai 12 éves kortól lehetnek. Számukra a szervezett oktatás ekkor kezdődik. A póniklub tagjai 3-5 hetenként jönnek össze edzésre. Az edzéseket vagy a klub saját instruktora, vagy meghívott, a körzeten belül sikeresebb versenyzők tartják. Az edzések során mind együtt, mind pedig külön-külön foglalkoznak a tagokkal. Egy-egy lovasra 15-20 perc jut. Fejlődésüket a póniklub bajnokságok segítik. Ezen bajnokságokat megrendezik mind a három szakág – military, ugratás, díjlovaglás – területén. A póniszámokban viszont csak 17 éves korig lehet indulni. Így a relatíve szervezett oktatás időszaka befejeződik. Jóllehet, póni klubtagok 21 éves korukig lehetnek a lovasok, 17 és 21 éves kor közötti sportolók számára már nem szerveznek olyan gyakran edzéseket.
A fiatalabb, tanulni vágyó versenyzők számára a lovasszövetség nyújt segítséget kurzusok szervezésével. A kurzusok megtartására a különböző szakágak, nemzetközileg sikeres, jelenkori, vagy múltbeli versenyzőit hívja meg. Így tartanak military, ugró, valamint díj lovas kurzusokat. A díjlovas kurzusokat angol, ausztrál, valamint nyugat-európai díjlovasok tartják. Az ugratás oktatására amerikai, angol, valamint ausztrál lovasokat hívnak meg.
Military kurzust Angliából érkező lovasok tartanak. A tanulás másik módszere, amikor eredményes versenyzők fiatal lovasokat vesznek fel egy-két hónapra, úgynevezett “Workingpupil” pozícióba. Ez annyit jelent, hogy a felvett lovas(diák), a versenyző farmján segít a mindenkori munkában (kerítéstelepítés, műtrágyázás, elletés, nyírás). Ennek fejében lovával, vagy anélkül szállást, ellátást, és ami a legfontosabb, órákat kap.
Az oktatóvideókon és a lovasirodalom állandó tanulmányozása mellett a fiatalabb lovasgenerációnak lehetősége van a nemzetközi versenyeken Új-Zélandot képviselt lovasoktól véleményt kérni, “cross” -szakaszt és ugrópályát sétálni. A military bajnokságban különösen jól szereplő fiatal lovasok közül évente egynek a szövetség lehetőséget biztosít, hogy ösztöndíjjal Angliába mehessen egy, az akkor Angliában versenyző sikeres új-zélandi lovashoz. Itt egy egész versenyidényt tölt mint lovász és mint lovas tanuló. Új-Zélandban a lovaglás mai minőségre való emelésében meghatározó szerepe volt Colomon de Bolgárnak (Bolgár Kálmán).
Bolgár Kálmán egy magyar hadseregben szolgáló tiszt fiaként született 1914-ben. 6 éves korában kezdett el lovagolni. Tanulmányait 1932-ben kezdte a Ludovika Katonai Akadémián. Az akadémiai évek után kétszer volt magyar öttusa bajnok és képviselte hazánkat a Berlini Nemzetközi Öttusa Bajnokságon a II. Világháború előtt. A háború után mint katonatisztet a francia hadsereg felkérte ugrócsapatuk edzésére. Franciaországban eltöltött évei alatt vezette be a “lovassízést”. 1947 -ben az Olasz Öttusa Szövetség felkérte válogatottjuk felkészítésére az 1948-as Olimpiára. Olaszországban 1951-ig élt, ahol versenyistállója is volt. 1951-ben került családjával Új-Zélandba, ahol a lovasszövetség tudomást szerzett ugrólovakkal végzett korábbi munkájáról. 1953-ban felkérték az ugró válogatott edzőjének. 1953-56-ig mint az új-zélandi lovasszövetség hivatalos edzője dolgozott, ami után a szövetség tiszteletbeli edző címet kapta meg, melyet még mindig magáénak mondhat.
Az új-zélandi válogatottat felkészítette az 1955-ös sikeres ausztrál turnéra, az 1960-as Római Olimpiára (ahová pénzszűke miatt csak egy versenyzővel tudott menni, aki a 6. helyezést érte el), valamint az 1964-es Tokiói Olimpiára. Több száz kurzusa során 7-8000 lovas kiképzésében volt szerepe. Kurzusai során eljutott az ország minden pontjára, külföldön pedig Ausztráliába és Japánba. Az ugrósport színvonalának mai szintre emelkedése – Új-Zélandon és Ausztráliában – sokat köszönhet az ő edzői munkásságának.
Versenyszervezés
Az egy-, kettő-, illetve háromnapos versenyeken részt venni kívánó versenyzők a versenyek programját 4 héttel a nevezési határidő előtt kézhez kapják. Ezért az Új-Zéland-i Lovas Szövetség military szakbizottsága felelős. A nevezési díjat, ami 70-100 NZ Dollár között van, a nevezéssel együtt kell leadni. Ez a nevezési díj tartalmazza a szállásdíjat is. Amikor a papírok rendezettek és elérkezett a verseny hétvégéje, a lovasok felrakják lovaikat a lószállítókra és elindulnak a verseny színhelyére. Indulásig a farmon az aznapi munkákat természetesen el kell végezni. Igy a fiatalabb versenyzőket az egyik szülő elkísérheti a versenyre, mégis sokszor előfordul, hogy a versenyzőnek, vagy a kísérő szülőnek haza kell menni fejni, vagy egyéb munkát elvégezni. A versenyek helyszínére általában a verseny kezdetét megelőző délután érkeznek a lovasok. A lószállítót, után futót a kijelölt legelőn parkolják. Ezután egy hirdetőtábláról megtudják lovuk szálláshelyét.
Versenyzés
Az új-zélandi military eredményességének fontos része ezen fejezet, mely versenykategóriákkal, pontrendszerrel, követelményekkel és a versenyidény felállításával foglalkozik.
A military szakág osztályai
Advanced class: kizárólag Advanced és Intermediate lovak indulhatnak.
Követelményszint: Advanced Open Intennediate class: bármely kategóriájú ló számára nyitott.
Követelményszint: Intermediate Novice class: kizárólag Novice kategóriájú lovak indulhatnak.
Követelményszint: Novice Young Rider class: bármely kategóriájú, kezdő lovas által lovagolt ló számára nyitott.
Követelményszint: Novice Training class: nem pontszerző verseny, nyitva van bármely ló számára.
Követelményszint: a treningkiírásban megállapítva.
Pony class: kizárólag Pony kategóriájú lovak számára nyitott.
Követelményszint: Pony Követelményszint alatt, a kategória a meghatározott akadályméreteit, iramait és egyéb, a kategóriákra külön-külön megszabott szabályokat érti.
A kategóriák és a pontozási rendszer
A versenyeken szerzett pontok alapján három kategóriát különböztet meg az új-zélandi military szakág:
Advanced 60 pont vagy ennél több Intermediate 20-59 között Novice 20 pont alatt A pontszerzés lehetősége kategóriától, a verseny típusától, valamint a versenyen belüli indulók számától függ. A versenyek típusai: egy-, kettő- illetve háromnapos verseny.
