Sitting Bull vendége voltam

A megbeszéltnél kicsit korábban érkeztem a Sitting Bull Ranchra, ezért a teraszon üldögélve nézegettem a Pest környéki téli táj szépségeit, várva, hogy a távolban feltűnjön a tereplovaglásból a két szürke.

Először a vidám nevetgélés terelte a figyelmemet a lovasok irányába, s csak később láttam meg a jókedvű fejbólogatással felém, jobban mondva hazafelé lépkedő lovakat.

Elsőnek a szép szőke feleség ugrott le a lóról, majd férjét, a jövendőbeli riportalanyomat segítették le. Ő a ranch névadója, aki az indián mozgalmak leghíresebb törzsfőnöke után választott nevet magának. Ő a magyar Ülő Bika. Elismeréssel adóztam magamban a kifejező névválasztásért: egyrészt a mosolygós fiatalemberről messziről süt az energia, az élet szeretete. Másrészt. Mikor az asztalomhoz ért a tereplovaglástól még kipirult arccal, ügyesen egy szék helyére kormányozta tolókocsiját, ugyanis az élete virágjában lévő fiatalember melltől lefele teljesen béna.

– Nagyjából hét évvel ezelőtt egy autóbaleset során sérültem meg. A roncsolódás annyira súlyos volt, hogy az orvosok szerint már az is csodának számított, hogy egyáltalán életben maradtam. A következő két évet ágyhoz kötötten éltem. A balesetkor tizenkilenc éves, válogatott birkózó kerettag voltam. Elképzelhető, mennyire más világ volt nekem több, mint hétszáz napot egy szobában, mindig ugyanabban a levegőben tölteni, teljesen kiszolgáltatottan.

Hogy kezdődött az új életed?

– Már kisgyerek koromban érdekeltek a lovak. Nagyapám szinte minden környékbeli lovas kocsit megállított, hogy felülhessek rá. Ott, az ágyban fekve előjöttek a régi emlékek. Apukám beszélt egy kaszkadőr barátunkkal, aki szívesen megengedte, hogy feltegyenek sokat próbált lovai egyikére. A gerincemhez két oldalt odaerősítettek két farudat, amelyek egyenesen tartottak, majd egy vastag kötéllel odakötöztek a kaszkadőr nyeregből kiálló különféle kapaszkodókhoz. Erősen megmarkoltam az előttem levő hurkot, majd kezdődhetett a séta. Hát, lovaglásnak semmiképpen sem lehetett nevezni: összegörnyedt háttal ügyetlenkedtem a 18 éves paripán, akinek a szeme valószínűleg kerekre tágult a csodálkozástól, ilyet még ő sem látott addig.

Most mosolyogva, jókedvűen nézel a világra a „Sitting Bull Ranch” feliratú baseball sapka alól, de akkor nem keseredtél el?

– Ellenkezőleg. Megéreztem a nagy lehetőséget arra, hogy kitágulhat előttem a világ, ha kitartó vagyok. Sportoló koromból megmaradt az akaraterőm is. Elkezdtem hát kísérletezni a megfelelő felszereléshez. Először rájöttem, hogy az angol nyereg nem jöhet szóba, mert nem ad elég támaszt. Ehhez sok segítséget adott kaszkadőr barátunk, aki rendszeresen elkísért a tereplovaglásaimra. Sok kísérletezés – és lovas barátaim segítségével – jutottam el addig, hogy lett egy kimélyített, magas falú western nyergem. Azóta a kötélből is egy húsz centi széles bőröv lett, melyet négy karabinerrel csatolok a nyereghez.
A western stílushoz járó nagy kengyeleket a lovaglás kezdetekor segítőim odacsatolják a hevederhez, s lábam hátrafelé kicsúszását is egy szíj akadályozza meg. Kezdetben voltak érdekes pillanataim, amikor a módszer nem volt ennyire kidolgozott, tehát a tapasztalat hiánya miatt előfordult, hogy a lábaim vágta közben szálltak a levegőben, s mikor a ló oldalához ütődtek, szegény pára azt hitte, ez utasítás a még gyorsabb tempóra, pedig én már rég meg akartam állítani.

Maradjunk még egy kicsit a könnyebb témáknál: magukkal a lovakkal milyen sztoriaid voltak?

