Árvay Marika, vak létére 2006 óta élvezi a lóval való munka örömét. Beszámolt nekünk élményeiről és tapasztalatairól, melyek tanulás közben érték, azonban szeretné ezeket megosztani azon lovasokkal is, akik hozzá hasonló cipőben járnak.
Árvay Marika lóháton
Minden fogyatékkal élőnek szüksége van arra, hogy a társadalom teljes értékű tagjának érezhesse magát. A sérültek lóra ültetése, lovagolni tanítása nagyon összetett és nagy körültekintést igénylő feladat, hiszen vannak olyan problémák, állapotok, amikor a lovaglás kifejezetten ártalmas lehet. Az edzőknek, oktatóknak ismerniük kell a lovas egészségi állapotát, képességeit, korlátait, és ezeket figyelembe véve kell tanítaniuk a parasportolókat. De talán a legfontosabb, amire szükség van, az a türelem, odafigyelés és a támogatás.
Árvay Marika beszámolója
“Kezdetben nem is sejtettem, mi mindent fog nekem jelenti a lovaglás. Megtanította számomra a legfontosabbakat: élvezni az örömteli pillanatokat, ráhangolódni a ló mozgására, érezve egymást. Továbbá motivál a sok pozitív dicséret is. A hibák korrigálása sem jelent fájdalmas kritikát, hiszen oktatóim azért dolgoznak, hogy ló és lovas minél nagyobb harmóniában legyen egymással.
Az edzők azt szeretnék, hogy ló és lovas minél előbb egymásra találjon, tehát itt nincs kiabálás, éles felcsattanás, hanem nyugodt, kellemes, melegséget nyújtó hangok. Fontos emellett a humorérzék, mellyel könnyű oldani egy kezdő lovasban az esetleges félelmeket.”
Az oktatóival együtt töltött sok-sok munka, gyakorlás, örömökben teli közös együttlét meghozta gyümölcsét: kitartását és ügyességét 2012. januárjában meg is jutalmazták tudásszint-felmérés alkalmából.
Klaus Ferdinand Hempfling napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb természetes lókiképzője. Világszerte számos lovasnak adta már át tudását azért, hogy jobban megértsék a lovakkal való bánásmód és munka emberibb – vagy inkább lóbarátabb – oldalát. A következő írás a zabla használatának történelmi gyökereiről szól – Pataky Kata, okleveles Monty Roberts instuktor fordításában.
„Klaus vadlovakkal élt természetes környezetükben és megfigyelte, tanulmányozta a lovak természetes viselkedését. Ebben a természetes szépségben fejlesztette ki a legfontosabb dolgot, az „első találkozás”-t ember és ló között. Egyik specialitása, hogy agresszív, nehezen kezelhető lovakkal foglalkozik”
A kép illusztráció
Az a mód, ahogyan én kapcsolatban vagyok a lovakkal, egy holisztikus rendszer és megközelítés. Ez azt jelenti, hogy nagyon tiszta és megkülönböztethető pozíciókba kell helyezkednem ahhoz, hogy megértessem magamat. Amikor ezeket a dolgokat boncolgatjuk, akkor sohasem kritikából, vagy rosszindulatból tesszük, csupán a további megértés a célunk. Én mindig mindenkiről azt feltételezem, hogy a legjobb szándékkal cselekszik. Ennél a pontnál előrebocsátom azt, hogy én személy szerint általában zabla nélkül lovagolok, de vannak olyan esetek, amikor használok zablát. Ennek okát pedig nagy örömmel magyarázom el az alábbiakban:
Kezdjük a ló, illetve talán inkább az összes élőlény természetes, ösztönös érzékelésével. A száj környéke a természettől fogva a legérzékenyebben észlelő terület. Az ember – ugyanúgy, ahogy a legtöbb állat és természetes a lovak is – nemcsak számtalan ízt különböztet meg, de meg tudja különböztetni a frisset a romlottól, a mérgezőt a nem mérgezőtől stb. A ló az érzékeivel növények és ásványi anyagok ezreit tudja érzékelni, amelyek az adott pillanatban szükségesek az egészsége vagy a gyógyulása szempontjából.
Bárki, aki megfigyeli a lovakat evés és legelés közben, meg fog lepődni azon, hogy milyen ügyesen és finoman tudják szétválogatni a különböző fűféléket vagy hogyan tudják kiválogatni a tüskéket abból, amit esznek. Nem vitás, hogy a testnek ez a része, amelyet csontok és bőr véd, a legérzékenyebb az összes közül.