Helyezéseket csak abban az esetben állapítanak meg, ha a helyezéshez szükséges versenyzők száma elindult a versenyen.
Az “A” szakasz nem, a “C” szakasz viszont már kötelező, amelynek hossza nem lehet kevesebb mint 4800 méter.
Az Új-Zéland-i Lovasszövetség Military Szakbizottsága az előzőekben említett versenytípusokat felhasználva állítja össze az éves versenynaptárt, amelyet a lovasok beépítenek edzésterveikbe.
Az egyes versenytípusok egymáshoz viszonyított aránya % -ban kifejezve:
Egynapos versenyek: 53% *Egynapos versenyek: 33 % Kétnapos versenyek: 8% Háromnapos versenyek: 6% A *-gal megjelölt egynapos versenyeket két nap alatt bonyolítják le.
A versenyeken indulók száma változó. A legkevesebb, amit tapasztaltam 150, a legtöbb pedig 255 induló volt. Ez utóbbi versenyen végzett felmérésem alapján a versenyzők kategóriánkénti megoszlása a következő volt:
Kategória Versenyzők száma fő % Advanced 8 3,13 Intermediate 33 12,95 Young rider 29 11,37 Novice 185 72,55 Összesen: 255 100,00
Az említett versenyeken felmért lovasok kategóriánkénti megoszlása mérvadónak tekinthető az összes új-zélandi military lovas sportágon belüli megoszlására.
A lótakarmányozás másik oldala
Teljesítmény és a környezet kapcsolata
Dr Don Topliff munkája nyomán Texas A’M University
Nagyon érdekes cikket szeretnénk megosztani az olvasókkal, az amerikai Texas University egyik kiadványából merítettük. Ebben merőben eltérő oldalról közelítik meg a lótakarmányozást: nem a ló oldaláról, hanem a környezetére tett hatások felől. Azért gondoltam erre a cikkre, mert így mindenki láthatja, hogy mennyivel előrébb tartanak a fejlett országok a lótakarmányozás tekintetében is, de mindennek ellenére lemaradásunk talán nem is olyan nagy baj. Ha az Európai Unióhoz akarunk csatlakozni, akkor senki számára sem kérdéses, hogy környezetvédelmi szempontból hagynak a legtöbb kívánnivalót maguk után a volt Kelet- Európai blokk országai. Ezt most biztosan sokan nem értik. Arról van szó, hogy az állatokkal feleslegben megetetett takarmányok kiürülnek a ló szervezetéből, és ez – egy nagy létszámú állattartó telepen jelentős környezeti kártételt tesz.
Az USA Környezetvédelmi Ügynöksége a közeljövőben le akarja csökkenteni azt az állatlétszámot, ami felett koncentrált ipari állattartó telepnek minősít egy ménest. Eddig ez a szám 500 ló volt, ezt kívánják 150- re csökkenteni. Más gazdasági állatfajoknál ez nem újkeletű probléma, rendkívül szigorú környezetvédelmi előírásokat kell betartaniuk, melyek jelentős beruházásokat igényelnek. Vannak ezen szabályozások közt ésszerűek és teljesen értelmetlenek.
A lovasok álláspontja ( az USA-ban ) teljesen érthető, mely szerint maximálisan takarmányozott lótól lehet csak a legjobb eredményt elvárni. Senki sem akar olyan takarmánykeveréket etetni, mely elveszi az esélyt az állattól, hogy genetikai képességeit teljes körűen kiaknázhassa.
Nagyon sokan például felemelik a takarmányadag fehérjetartalmát, ha a ló edzeni kezd, holott nem bizonyított tény, hogy mennyire nő a ló fehérjeigénye a munkával. Az viszont igen, hogy a feleslegben etetett fehérje energiát von el a szervezettől – a munkavégzés terhére. Valójában a takarmányadag egységre vetített energia tartalmát kellene emelni, amit akár a fehérjetartalom csökkentésével is el lehet érni. Így kisebb a nitrogén ürítés, amivel csökken a környezeti ártalom. Egy amerikai felmérés szerint az átlagos USA takarmánykeverékek az NRC ajánlás ötszörösét tartalmazzák rézből, de ugyanez elmondható a cink, kalcium, foszfor és mangántartalomról is.
( Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az amerikai NRC szabvány, mely az összes gazdasági állatfaj szükségleteit megadja – ideális környezeti tényezők mellett is túl alacsony. )
Szükséges az ilyen magas ásványi anyag tartalom ?
Valószínűleg nem, nem lenne szabad engedni ilyen takarmánykeverékek gyártását. A takarmányosoknak meg kellene változtatni az elképzeléseiket. A teljesítmény optimalizálása mellett a környezeti kártétel minimalizálása legyen a cél. ( Itt jegyzem meg, hogy a ló nem szarvasmarha, ahol nem a maximális tejtermelés, hanem a folyamatosan magas termelés a cél. A lovasoknál a versenyen – egy szint felett nem a részvétel – hanem a győzelem a cél, azaz a maximális teljesítmény. )
A lovak legnagyobb környezeti kihatása a nitrogén, az ásványi anyagok és a bélben elő baktériumok ürítése.
A nitrogén a szervezetből egyrészt a vizeleten keresztül karbamid, másrészt a trágyában fehérje formájában távozik. A karbamid könnyen alakul ammóniává, mely mérgező gáz. Egészségkárosító hatású mind a lóra, mind az emberre. ( Ki nem volt még olyan istállóban, ahol csípte a szemét az ammónia ?) Ha verseny előtt a lovakat rosszul szellőztetett istállóban tartjuk, akkor garantáltan romlani fog a teljesítményük. A kibocsátott fehérje könnyen bomlik le nitráttá, mely az esővel a talajba kerülve szennyezi a vizeket. Ennek a maximált mennyisége 10 ppm. A trágyát, ha a növénytermesztésben akarjuk hasznosítani, akkor nitrogént kell hozzáadnunk, mert túl alacsony a nitrogén : foszfor aránya. A trágyában a nitrogén kötött formában van jelen, ami miatt nem igazán hozzáférhető a növényeknek.
A trágyában található ásványi anyagok közül kétségtelenül a foszfor van jelen a legnagyobb mértékben. A foszfát formában lévő foszfor vízoldékony, így a felszíni vizekbe kerülve komoly algásodást okozhat. Az algák elszaporodásával csökken a víz oxigén tartalma, ami megnehezíti és károsítja az egyéb vízi élőlények életét. Az USA-ban sok helyütt a talaj foszfor tartalma az elkövetkezendő 100 évre elegendő lenne a növények növekedéséhez. A réz és cink nagyon sok vízi mikroorganizmus számára mérgező.
A nátrium főleg a vizelettel ürül, ami miatt a felszíni és egyéb mélyebben fekvő vízrétegek gyakorlatilag ihatatlanul sóssá válnak, válhatnak.