– Sok hálával gondolok az első kaszkadőr lóra, mely először nyugodtan körbevitt a pályán. Később is sok kaszkadőr lovon ültem. Azért indultam el ebbe az irányba, mert ezeket a lovakat úgy tanítják, hogy semmin se lepődjenek meg, mindent eltűrjenek.
Az első saját lovunk – öt évvel ezelőtt –  balfogásnak bizonyult. Bár nyugodt kocsilónak árulták, gyenge idegzetűnek bizonyult, föl sem tudtam ülni rá. A második lovunkról pedig már az első tereplovagláskor kiderült, hogy a kezdeti vágtaugrások alatt úgy bakozik, mintha csak ez lenne a dolga. Úgy előredobott a rúgása, meg sem álltam a nyakáig. Ha nincs a négy kikötő heveder rajtam, biztosan lerepülök róla. Később már számítottam rá, és egyszerűen hátradőlve kivártam a hiszti végét. A megfelelő ló, lovak kiválasztásáig sok idő telt el, de hogy eljussak ebbe a mai állapotba, ahhoz sokat segítettek Lapapusztán a western lovasok.

Ma három saját szürkénk van, én rendszerint az arab „beütésű” kancán lovagolok. Bár élénk vérmérsékletű ló, szárral könnyen kezelhető. Bírja a western stílust, ami nekünk, mozgássérülteknek jobban megfelel, mint az angol, amelyre a csizmával, derékkal adott segítségek a jellemzők. Az, számunkra kivitelezhetetlen lenne. Mivel nem tudok kiemelkedni a nyeregből, az ügetés szempontjából is jobb az olyan ló, amely szépen, egyenletesen, aprókat üget, ahelyett, hogy az angol stílus mutatós, akciós, térölelő jármódjával haladna.

Mindenféleképp nyugodt, sokat tapasztalt, nem ijedős lóra van szüksége annak, aki hasonló helyzetben lóra akar szállni. Egy ijedős állat, vagy amelyik hajlamos az elcsúszásra, esetleg könnyen megbotlik, a végzetet jelentheti. Nekünk nincs olyan lehetőségünk, hogy kritikus esetben egyszerűen csak leugorjunk a lóról. A biztonságot jelentő karabinerek könnyen nagyobb bajt is okozhatnak, ha valami miatt az oldalára dől a ló…

Az eddigi lovaglási tudásodat milyen irányban kellet fejleszteni az új lehetőségek között?

– Mivel melltől lefele nem tudom befolyásolni a mozgásomat, elsősorban az egyensúlyban való ülés az, amit meg kellett tanulnom. Pontosabban: tudomásul kellett vennem, hogy ez létkérdés ahhoz, hogy fennmaradjak a nyeregben. Ha hirtelen oldalt ugrik a ló, ma egyszerűen felsőtestem irányításával követem a ló mozgását.

Amivel kezdetben nagyon sok gondom volt, az a tanügetés. Azt már meséltem, hogy mi nem tudunk kikönnyíteni a lovaglás alkalmával, de a tanügetéskor is kéne a ló mozgását követni. Nos, az ismert okok miatt én erre nem voltam képes, ezért mintegy „ pattogtam” a nyeregben. Emiatt a kezdeti időszakban a lovaglás úgy nézett ki, hogy lovagoltam 1-2 órát, s a feldörzsölt hátsóm miatt 3 napig hason fekve vártam, hogy a seb behegedjen legalább valamennyire. Ha ez megtörtént, ismét kezdődhetett az egész elölről. Persze, ez nem volt a gyakorlatban ennyire egyszerű, igazából ez vette el a kedvemet a lovaglástól. Annyira, hogy két évig nem is lovagoltam, annyira hátráltatott ez a „hátsó” dolog.

Fejtsd ki légy szíves ezt a „Lovaglás és az emberi test” témát.

– Megoldást a kérdésre akkor kaptam, amikor behozták a felfekvés okozta sérülések kialakulása ellen kifejlesztett úgynevezett „antidecubitus” ülőpárnákat. Egy olyan ember, aki sokáig fekszik egy helyzetben, érzi, ha az állandó nyomás hatására egy testrész kezdi elveszteni életfunkcióit, és egyszerűen testhelyzetet vált. Nos, mi ilyesmit nem érzünk, ezért különösen nagy a veszélye egy testrész elhalásának. Szerencsére az amerikaiak feltalálták ezeket a – kb. ötször öt centis – cellákból álló légpárnákat, ami az én lovaglásomat – és ezáltal a többi, hasonló sorsú ember lóra jutását is – lehetővé tette.

 Az eredetileg tolókocsikba tervezett párna adta az ötletet, s a gyártó cég szemforgatás nélkül legyártott nekem egy olyan változatot, amit én találtam ki a lovagláshoz.
Tehát mint a többi kellék, a lovaglásnak ez a lételeme is egy hosszú fejlesztési folyamat eredménye. A lényege, hogy ez egy négy, különálló rekeszekből álló, felfújható párna, amit a lóraszállás előtt a nyeregre erősítenek. Annyira jól sikerült ez a betét, hogy most már ügetéskor nincs is más dolgom, mint ezen a légpárnán kellemesen „ringatózni”. Így lett a kartonpapír mintapéldányból egy tetszetős, modern kényelmi eszköz.