Annak a gondolata, hogy valami kemény, fémes dolog legyen a szánkban, amit ráadásul húznak, ami csörög és amit sokszor keményen meg is rántanak, kétség kívül elképzelhetetlen érzés egy ember számára – ehhez semmilyen különleges tudás nem szükséges. Azért, mert egy ilyen eszköz egyszerűen fájdalmat kell, hogy okozzon. Az, hogy valójában milyen fájdalmat okozhatnak a különböző zablák, akár akaratlanul érzék nélküli használat miatt, és az ebből adódó további kellemetlenségek miatt, igazából csak egy maroknyi tájékozottabb ember számára ismeretes. Az ló egy olyan állat, amelyik hang nélkül viseli a fájdalmat. Csak érzékelni és érezni tudjuk a szenvedésüket, valamint kiolvasni azt a szemükből.
Ennek ellenére, ahogy említettem, magam is néha használok zablát. Ennek nagyon jó oka van és mindig a ló örömteli együttműködésével teszem. Akkor folytassuk a nyomozásunkat: a következőkben egy utazást teszünk a lovak történelmébe. Ez természetesen egy nagyon széles terület, ezért én most csak azokat a mérföldköveket fogom kiemelni, amelyek számunkra most fontosak, és elnézést kérek a teljes téma leegyszerűsített előadásáért, de még így is egy kicsit talán hosszúra nyúlik.
A berberektől és ibériaiaktól eredő „eredeti lovazás”-tól egy hatalmas ugrással a barokk lovagláshoz érkezünk, pontosan François Robichon de La Guérinière-hoz (1688–1751).
Innen a Francia Forradalomhoz érünk és egy valójában megkérdőjelezhetően zseniális lovassal, François Baucher-val találkozunk (1796–1873), aki feltalálta a „Rollkur”-t. Ezután az angol postás lovasokkal valamint a német katonalovasokkal folytatjuk utunkat a 19-ik és korai 20-ik században.
Az egyes állomásokat, amik itt említésre kerültek, nagyon különböző szár- és zablahasználat jellemezte, valamint a lovas ülését tekintve is eltértek egymástól. Ezek az állomások egyfajta metszéspontot jelentettek a lovaglás és a lovakkal való foglalkozás fejlődésének tekintetében, valamint a szár- és zablahasználatra vonatkozóan.
Amit a Berberek és az Ibériaik ösztönösen átadtak, az a lovaglásnak egy nagyon gyakorlati ismerete, ezáltal a barokk lovaglás egy pontosan meghatározott „köntöst” kapott. A berberek és az ibériaiak által eredetileg képviselt lovaglás legjellemzőbb aspektusa az volt, hogy a ló számára tökéletesen értelmezhető jelentéssel bírtak a tőle kért feladatok és tettek. Igen, a ló sokszor dolgozott önállóan és felelősséggel egy elengedett lovas alatt. Ezt az elvet részben átvették a francia Camargue lovasai is.
Azonban egy másik elvet, – mint ahogy XIV. Lajos kertjében a növények esetében, amelyek csak egy meghatározott irányban nőhettek, és minden vadhajtást le kellett vágni – kezdtek egyre inkább alkalmazni ebben a korban az emberekkel kapcsolatban, legalábbis a társadalom egyes rétegeiben, valamint a lovakkal és az egész lovakhoz való hozzáállásban is. A lovaglást – magasabb szinteken – ebben a korban már csupán önmagáért űzték. Önmagában is egyfajta művészetté, önmagáért való művészetté (l’art pour l’art) vált. Ez többek között a következő következményekkel járt: ezen lovak számára többé nem volt közvetlenül látható cél, és ettől kezdve nem ismertek föl semmilyen közvetlen értelmet a tetteikben és mozdulataikban.
Míg a Vaquero-k lovai még mindig pontosan tudták, hogy mi a feladatuk, és tudták teljesíteni azokat, szinte a lovas bármilyen beavatkozása nélkül, sőt, sokszor jobban hajtották végre a feladatot a lovas bármilyen beavatkozása nélkül, a barokk lovak csak a saját testtartásukkal és mozgásukkal tudtak foglalkozni, és azzal is csak akkor, amikor a kérés teljesen egyértelműen jött a lovastól. Pontosan úgy, ahogy a király kertje, ami néhány nap alatt újra elvadul, ha a kertész nem gondozza azt folyamatosan.