A trágyában található baktériumok a legveszélyesebbek az emberre. Az E. coli és szalmonella fertőzés komoly veszélyt jelentenek. Egy kutatás kimutatta, hogy a lovak 80 % – a hordozza a szalmonellát és ezek 20 % – a üríti is. Nagyon komoly baktérium szűrő berendezéseket kellene a jövőben mindenhol beépíteni az ivóvízrendszerbe, ha ezt a problémát másképp nem sikerül orvosolni.
A lehetséges megoldások:
Először is a takarmányosoknak a lehető legpontosabban meg kellene határozniuk a lovak szükségleteit, különös tekintettel a növekedés és munkavégzés fehérje és ásványi anyag igényeire. Nagyon fontos lenne megbízható emésztési kísérletek végezni a pontos felszívódás mértékének meghatározására. Mindezidáig csak elenyésző számban készültek ilyen kísérletek más állatfajokhoz képest. Javasolják a fitáz enzim, szerves mikroelemek és ammónia megkötő anyagok használatát. Mindezek együttes használatával csökkenthető lenne a környezeti kártétel.
Továbbá a takarmányosoknak el kéne kezdeniük olyan takarmány keverékeket gyártani, melyek tudományos ismeretekre, nem pedig a marketingre támaszkodnak.
Gondolom mindenki egyetért azzal, hogy Magyarországon ez a probléma még nem létezik. Itt még nagyon kevesen takarmányozzák lovaikat maximálisan, épphogy megkapják azt a napi takarmányadagot, amitől nem fogynak le ( tisztelet a kivételnek ). Ettől függetlenül szerintem ez egy nagyon tanulságos cikk, mely előrevetít egy lehetséges problémát és megoldásokat is kínál. A gondolatébresztésen túl szerettem volna rávilágítani arra, hogy ésszerűen próbálja meg mindenki takarmányozni lovait, ne a pillanatnyi divathullámokhoz alkalmazkodva. A lótakarmányozás olyan mint a magyar foci, mindenki nagyon ért hozzá, bár érveiket nem tudják alátámasztani. Mint az a cikkből is kiderül, a feleslegben etetett táplálóanyagoktól lovunk nem lesz jobb. Szervezete nem tud vele mit kezdeni, kiürül – ezáltal csak pénzkidobás lesz az egész.
Ahogyan azt előző számunkban megígértük most a lovak takarmányozásánál használatos takarmány alapanyagok beltartalmi adatairól közlünk néhány táblázatot. A teljesség igénye nélkül készült a táblázat, hiszen akkor több tíz oldalon keresztül csak erről lenne szó. Mégis úgy gondolom, hogy segítségül szolgálhat annak a lótartónak, akinek nem áll rendelkezésére nagy szakirodalmi háttér, de szeretné lovának takarmányadagját a lehetőségekhez képest szakszerűen összeállítani. Ezen adatok birtokában bárki össze tud állítani egy viszonylag jó takarmányadagot. Ez minden összetevőjében nem lesz tökéletes, de mégis a legfontosabb tényezőket könnyen figyelembe tudja venni. Ha valaki ettől pontosabb és szakszerűbb takarmányadagot szeretne összeállítani, akkor keresse az Agrokomplex Central Soya RT lótakarmányozási szakértőjét.
A lótakarmányozásban használatos takarmány alapanyagok beltartalmi adatai:
Megnevezés
Emészthető Energia MJ/ kg
Nyersfehérje g / kg
Lizin g / kg
Zab
12,2
91
3,3
Kukorica
16,2
91
2,5
Árpa
13,3
97
2,7
Búza
14,4
130
4
Extrahált Napraforgódara
10,9
452
16,8
Extrahált Szója dara
44 %-os
13,2
445
28,7
Sárgarépa
1,8
12
–
Napraforgó olaj
38
–
–
Réti széna
6,7
80
–
Lucerna széna
7,8
150
7,9
Búza szalma
4,1
37
–
Zab szalma
4,2
39
–
Rozs szalma
3,9
43
–
Az abrakféléknél a beltartalmi adatok átlagos minőségű alapanyagokra vonatkoznak, eltérés lehet + – 10 %.
A különböző korú és hasznosítási típusú lovak napi takarmányadagjának fehérje-energia aránya :
A mellékelt ábrán a mértékegységek ugyan nem összehasonlíthatóak, de mégis egy nagyon fontos irányszámot kapunk.
( A fehérje g-ban ,az emészthető energia MJ-ban kifejezett )
3 hónapos csikó 12:1
6 hónapos csikó 11,8:1
12 hónapos csikó 11,5:1
24 hónapos csikó 11,2:1
Létfenntartás 10,5:1
Vemhes kanca 10,2:1
Szoptatós kanca 11,9:1
Sportló, könnyű munka 10:1
Közepes munka 9,8:1
Nehéz munka 9,6:1
A lovak várható szárazanyag felvétele testtömegük százalékában kifejezve :
Új fehérje hasznosítási rendszerek és aminosav szükségletek
(Forrás : Alltech Third Annual Equine School, Fort Worth, TEXAS 2000. Október)
írta és szerkesztette Reischl Sámuel Pete G. Gibbs és Gary D. Potter 2000 – es munkája nyomán (Texas, A, M University )
1. A lovaknak nem fehérje szükségletük van, sokkal inkább olyan aminosavakra van szükségük, melyek emészthető formában jelen vannak a táplálékban.
2. Ez azért nagyon fontos, mert hiába hisszük, hogy minden tekintetben kielégítettük lovunk szükségleteit / aminosavakban is /, ha ezeket a táplálóanyagokat nem képes megemészteni.
3. A fehérje az, amiről már majdnem minden lótulajdonos hallott, mert sokan e szerint osztályozzák a különböző lótápokat és koncentrátumokat / 14-20 % /.
4. A fehérjéről bizonyított tény, hogy etetett mennyisége jelentősen befolyásolja a növekedést illetve a tejtermelést.
5. A legújabb kutatások szerint a lónál a Treonin a második limitáló aminosav a lizin után.
6. Nagyon sok ló fehérjeigénye a napi adaggal maximálisan kielégített, mégis több aminosavban hiányosan takarmányozottak.
7. Más lovaknál, melyek csak tömegtakarmányokon nőnek fel, közepes növekedési ütem mellett, szinte minden tekintetben kielégítettek szükségleteik.
8. Ezen dolgok magyarázataként a következő gyakorlati dolgokat kell figyelembe venni :
– A felszívódás pontos helye
– A takarmány összetevők pontos beltartalmi paraméterei és biológiai értékük.
– A fehérje bevitel pontos mennyisége
– Az etetések gyakorisága
– A különböző takarmányok áthaladási ideje az emésztő traktuson.
9. Nagyon sok tényező befolyásolhatja a nyersfehérje emészthetőségét, legfőképpen a takarmánykeverékek energia, rost és aminosav garnitúrája, mindezek miatt sosem szabad emészthető nyersfehérjével számolni a lovaknál, csak nyersfehérjével.