Ahogy elnézem a párnát, joggal vagy büszke a „találmányodra”. Így most már mennyire tudsz a lóval együtt mozogni?

– Teljesen, nem csak utazom rajta, hanem tudom a tempóját a tanügetés változtatásával befolyásolni, úgy, mint bárki más. Kifejezetten jól érzem magam a western stílusú ügetés, a „dzsoggolás” közben. Kedvenc szürke lovamat, Vadvirágot mostanában tanítom arra, hogy minél jobban a nekem tetsző tempóban ügessen.

Tudsz-e más olyan lovasról, aki hozzád hasonló sorsra jutva – ha nem is ilyen sikerrel, mint te, de egyáltalán – próbálkozik, vagy próbálkozott a lovaglással. Ez alatt természetesen a vezető nélkül, terepen való lovaglásra gondolok.

– Sajnos nem, pedig örülnék, ha a szerkesztőségen keresztül eljutna hozzám annak a híre, ha van ilyen. Eddig mindent magamnak kellet kitapasztalnom, nekem kellett a megoldásokat kitalálnom. A rehabilitációs intézetek pedig csak futószáron, sokszor szőrén lovagoltatják a gyerekeket.

Fizikailag segített a lovaglás?

– Eleinte a gerincem két oldalára kötözött egy-egy farúd segített valamennyire egyenesen ülni. Azóta melltől lefele egyre jobban lejjebb húzódik az a határ, amit nem tudok irányítani. Egyre több funkcióról érzem, hogy kezd visszajönni, amit egyértelműen Vadvirágnak köszönhetek. Bár a kezemet mindig a kapaszkodó környékén tartom, a fejlődés a kezdeti állapotomhoz képest szembeszökő. Egy óra lovaglás után már érzem, hogy kilazultak lent is az izületeim, és a ló megmozgatta azokat az izmaimat is, amit jómagam nem tudok. Lovaglás alatt a vérkeringés is nő, persze az egész szervezetben, így az önálló mozgatásra képtelen testrészekben is. Nálunk, gerincsérülteknél különösen fontos, hogy a sérült részt tornáztassuk, mozgassuk a sorvadás lelassítása érdekében. Amit a lovon csinálok, helyesebben, amit ő tesz velem, az tízszer annyit ér, mint a gyógytorna. Mindamellett, hogy a szívet is egészségesen terheli, elkerülhető a korai meszesedés, sőt, az izületeket is megmozgatja, ahogy a ló helyettem mozgatja a lábaimat.

Gondoltál már arra, hogy a tapasztalataidat másokkal is megoszd?

– Ha teljesen kitapasztaltam ennek a különleges lovaglásnak minden csínját-bínját, szeretnék sérült embereket lovagoltatni, hogy ők is érezzék: így nemhogy beszűkül a világ, de az átlagemberhez képest még több helyre is eljuthatnak. Az ügetéssel ugyan vigyázni kell, de egy felszabadult vágta kárpótol mindenért. Testileg és lelkileg is komoly eredményeket értem el, amit másoknak is kívánok…

Sikerült újraépítenem magamat. A poklok poklát jártam meg. Azóta megtanultam örülni, élvezni a rigófüttyöt, a napsugarat… megtanultam értékelni az életnek azokat a jeleit, amiket sok ember nem is vesz észre. Amikor megkérdezik, hogyan tudom ezt elviselni, csak azt tudom válaszolni: igaz, tolókocsiban élek, de ennek ellenére tudom jól érezni magam a bőrömben. Olyan dolgokat teszek, amik egyedülállóak, és az ember önértékelését pozitív irányban befolyásolják… Sokan gondolják az életüket boldogtalannak. Nekik üzenem: a boldogság cseppekben jön. Ha az ember ezeket a cseppeket magába tudja zárni, akkor tud boldog lenni.

Persze mindenkinek megvan a maga keresztje, nekem is, de az életemet boldogan élem. Nem biztos, hogy cserélnék sok, két lábon járó emberrel, akikről lesüt, hogy nincs meg a lelki békéjük. Ezt az örömökkel teli, új világot a lovaglásnak köszönhetem…

A kellemes beszélgetés után a karám melletti úton hajtok ki a ranchról. Megállok egy pillanatra a három falatozó állat mellett. Visszahallom fejemben Sitting Bull szavait, miközben Vadvirág a délutáni napsütésben elmélyülten ropogtatja a szénát: „Pörgős kis lovacska. Ficánkol ám, és meg-megugrik alattam …”

Cziglányi Béla
Kép: canva
Frissítve: 2024.03.13.