A tudásszint kétségtelenül túl magas volt. A szárak ilyen művészi magasságokban való használatának tekintetében egy nagyon tiszta alapelvet alkalmaztak, amellyel én, mint ismeretes, teljes mértékben egyetértek: Lovaglás közben olyan lazák legyenek a szárak, mintha egy szál lószőrből lennének. És ez minden jármódban és minden manőver közben érvényes. Amit elvettek a lovaktól, az a feladatok „jelentése és értelmezhetősége”, és ezt helyettesítették egy lépésről-lépésre megtervezett művi magasiskolai lovaglással – amelynek a lovat és a lovast is teljes mértékben alávetettek.
A szárak ilyen mértékű finom, magas művészeti szinten történő használata, amelyet ebben az időben tanítottak, a történelem folyamán később egy teljesen más mederbe terelődött, amely, sajnos azt kell mondanom, hogy végzetes következményekkel járt a lovas világ és a lovakhoz való hozzáállás tekintetében, és ennek a hatása ma is tart.
A francia forradalom idején tulajdonképpen minden a feje tetején állt. Minden változatosságot rosszallóan néztek, még a mesterséges és arisztokratikus barokk lovaglásban is. Egy férfi, akit Baucher-nak hívtak – kétségkívül zseniális lovas volt – feltalálta annak az elvét, hogy hogyan lehet a lovat csizmák (sarkantyúk) és váltakozóan megfeszülő szárak közé állítani és ezáltal azonnal összeszedni. Ezen az úton a lovak néhány óra után olyan manővereket hajtottak végre, amilyenek egyébként csak több éves képzés után érhetőek el. A ló így a sarkantyú- és csizmasegítségek hatására a hátuljából kezdett el a szárakba dolgozni. Baucher leírt és tanított egy alapelvet, amely azáltal éri el a nyak ellazítását, hogy a kezek és a lábak között váltakozó erőkifejtést kell alkalmazni. Egy olyan rendszert hozott létre, amely mind a lovak, mind pedig az egész lovas világ számára végzetes és nagyon fájdalmas volt.
Történelmileg főleg ez maradt meg ettől a lovastól:
1. A szárak erős használatát onnantól fogva az egész lovas világban megismerte, és mondhatjuk, hogy általánosan megalapozottá és elfogadottá vált, a mai túlzott hajlításig, a ’Rollkur’-ig.
2. A nyak hajlításának alapelve földről és nyeregből egyaránt átvételre került a spanyol lovasiskola területein, és meglehetősen érdekes módón a díjugratásban, egészen a mai napig.
Ahhoz, hogy jobban megértsük a szárak manapság általános használatát, tovább követjük a lovakkal való foglalkozás fejlődését. A távolsági kereskedelem növekvő forgalmával a lovakat egyre inkább arra használták, hogy szállító kocsikat húzzanak. Ezért nagyobbra és hosszabbra lettek tenyésztve, egészen addig, amíg már egy angol postai kézbesítő lovas nem tudott ügetésben ülve maradni ezeken az új lovakon. Amikor nagyobb csapat utazott, és négyesfogatot használtak, a biztonság miatt egy lovas mindig ült az egyik vezető lovon. Így ez a lovas az ügetés ütemére fel kellett, hogy álljon a nyeregből. Így alakult ki a „posting”, amelyből később kialakult a könnyűügetés. De ezzel egyidejűleg a lovak hátának igénybe vétele is megnőtt.
A könnyűügetést először az arisztokrata lovasok vették át, de utat tört a német, osztrák és magyar katonai lovasság köreibe is. Ezekben a lovas intézetekben egyre jobban előtérbe került, hogy az újoncok egy pár hét alatt fel tudjanak ülni a lovakra. Erre a célra a könnyűügetés volt a legalkalmasabb dolog. A nyergeket lecserélték és az jelentősen előrébb került a ló hátán a lapocka irányába. A lovakat magasabbra tenyésztették – egészen a mai napig – és könnyebben lehetett „tölteni beléjük” minden előzetes képzés nélkül. Az egész lovaglás rendszere egyre jobban a ló elejével hangolódott össze, a szárak mechanikus használatával. A korai olimpiákon, amelyeken ez a fajta modern díjlovas irányzat bemutatásra került, a lovasok főleg katonai egyenruhában lovagoltak – éppen a történelmi gyökerek miatt.