10. A következő kísérletet végezték el:
– Éves csikókat 360 kg-os testtömeg mellett naponta kétszer takarmányozták
– 60:40 % volt az etetett zab és lucerna egymáshoz viszonyított aránya, naponta a testsúly 2,5 %- ban etetve.
– Az NRC szabvány figyelembevételével mind a fehérje: energia, mind a lizin: energia igények tökéletesen ki lettek elégítve.
Megnevezés
Fehérje%
Lizin%
Zab, 60 %-ban
56
48
Lucerna széna, 40 %-ban
62
66
ÖSSZESEN
118
114
11. Az 1989 -es NRC 60 %-os átlagos fehérje emészthetőséggel számol. Farley 1995-ös kísérletében arról számolt be, hogy a zab emészthetősége 53,9 %, míg a lucernaszénáé csak 21 % a vakbélben. Ezáltal ha a ténylegesen felszívódott táplálóanyagokat vesszük lajstromba, akkor a következő képet kapjuk.
Megnevezés
Felszívódott Fehérje%
Felszívódott Lizin%
Zab, 60 %-ban
72,9
62
Lucerna széna, 40 %-ban
31,3
33
ÖSSZESEN
104,2
95*
12. Ezen az ábrán jól látható, hogy hiába etettünk meg az igénynél 14 % -al magasabb lizint, ha a felszívódás csak 95 %-os. Hiába tartalmaz a lucerna széna kétszer annyi lizint, mint a zab, ha a felszívódás csak 33 % -os a vékonybélben. Így a kielégítettség nem áll fenn, közel 20 % lizint „ elvesztettünk” .
13. A következő kísérletben a zab és a lucerna széna hasznosulását hasonlították össze a takarmány keverékkel és lucerna szénával etetett lovak fejlődésével.
14. Az eredmény meglepő !
15. Mindkét kísérletben az NRC szabvány szerinti maximális szükségleti normákat vették figyelembe, sőt még a zabos takarmányadaggal is 115 % -os fehérje és 107 % -os lizinszintet értek el.
Tehát az 1. Csoportban a csikók kisebb növekedési ( marmagasság ) értékek mellett, nagyobb napi testtömeg gyarapodással kétszer annyi zsírt halmoztak fel szervezetükben, míg a magasabb fehérje : energia és a magasabb lizin : energia arányt biztosító takarmány keverékkel takarmányozott csikók magasabbra nőttek a kísérlet alatt, ugyanakkor vékonyabb „ szalonnát” növesztettek. ( 0,42 cm vs. 0,22 cm ). Mindemellett hangsúlyozzuk, hogy több mint 10 % -al kisebb volt ezen csoport napi testtömeg gyarapodása.
17. Egy takarmányadag összeállításánál semmiképp sem elég csak az NRC szabvány értékeit kielégíteni. Inkább takarmánykeveréket kell etetni, ami megfelelő mennyiségben emésztődik a vékonybélben.
18. A kísérleti eredmények ellenére az is előfordulhat, hogy okszerűen összeállított takarmánykeveréken és szénán felnőtt csikók valamilyen aminosavban hiányt szenvednek, míg a folyamatosan legelő lovak, melyek semmilyen kiegészítésben nem részesülnek, minden aminosavból eleget vesznek fel. Tehát a folyamatosan az állat rendelkezésére álló takarmányból sokkal jobb az emésztés hatásfoka, hiába etetjük ugyanazt a táplálóanyag összetételt abrakfélékkel egy nap kétszeri alkalommal.
19. A vékonybélben a takarmány csak 70,4 – 85,7 percig tartózkodik, emiatt nagyon könnyű túlterhelni, és ezáltal rontani az emésztés hatásfokán. Ez azt jelenti, hogy abrakon tartott csikóknál behatárolt, hogy mennyi fehérjét képesek egy „ adagból” megemészteni és feldolgozni. Pónikon végzett kísérlet szerint, ahol szójára alapozott takarmány keveréket etettek egy nap négyszeri alkalommal, egy bizonyos szint után nem nőtt a felszívódott N mennyisége.
Túlterhelődött az emésztőtraktus !
20. A végső következtetést a következőképpen vonhatjuk le :
Egy etetésnél se etessünk meg lovunkkal 250 grammnál több nyersfehérjét. Ez azt jelenti, hogy egy jól összeállított takarmánykeverékből egy 400 kg testtömegű csikóval semmiképp ne etessünk meg 2 kg -nál többet egy alkalommal, mert nincsen semmi értelme. Ez egy 8 % körüli fehérje tartalmat feltételez a takarmánykeverékben 2 kg -nál.
Ha a lehetőségekhez képest leggyorsabb, legerősebb növekedés a cél, akkoris elég egy 14 % fehérjetartalmú, 12 MJ / kg emészthető energia tartalmú takarmánykeveréket etetnünk a testtömeg maximum 1,5 % -ban, háromszori alkalommal naponta. De minél többször etetünk egy nap, annál jobb a takarmányok hasznosulása.
Egy csikó, ha ad libitum legelhet, akkor 13 órán át eszik egy nap, így a legjobb a takarmány hasznosulása.
Ezért etette 150 évvel ezelőtt Szécheny naponta hétszer lovait, nem pedig kétszer. ( Lehet, hogy ő már mindezt tudta ? )
Hogyan kerüljük el a kólikát ?
Mit tehet a lótulajdonos ?
A legveszélyesebb és legköltségesebb ló megbetegedés a kólika. Miért ilyen nagy probléma a kólika, és mit tehetünk ellene ?
A válasz ezekre a kérdésekre valószínűleg a ló emésztőtraktusának felépítéséből és annak működésének megértésében rejlik.
Megfelelő takarmányozással, ami illeszkedik a ló emésztőrendszeréhez és a tápanyagok felszívódásának módjához, jelentősen csökkenthető a kólika kialakulásának veszélye.
A rajz a ló emésztőrendszerét mutatja. Elsőként, A-val jelölve a meglehetősen kicsi gyomor, utána a hosszú és kanyargós vékonybél ( B ). A gyomor és a vékonybél az, ahol a fehérjék, zsírok, vitaminok és ásványi anyagok jelentős része emésztődik és felszívódik.
A vékonybél után következik két igen jelentős szerv. A vakbél ( C ) és a vastagbél ( D ). Ez a két része az emésztőrendszernek azért fejlődött ki, hogy a ló túlélje a magas rosttartalmú étrendet. Közel 100 liter folyadékot és több milliárd baktériumot tartalmaznak ezek a bélszakaszok, melyek enzimeket termelnek többek között – amelyek segítenek feltárni és fermentálni a rostot.
A ló emésztőrendszere folyamatos takarmányfelvételre és magas rosttartalmú takarmányra rendezkedett be. A takarmány gyorsan áthalad a gyomron és a vékonybélen, majd a vakbélben és a vastagbélben tovább időzik, ahol baktériumok segítségével erjesztődik meg. Ez a típusú emésztés azért alakult ki, mert a lovak gyakran csak rossz minőségű, rostban gazdag de nagy mennyiségű takarmányhoz jutottak. Ez ideális a vadon élő, illetve a rideg tartásban tartott lovaknak, ahol ugyan nem túl tápanyag dús, de annál nagyobb mennyiségű legelőfű / széna áll rendelkezésre.