Baucher volt az első, aki következetesen megszegte a laza szárak törvényét, és a lovat a sarkantyúk és a zabla közé helyezte. Ez az alapelv nagyon mélyen beleásta magát az egész világon a lovaglásba, és a mai napig érvényes. Ma is lehet látni, hogy egy lovas bármely szakágban a legkeményebb pelham vagy feszítő zablával fizikai erővel lovagol – és a történelem fejlődése során teljesen elveszett a könyörület és empátia ezekért a csendben szenvedő teremtményekért. Ma a legtöbb ember csak csinálja, azért mert más is csinálja, és mert mindig is így volt. De ez nem igaz! Ennek volt egy kezdete, és ez a kezdet történelmileg követhető.
Mostanra felvázoltuk, hogy mennyire érzékeny és fájdalomra hajlamos a ló szája. Felvázoltuk, hogy történelmileg hogyan vonhatunk párhuzamot azzal, hogy a ló elejére kezdett el helyezkedni a lovas, a szárak használata hogyan változott a berberektől a barokk lovaglásig egészen a mapi napig, ahol a lovasok legfőképpen arra fókuszálnak, hogy egy teljesen mechanikus technikával „hátulról előre” lovagolva összeszedettséget érjenek el a lónál.
Mik a lehetőségek? Ha felismerjük a történelem fejlődését, mit kell ahhoz tennünk ma, hogy jobb legyen a lovaknak? Mikor és milyen módon tehetünk a lovunk szájába zablát? Mit csinál a hackamore a cavesson? Miért nem ajánlom egyetlen tanítványomnak sem, hogy nyakmadzaggal lovagoljon? Hogyan lovagolhatunk jelzésekkel és testsúllyal, hogyan érhetjük el az összeszedettséget laza szárakon? Ezt mind megírom a következő részben.
Végezetül a záró kérdések:
1. A lovakkal való együttlét az emberiség talán legősibb és legfontosabb kulturális teljesítménye. Antropológusok egyetértenek abban, hogy az emberiség fejlődése csak a lovak történelmének ismeretében érthető meg és magyarázható. A történelmi kapcsolatok ismerete óriási betekintést enged a lóval való egyéni és gyakorlati tevékenységbe. Elegendő háttérismerettel rendelkezünk? Felkészültünk arra, hogy végre – a saját lovunk érdekében is – alaposabban megismerjük ezeket a kapcsolódásokat? A szár használatának kérdése, a lovas ülése, a nyereg és a lovagló stílus is szintén mind e történelmi kapcsolódáson alapszik.
2. Erőszak nélkül – a szárakat a finom instrukciók közvetítésén túl másra is használjuk? Mert akkor minden körülmények között kerülnünk kell azt, hogy a lovunk szájába zablát tegyünk. Természetesen senki nem akar a lovának fájdalmat okozni. Pedig a szárak húzásával, feszítésével ezt tesszük! Felkészültek vagyunk végre arra, hogy az egész lovaglási stílusunkat megváltoztassuk annyira, hogy a lónak csupán a testünk súlypontjának változtatásával és finom lábsegítséggel adjunk instrukciókat?
Írta: Klaus Ferdinand Hempfling
Forrás: www.hempfling.com
www.facebook.com/KlausFerdinandHempflingOfficialPage
Fábiánsebestyén májusban újra várja a fogatsport legjobbjait
Lázár Vilmos és Lázár Zoltán is rajthoz áll a május elsején kezdődő nemzetközi fogathajtó versenyen Fábiánsebestyénben.
A kilencszeres világbajnok Lázár Vilmos kettesben míg Zoltán a négyesek között indul – ezúttal nem duplázik, hanem csak négyesfogatára koncentrál. Az elmúlt évi világbajnokságon csapat aranyérmes ifj. Nagy Tibor még nem döntötte el, hogy egyes, vagy kettes fogattal indul-e.
A vecsésiek is népes delegációval indulnak Fábiánba – ifjabb és idősebb Dobrovitz József négyesben, az Osztertág testvérek – Márk és Kristóf – pedig a kettesfogatok között állnak rajthoz.
A skót Andy Scott Kelpies című munkája egyben Nagy-Britannia legmagasabb művészeti alkotása is. A kelpie-k a kelta hiedelmek szerint természetfölötti erővel rendelkező lovak voltak, amelyek a skóciai és írországi folyókban és tavakban éltek.
A 30 méter magas lófejek egy 350 hektáros szabadidőpark közepén állnak egy 1.600 tonnás alapzaton a skóciai Falkirkben. A hatalmas lófejek súlya egyenként 300 tonna, mindegyik 495 acéllemezből áll, amelyeket lófejenként 10.000 speciális rögzítőelem tart a helyén a 3.000 méter hosszú acélcső vázon. Az alkotás elkészítését több éves tervezés előzte meg, melynek eredményeképp az alkotások már a helyükön állnak, és a hónap végétől nyílik meg a látogatók előtt is.
A művész így jellemezte őket: “Ezek lovak skócia ipari történelmének megtestesítői.”
A Kelpies makettjei Chicagóban állnak, de Scottnak máshol is vannak hatalmas, lovakat ábrázoló szobrai. A COB például Londonban, a Heavy Horse Glasgowban, az Equus Altus pedig Leedsben látható. A művész horganyzott acélból, üvegszálból és öntött bronzból készíti műveit.
Mindenki, akinek volt már dolga velük, tudja, hogy pónik jó néhány különös hóborttal rendelkeznek.
Lindsey Kahn elmondása szerint „lóháton” nőtt fel a Minnesota állambeli St. Paulban, így a lovak mindig is közel álltak a szívéhez. Ma is számtalan lovas területen dolgozik: lovaglást oktat, ír és illusztrációkat készít az Eventing Nation számára, emellett pedig csomózott kötőfékeket készít és árusít.
A lovak közül a pónik állnak a szívéhez legközelebb. Bár néha meglehetősen nyersen beszél sajátos karakterükről, állítja, hogy mindezt csak szeretetből teszi. Gyerekkorának meghatározó pónis élménye unokatestvéreinek Copper névre hallgató pónija volt, aki csodálatra méltó hidegvérrel tűrte a gyerekek fáradhatatlan energiáját. Alacsony lovasként ma is sokszor lovagolja az istállóbeli edzésre váró pónikat és lenyűgözi a zömök kis teremtések végtelen energiája és makacssága.
Saját pónija, Onyx mindenben nagyszerű, ugyanakkor szeszélyes partnere. Lindsey állítja, hogy sose találna jobb társat, akivel komoly sérüléseket kockáztatva átszáguldhat mindenféle terepen.
1. Márpedig akkor se megyünk!
Senki sem képes olyan hirtelen lefékezni, mint egy póni, ha éppen úgy dönt, hogy eleget ment már. Akkor aztán hiába veted be az összes csizma, kantárszár és pálca trükköt, hogy indulásra bírd, elszánt sztoicizmussal viseli majd megmásíthatatlan döntésével szembeni meddő tiltakozásaidat.
2. Póni ügetés
Akár rugólábnak is nevezhetnénk azt a mozgást, amit a pónik ügetés közben végeznek. Az égbe lökik a fejüket, apró lábaikat pedig olyan sebesen szedik, ahogy egy varrógép dolgozik, vagy egy ventilátor forog. Előbb-utóbb odaérnek a kívánt helyre, de hogy a fogad addigra sokszor összekoccan, és érzékenyebb testrészeid fájnak majd a sok zárkózástól, az egészen biztos.
3. Kiskakas komplexus
Láttál már kis kutyát elképesztő vehemenciával megtámadni egy nálánál sokkal nagyobbat? Pöttöm termete ellenére számtalan póni buzgón nekimegy a nagyobb lovaknak a legelőn; mintha csak ellenállhatatlan vágyat érezne, hogy bebizonyítsa, ő az igazán nagy legény. Hogy a többi ló megijed tőlük, vagy komolyan se veszi pattogásukat, az vitatható.
4. A sunyi támadó
A saját testsúlyuknál többször nehezebb terhet is elbíró hangyákhoz hasonlóan a pónik jól ismertek erejükről és fürgeségükről. Ezeknek a képességeiknek mindenképpen hasznát veszik, ha sunyi támadásokról van szó. Hirtelen és nagyon jó empátiával használják ugyanis apró, de erős izmaikat, hogy levessék magukról a lovasukat.