A ló emésztőrendszere rosszul tervezett, különösen a nagy mennyiségű és koncentrált takarmányok felvételét tekintve. Magas abrak adagok esetén a gabonafélék gyorsan áthaladnak a gyomron és a vékonybélen. Gyakran kevesebb mint a 60 % -a emésztődik meg ez idő alatt az abrakféléknek. A takarmány ilyen magas energia és fehérjetartalommal érkezik a vakbélbe és a vastagbélbe, ahol tejsavas erjedés kezdődik, ami lecsökkenti a pH-t , ezzel rengeteg baktérium és protozoa pusztulását okozva. Ezek a baktériumok nem csak kárba vesznek, de toxinok is képződnek, ami kólikához vezet.
Néhány jó tanács, melyek betartásával jelentősen csökkenthető a kólika kialakulásának a veszélye.
· Végezzünk folyamatosan féregtelenítést. Az emésztőrendszeri paraziták gyakran okoznak kólikát.
· Biztosítsunk mindig elegendő rostot a takarmányadagban. Minimum 1 kg szénát etessünk 100 testtömeg kg-onként. Magasabb szálas arány tovább csökkenti a kólika veszélyét.
· Növeljük az etetések számát. Többször keveset enni a humán étrendben is tanácsos. Ezt a lovaknál se felejtsük el. Ne etessünk egy alkalommal egyszerre 2,5 kg-nál több abrakot.
· Etessünk alternatív energiaforrásokat. Sokszor a feltáratlan energia tartalom a kólika kiváltója. Próbáljunk zsírt, vagy szárított répa szeletet etetni energia forrásként.
Ne felejtsük el, hogy a kólikát legtöbbször az ember okozza. Ha sikerül olyan takarmányozási kultúrát kialakítani, ami a lehető legközelebb áll a természetes takarmányozáshoz, akkor ki lehet kiküszöbölni a kólikát. Állandó, változásoktól mentes étrendet biztosítsunk, ami garantálja a bélbaktériumok sértetlenségét.
Monenzin – nátrium Rumensin – 100 gyógypremix Lovaknak egyáltalán nem
Szalinomycin – nátrium Salocin 120 gyógypremix Lovaknak egyáltalán nem
Narazin Monteban – 100 gyógypremix Lovaknak egyáltalán nem
Szalinomycin – nátrium Sacox 120 gyógypremix Lovaknak egyáltalán nem
Maduramycin – ammónium Cygro gyógypremix Lovaknak egyáltalán nem
FVM értesítő 25 / 1996. Sz. rendelet
GYÓGYSZEREK :
Apralán – kolistin — nincs adat
Lincomycin — lovaknak egyáltalán nem adható
Tiamulin — nincs adat
Ecostat — nincs adat
Philasul — nincs adat
Amoxicillin — nincs adat
Tiamulin — nincs adat
GYÓGYSZER KÓDEX
Lóásványok
Megnevezés Mennyiség
Ca 0.2-0.6
P 0.15-0.3%
Mg 0.1%
K 0.27-0.4%
Na 0.1-0.3%
S 0.15%
Fe 40mg/kg
Mn 40mg/kg
Cu 10mg/kg
Zn 40mg/kg
Se 0.1mg/kg
I 0.3mg/kg
Co 0.1mg/kg
A vitamin 2000IU/kg
D vitamin 300-800IU/kg
E vitamin 50-80 IU/kg
Thiamin 3-5mg/kg
Riboflavin 2 mg/kg
A versenyló számára a legfontosabb táplálóanyag az ENERGIA.
Persze az energia önmagában nem táplálóanyag, sokkal inkább a takarmánynak az a potenciálja amit a szervezet képes munkavégzésre fordítani.
A “lóenergetikát” két részre kell osztani;
Az első fejezet, hogy hogyan hasznosítja a takarmány energiatartalmát a ló, ill. milyen munkavégzéshez milyen típusú energiaforgalom párosul.
A második fejezetben arról írunk, hogy milyen sok módozata van a takarmánykészítésnek, a különböző takarmányokból milyen energiát képes a ló fejleszteni.
1. A munkavégzés energiaforgalma.
A lovak egyetlen termelő tevékenysége a munka, a versenyzés.
( ill. a tenyésztés, de most nem róluk van szó.)
Vannak rövidtávon versenyző, rendkívüli sebességet elérő lovak és hosszútávon, közepes tempóban dolgozó állatok.
Mindezen tevékenységek mozgatórugója ugyanaz, mégpedig az, hogy a szervezet miként képes a takarmányokban rejlő kémiailag kötött energiát mozgási energiává alakítani.
A munkakapacitás azon múlik, hogy mekkora a szervezet energia “potenciálja”.
Egy molekula az Adenozintrifoszfát (ATP) az izom kontrakcióért. Az ATP – képzés legegyszerűbb formája a kreatinfoszfát (CP) hasadása. Azt azonban tudni kell, hogy a szervezet csak nagyon kis mennyiséget képes mindezekből raktározni, a munkavégzéssel a készletek nagyon hamar kimerülnek.
Hosszantartó munka nem lenne lehetséges ha nem lenne módja ugyanakkora mértékben előállítani ATP – t, mint amekkora mennyiségben a szervezet felhasználja azt.
Két különböző folyamat szolgálja ezt a célt:
Oxidatív foszforiláció:
Lebontja a takarmány különböző alkotóit (szénhidrátokat,zsírokat,fehérjéket) oxigén bevonásával. Tehát ez az aerob folyamat.
Glikolízis:
Lebontja a glükózt vagy glikogént laktáttá. Ez a folyamat nem igényel oxigént. Tehát anaerob.
A szervezet ha nem dolgozik akkor is igen jelentős mennyiségű ATP-t igényel a testfunkciók ellátásához. A munkával az igényelt mennyiség megsokszorozódik.
Ahhoz. Hogy ezt a különbséget érzékelni tudják, készítettünk egy grafikont, ezen ábrán a
100 % – annak a telivérnek az energiaigénye jelzi, aki 1200m 1,12 s alatt fut le. Ha ez a ló a boxban áll és eszik , akkor ezen a skálán 1,7-t tesz ki.
Ezt könnyedén fedezi az aerob folyamat.
Ha ugyanez a ló elkezd könnyedén ügetni, körülbelül 200m/s-es tempóban, akkor az energiafelhasználás 23-ra emelkedik ezen a relatív skálán. Ezen a szinten az ATP termelés még mindig kielégíthető aerob úton, bár lehet, hogy már részlegesen belép a szénhidrátlebontás is.
Egy 540m/s-es galopptempó esetén 55-re ugrik az ATP szükséglet, itt még mindig elegendő az aerob folyamat, bár emelkedik a szénhidrátlebontás szintje is.
650 m/s-es tempó esetén már nem képes csak aerob módon ellátni a szervezet energiával az izmokat és belép az anaerob folyamat is. Ezen a ponton megkezdődik a tejsavtermelődés is, ami az izomlázat okozza ill. csökkenti az izmok munkavégzésének intenzitását.
Ha a tempót tovább növeljük, akkor a szervezet átlépi az “anaerob küszöböt” és drámaian megnő az izmokban a glikogén felhasználás.
A fő oka ennek ez óriási emelkedésnek, hogy 12x rosszabb a hatásfoka az anaerob folyamatnak, mint az aerob energia képzés.
Amikor aerob úton metabolizálja a szervezet a glikogént 36 ATP képződik, míg anaerob úton csak 3 ATP és még 2 molekula laktát.
A ló ilyenkor teljesen rá van bízva a rossz hatásfokú anaerob glikolízisre, mert az oxigén raktározó képessége a szervezetnek véges.
Ennek több oka is lehet, hogy az oxigén raktározás véges, egyrészt a tüdőből a vérbe nagyobb %- ban nem képes átjutni az oxigén vagy a szívizom nem bír el többet, de az is lehetséges, hogy egyszerűen az izmok aerob kapacitása nem bírja a nagyobb terhelést.
Most nézzük meg egy versenyló lehetőségeit, hogy mit is tud hasznosítani verseny közben:
– Amint kijött a rajtgépből, valószínűleg azonnal 100 az ATP igény a relatív ábránkon, de akkor is a szervezet elsőként a tárolt CP – t és ATP – t használja fel.
– A tárolt CP és ATP elég rövid életű, ezért eleinte anaerob glikogén lebontás is szerepet játszik, majd amikor a szív – és vérkeringés kellően felgyorsul, akkor ismét jelentős szerepet kap az aerob folyamat.
– Amikor a szervezet eléri a maximális Oxigén felvételt, akkor az ATP – képzés 80% – a aerob és 20 % – a anaerob módon zajlik, ami miatt/mellett sajnos a tejsavképződés is zajlik, ami miatt a táv végére mindig csökken sajnos a lovak sebessége.
– Amennyiben egy lónak 1200 m-nél többet kell futnia , akkor mindenképpen csökkentenie kell a sebességet minimum az 1000 m/s alá, mert így csökkenni fog az anaerob glikolízis, ami egyúttal csökkent tejsavképződést eredményez, emiatt nem fog idő előtt csökkenni a lovunk sebessége ill. teljesítménye.
A csodaló:
Az előző példák egy “átlagos” versenyló energiaforgalmát mutatták be. Kétféle “csodaló” létezik:
– Az első, amely hosszú távú versenyeken folyamatosan kisebb energiafelhasználást igényel, mint társai, biomechanikája jobb hatásfokkal működik.
– A második típus, melynek nagyobb az aerob kapacitása, azaz magasabb a jóval hatékonyabb aerob folyamat aránya, ami természetesen azt eredményezi, hogy kevesebb tejsavképződés terheli a szervezetet.
Most, hogy már tudjuk miként hasznosítja az energiát lovunk, elgondolkozhatunk rajta, hogy miből a legkönnyebb lovunknak energiaforrást biztosítani.
A lovak energiaigényét mindig emészthető energiában adjuk meg (MJ/nap)
Egy versenynapon 135 – 148 MJ emészthető energiát igényel sporttársunk / vagy üzletfelünk – kinek hogy tetszik.
Alapvetően az emészthető energia négy táplálóanyagból tevődik össze: keményítő, fehérje, zsír és rost.
Vizsgáljuk meg ezen takarmány kiegészítők energiatartalmát és, hogy miként is kellene összeállítani egy kiegyensúlyozott takarmányadagot versenylovunknak.
Keményítő: Főleg glükóz molekulákból áll, elődleges összetevője a gabonaféléknek
50 – 70% – közötti. A kukoricának a legmagasabb a keményítőtartalma.
Keserű kritikát olvashattunk a Lovasfutár hasábjain: “Ménjeink, néhány kivételtől eltekintve, középszerűek, kiemelkedő saját teljesítménnyel alig rendelkeznek, a kancaállományról pedig ne is beszéljünk.”
Ezen töprengve, S a lehetőségeket keresve vetettük fel a Magyar Mezőgazdaságban (1999. évi 46. szám) és a Lovasfutárban (1999. 8. szám) az import sperma gondolatát. Ugyanis egyszerűen megrendelhető a kiértékelten legjobb teljesítményű vagy kiemelkedő utódokat sorozatban produkáló európai mének spermája. S ennek érdekében a genetikailag is legjobban termelő kancák kiválogatása a célpárosítás direkt módszerével járható útnak tűnik.
Csakhogy emlékeznünk kell Freund Tamás agykutatónk MTV l-en elmondott összegzésére rólunk, magyarokról. Ő körültekintően indokolta, hogy vannak “O” jelzésű és “E” jelzésű csoportjaink. Az előbbiek hajlandóak összefogni, míg a másik oldalon sorakozók az egyéni kezdeményezések hívei.
Sajnos az említett szakmai lapokban felvetett építő gondolatra csak egy kétkedő, fontolgató, vonakodó vélemény futott be. Tehát: az eredményes, nemzetközi szereplésünk érdekében kitervelt nagy lépés lehetősége elmúlt, mint egy csokoládé reklám. Rónay György Hörderlinhez írt verséből idézhetünk “Mit ér lázad lángja, ha nem ragyog metsző fénnyel, akár a csillag.” Pedig minden körülmény között haladni kellene előre, a kötelesség és a munka bódulatába szédülve.
A Lovas Szövetség elnöke jelentette ki:“a magyar agrárium a lótenyésztés és a lovassport nélkül nem létezhet!” Való igaz! De túl sokat bábáskodunk a “hagyományos” fajtákkal. Pedig az élsportra figyel a világ. A lovassportban már tökéletes a globalizáció, a gazdasági és kulturális egységesedés. A menők a legtehetségesebbeket válogatják ki a tenyészetekből, tekintet nélkül a nemzetiségre. Mi pedig nem állunk jól a nemzetközi porondon, bár még mindig jóval jobban, mint a labdarúgók. Szerencsére mi már élünk a globalizáció nyújtotta lehetőségekkel. Az egyetlen, nemzetközi eredményeket produkáló fogathajtásban 1984-ben ügetők, 1987 -ben két holsteini apaságú, 1997 és 1999-ben világbajnokságot nyerő fogatainkban három fogarasi lipicai, a negyedik szabolcsi félvér volt. Vajon érdemes azokra a sugallatokra hallgatni, “hogy a nagyon sok hobbi lóból kitermelődik a spitz anyag”?A hollandok nézete:“ez az eljárás, kivárás rendkívül pénz- és időigényes.” Maradjon az alapkiképzés a szabadidős, nemkülönben a gyermeklovaglás partnerének.”
A Népszabadságban Egy lovas nemzet címmel írt enyhe malíciával M. A. a lovas nemzet illúzióját délibábozókról, a Nemzetközi Lovas Szövetség 4/ 2000. kiadványában negyvenötödiknek rangsorolt Tzwi József kapcsán. Megnevezte angol szponzorát, aki felfedezte a lovát fektető csikós gyerekben az egyre teljesebbé való tehetséget. Ő már a ’88-as szöuli olimpián Nagy-Britannia 6. helyezett csapata tagja lett, egyéniben pedig 14. helyezést ért el.
De természetesen a Vital nevű holsteini csődörrel. S ma hazulról is – Sydneybe menet – a hátrányos 60 napi karantén kötelező elviselésével, miután még nem vagyunk EU tagország – az ugyancsak belga tenyésztésű Superville-t vagy a tartalék Nightlife-ot lovagolja, s majd a sorban jön a belga Lendale. Kavarog bennünk a fájdalmas kérdés: mikor tudhatunk egyetlen nemzetközileg is rangsorolt versenyzőnk nyerge alá magyar tenyésztésű lovat adni?
Visszatérve, illetve érintve Sydney-t: 16 team indulhat a csapatversenyben. A nemzetközi kiadvány már fel is sorolja őket. Ismert lovas nemzetek, Japánt is beleértve. Ugyanakkor az egyéni olimpiai aranyért az ugratásban 15 versenyző indulhat; Bulgáriából2, Új-Zélandból és Chiléből is 2. Míg 1-1 argentin, kolumbiai, egyiptomi, Fülöp-szigeteki, magyar, olasz, osztrák, egy dél-amerikai és egy IRI jelzésű állambeli, illetve nemzeti szövetségi. Így jön ki a 15. De nemcsak ezek Turi József ellenfelei, mert osztályozót kell lovagolni a csapatversenyben is. Megítélésünk szerint a legfajsúlyosabb az osztrák Hugo Simon, a kiváló E. T. nevű hannoverijével.
A Nemzeti Sport azt írta:“Turi pontért megy Sydneybe.” Mi, a lovassport kedvelői, rajongói, arra kérjük, ha ép és jó a lova – a sok karantén után – próbáljon meg egy éremért küzdeni, megismételve Platthy József 1936os egyetlen érmét vagy az ezüstöt, hogy legalább a XXI. század elején elsősorban idehaza bizonyítva – emelt fővel kezdhessük az új századot.”
Reischl Gábor, Dr. Várady Jenő
Forrás: Magyar Lovas Kör, (Magyar Mezőgazdaság 2000. július 12. 28. szám)
2000.
Kép: Canva
Frissítve: 2024.03.14.
Örömmel nyitottam fel egy borítékot, mely a címemre jött, s egy fénykép hullott ki belőle. Kedves, öreg barátom, Jakab Pali írta, s küldötte a birtokában lévő fotókat.
Egy, már soha vissza nem térő őszről számolnak be az amatőr képek. 1957. október 6-át idézik, amikor az évenként ismétlődő 100 km-es versenysorozat utolsó eseményéről az egy napon, egyfolytában lefutott küzdelem egyes jeleneteit örökítik meg.
Vitéz Márkos Attila pontosan és szakszerűen beszámolt az első öt (52, 53, 54, 55, 56) bajnokság eredményeiről a Magyar Lovas Kör tagjainak az Értesítőben. Csak azt hallgatta el szemérmesen, hogy mint a Soroksári Tangazdaság versenyzője, kétszer is starthoz hajtotta kancáit, s 55-ben 8-ik, 56ban 11. helyezett volt a résztvevő 68 kettes-fogat között.
Visszatérve Jakab Palira. Mint a Törzsállattenyésztő Igazgatóság jeles tagjának és az állatszerető kollégák közreműködésének hála, módomban volt a Bögötei Gazdaság szitamajori (a régi Sárvári ménes) istállójában összehozni egy 80 anyakancából tömörített, sportlótenyésztési célokkal indított ménest 1954-ben. Az állami gazdaságok állományából gondosan kiszemelt anyakancák – az akkori idők fegyelmének köszönhetően – kettő nap alatt, szeptember 1-re beérkeztek Káld vasútállomásra, nem kis csodálkozására a mellékvonal állomásfőnökének és Jakab Palinak, aki brigádvezetői rangban fogadta és helyezte el az értékes kancákat. Még 22, a trakehneni Lótenyésztő Szövetség bélyegzőjével jelzett is volt közöttük (bal combon szarvas agancs) – természetesen pedigrék nélkül-, hiszen harcoló alakulatok lovai voltak.
Ebből a sportlóménesből előkészített két kancával- Csintalannal és Okossal- hajtott a rajthelyre. (Csongrád-i malom előtti kilométerkő.) Időben előtte gondos állatorvosi vizsga, melyet Dr. Zolnay Kornél, aki a kiemelkedő távhajtó, Micsky Imre ménjeit tartotta rendben és lábon, mint a m. kir. debreceni méntelep, majd a m. kir. mezőhegyesi ménes és a Bergstettenbe kihelyezett állomány vezető állatorvosa végzett, Dr. Szebenyi Jenő, ugyancsak méntelepi állatorvos segítségéve!. Minden startra készülő lovat magától értetődően a legalaposabb állategészségügyi vizsgálatra köteleztünk. Helyesen, bár az előző bajnokságokon résztvevő, úgyszólván kialakult törzsgárda már felkészülési terv birtokában teljesítette az edzéseket. 16 lovas és 20 kettes-fogat állt az időbeosztás rendje szerint és hajtott a rajthoz.
No, meg a lótenyésztők és szimpatizánsok, a zsűri felkent tagjai, valamint érdeklődő állattenyésztők az ország minden sarkából, nem is említve a tíz méntelepről kirendelteket, Kisbértől – Debrecenig és Békáspusztától Gyöngyösig. Beleértve a pesti ügetőpályát is, mely egy fogatot tréningeztetett erre a nevezetes alkalomra.
Az ég is legszebb kobaltkék palástját öltötte magára, mert a görög mitológia napistene, Hélios is négy lovat hajtott végig az égboltozaton kivételesen, hogy megadja az égiek áldását és rangját a tündöklő napnak. Alpár Tőserdő – Lakitelek – Kerekdomb – egészen Tiszakécske nagy kanyarulatánál lévő fordulóig, hagyták maguk mögött a fogyó kilométereket, s köszöntve a Tiszát, fordultak vissza az órák igézetében, mert az idejük, mint a kedves gályaraboknak, állandó ütemre, iramra parancsolta őket. A telt bogyójú szőlőkolóniákra, vagy az érett, dús keblű hamvas szilvafákra rá sem pillantottak.
A hatvanperces kötelező pihenő és állategészségügyi ellenőrzés a Tiszáig nyúló bokrosi nagy legelő sarkán volt, ahonnan beláthatóak voltak a 20 km-es vágtaszakasz jelzései. A start után a kiválóan felkészített jászberényi méntelep lovasai törtek az élre. Edzőjük, Récsey Géza lovaglótanár, a kassai m. kir. 8. fogatolt vonatosztály századosa volt, élvonalbeli díj lovagló versenyző, aki “Üvegtető” nevű paripájával már a pókhasú öregeket volt hivatva megelőzni. Sírn, befektetett lelkiismeretes munkájának itt is meglett az eredménye, az élen vágtató sárga csődőr Mészáros István alatt a 3108. Dunure VI-3volt, a jászberényiek ménje, 20. Keletporosz – Sári anyából. Máig is lehet és érdemes töprengeni rajta, hogy az amerikaiak által kiszemelt és jóvátételbe kiszállított Bergstetten-i 64 kis béri (színe, java) közül egy sem volt Dunure törzsbeli, s ugyancsak nem volt az 1936-os olimpián három versenyszámban – rajtolók között sem, vajon nem a háborút is egészségesen végigküzdött trakheneni genetikai anyag érvényesülése és átütő ereje jeleskedett-e a győzelem elérésében?
A kettes-fogatok a gátéri aszfaltos úton szigorúan az előírt két, 20 km-et jelző kilométerkő között versenyeztek. A legjobb eredményt Halász Endre, Mezőhegyes lótenyésztője érte el a ménes 411. Furioso “B” XX Mezőhegyes – Dolli 605. Nóniusz “C” XIII Mezőhegyes – Cseppkő kancáival. Az egynapos 100 km-essel együtt a versenysorozatban ötször nyertek a mezőhegyesi lovak és egyszer voltak másodikak. Ebből az alkalomból illik hogyha más lapok erre nem adtak lehetőséget – a Magyar Lovas Kör lapjairól tisztelegnünk Mezőhegyes irányába.
Gazdagon terített asztal volt mindig a legelő, a jászol, s jó pihenést nyújtott a búzaszalma puha alma. Erősödtek és mindig jól érezték magukat a csikók. Dúsabb volt az anya tej, hamar rászoktak a számukra készített zúzott zabra, korán csipegették a selymes, mélyzöld füvet. Az őszi sár marasztaló dagasztása nagy izomfelületet fejlesztett ki. A televény Mezőhegyes, Csanád vezér földje, mindenre rányomja a bélyegét.
Éppen ezért választotta ki az állami irányítás 1962-ben sportlótenyésztő ménessé Mezőhegyest. S már 1980-ban az olimpián két magyar csapatban négy mezőhegyesi ló rajtolt. S a mezőny legjobb lova “Bohém” volt, az ugratás 7. helyezettje. S ma, amikor üres “Sellő”, az egyetlen olimpiai érmes paripánk legelője és istállója: Sütvény. Az eredeti kisbéri pusztákon nincs állami ménes, hogy “Irányt” és “Pandúrt” neveljen. Egyedül Mezőhegyes maradt nekünk.
Közreadta és igazolja: Várady Jenő
Forrás: Magyar Lovas Kör
2000.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.08.29.
A csikóval való foglalkozás és takarmányozása rendszeres munkát és szakértelmet igényel. Már korán, 3 -4 hetes korában a fej méretének megfelelő, lehetőleg bőr kötőféket kell a csikóra helyezni, és anyja mellett meg kell tanulnia a kötöttséggel, a vezetéssel részére kezdetben kedvezőt-‘ len tudnivalókat. Fogatban járó kanca mellé kötött csikó vezetőszára olyan hosszú legyen, hogy megálláskor szopni tudjon. Nyereg alatt járó kancánál biztonságos lovas vállalhatja azt, hogy a kancára helyezett nyakló hoz rögzíti a csikót úgy, hogy a csikó vezetőszára a kezében van. A képen bemutatott rögzítési móddal a csikó távolsága az anyjától szabályozható. A vezetőszár soha ne lógjon. A csikó ijedezése esetén közel állítjuk az anyjához. Veszélyes helyzetben a csikó egyszerűen szabadon engedhető. (Ábra a 34. oldalon.) Mindkét esetben a csikó elfáradását figyelembe véve fokozatosan növeljük a jártatási időt. Anyjától szabadra engedni csak a csikóra nézve biztonságos területen szabad. A napi 1-2 órányi mozgás feltétlenül szükséges.
A legelterjedtebbek a “klasszikus” önitatók, amelyeknél a lónak erősen meg kell nyomnia a kart illetve nyelvet, míg víz gyűlik a kis medencébe. A lovak ezt a fajta önitatót kevésbé kedvelik. Egyrészt az orral való nyomás számukra kellemetlen, másrészt a lovak ezekből az itatókból soha nem tudnak nagy kortyokban inni, ahogy pedig szeretnének. Parányiakat kortyolhatnak, mert néhány korty után a kis medence kiürül.
A Castle Arena fekszik a legközelebb a királynő lakhelyéhez. Ez a központi helyszín. Itt zajlik a “Foltos Pónik Bemutatója”, különböző gyorsasági versenyek, a “Nehézsúlyú Lovak Díszfogatos Felvonulása”, de ez néhány díjlovagló és a díjugrató szám színhelye is.
A két pályán kiosztott sokszáz millió forintnak megfelelő összegek, no meg a vezető istállók éves teljesítéseiben megemlített sok milliárd forintnyi dollárok és fontok után úgy gondoljuk, ezt tovább fokozni már nem lehet, és nincs is értelme, mert ép ésszel már ennyi is szinte felfoghatatlan. Legalábbis nekünk, magyaroknak, akiknek a lóversenysport már nem is olyan lassú, de annál biztosabb halálát kell tehetetlenül végignéznünk.
Mint azt Marianne Schoemaker pályaigazgató kérésemre elmondta, a létesítményt a középkorban a rómaiak által épített négyzet alakú városfal déli oldala és a folyókanyarulat által bezárt háromszögben hozták létre. A két méter széles városfal, amelyen körbe lehet sétálni ezt a százhúszezer lakosú városkát, a védelmi feladatán kívül kitűnően alkalmas volt arra is, hogy az egész – városon kívüli – pályát be lehessen látni róla anélkül, hogy a biztonságot jelentő falakat el kelljen hagyni. Több ezer ember még ma is a régi szokás szerint nézi a versenyeket a “célegyenes” mentén végigfutó, jó kilátóhelyet biztosító két méter széles fal oromról, ahonnan távcső nélkül is be lehet látni a versenyt.
A gyér éves kihasználtság ellenére a fű valószínűleg olyan ápolás alatt van egész évben, mintha a Buckingham palota legelegánsabb pázsitján lennénk – állapítom meg sétánk alatt. Ahogy csinos kísérőm bemutatja a futamokat, megállapítom: viszonylag kis versenyeket rendeznek, ahol értelemszerűen a jól sprintelő, fordulékony lovakat futtatják inkább, hiszen csak a befutó előtti kétszáz méter egyenes, s ez is csak nagy nehézségek árán volt megoldható a másfél kilométer összhosszúságú pályán. Talán találóbb lenne inkább rövidségről beszélni – tréfálkozom magamban, ahogy a hölgytől búcsúzom, s kezdem sétámat a pálya körül.