5. Habzsoló üzemmód
Van egy régi játéktermi játék, aminek az a lényege, hogy a szumó birkózónak a szó szoros értelmében át kell ennie magát a pályán, felhabzsolva minden ételt, ami az útjába kerül. Hozzá hasonlóan a póniknak is gyakran van telhetetlen étvágyuk, amihez az a képesség társul, hogy elképesztő módon felfújódnak. Habzsoló adottságuk egyébként abból adódik, hogy arra tenyésztették őket, hogy ellenálljanak az élelemhiánynak és a zord körülmények. Ily módon gondos odafigyelés hiányában ezek az imádnivaló figurák képesek örömmel ájulásig enni magukat.
Új hagyomány éled: Concorde-Budapest Aréna Póló Kupa
2014. október 23. és 25. között került megrendezésre a Nemzeti Lovardában a Concorde-Budapest Aréna Póló, fedett pályás lovaspóló kupa, szervezett csapatok, nemzetközi játékosok és hírességek részvételével, soha nem látott szponzori támogatással.
Mindemellett először volt arra lehetőség, hogy a közönség nemcsak a lovaspólót nézhette. A kiállító borászoknak köszönhetően (Babiczky Pince Mátráról, Lisicza Pince Pécsről és Vabrik Pince Etyekről) kitűnő borokat kóstolhattak, valamint további kulináris élvezeteknek is hódolhattak, hiszen remek kézműves olajokat, krémeket (Donum Terrae termékek), csokoládékat és házi készítésű sajtokat ízlelhettek a lelátó előtt.
A kupa lebonyolítása a nemzetközi standardoknak megfelelően történt, hiszen a 6 csapat körmérkőzések, elődöntők és helyosztók során alakította ki a torna végső sorrendjét.
A fedett pályás aréna pólót 2 fős csapatok játszották, mely nagyon látványos volt. A nagypályás mérkőzések eseményei (4 fő játszott 4 ellen) nem kísérhetők olyan jól szabad szemmel, mint az aréna, mely test közelbe hozza a játékot. Természetesen itt is fontos a lovak fordulékonysága, perdülése és „kilövése”, mely a megszerzett és elütött labda után való iramodást jelenti. A játékban az argentin póló pónikon és angol telivéreken kívül, részt vettek huculok is, akik tisztesen helyt álltak a színes mezőnyben.
A három napos tornát végül a Braining csapata nyerte, Agárdy László és Alexandra Bencikova képviseletével.
A lovaspóló kupa végeredménye:
Braining csapata (Agárdy László – Alexandra Bencikova)
Lehetőségautó csapata (Tóth Mariann – Cséri Balázs – Erwan Allene)
Concorde Zrt. csapata (Németh Zoltán – dr. Piros László)
La Ballena Póló Klub csapata (Szegedi Gábor – Walter Hiesberger)
Máltai Szeretetszolgálat csapata (Lenka Polanova – Marek Polan)
Budapest Polo Club csapata (dr. Yvonne Halden – Dominica Stanislovova – Uwe Seebacher)
A verseny különlegessége volt, hogy a győztes és a helyezettek mellett különdíjakat is kiosztott a zsűri:
a leghasznosabb játékos: Németh Zoltán (Szigetcsépi Hucul Lovasudvar)
a legodaadóbb közönség: Magyar Máltai Szeretetszolgálat csapata
a legjobb póló póni: Mocita (Szegedi Gábor, La Ballena Póló Klub Budakeszi tulajdona)
Nem mehetünk el amellett, hogy a rendezvényen fellépő művészek támogatását meg ne köszönjük. Ráadásul Oroszlán Szonja és Trokán Anna nemcsak színészi, hanem lovaspóló tudásának ékes bizonyítékát adták a nagyszámú közönség örömére.
Meg kell említeni, hogy a torna egyik különlegessége, hogy a résztvevő játékosok először játszhattak olyan tökéletes talajon, amelyet a Nemzeti Lovarda biztosított (köszönhetően Fábiáncsics Gábornak és munkatársainak).
A rendezvény bevonzotta a lovaspólót a magyar lótenyésztést támogató szponzorok látókörébe, akiknek a szervezők ezúton is szeretnék hálájukat kifejezni. A szervezőknek a rendezvény főtámogatójaként ismét sikerült megnyerni a Concorde Alapkezelő Zrt-t, további támogatók voltak Lehetőségautó Kft., Braining Kft és az Obzidian Bormanufaktúra.
Köszönhetően a rendezvényen résztvevő lelkes közönség igényének, valamint a szponzori visszajelzéseknek a szervezők biztosan megrendezik az eseményt 2015-ben is.
2014.11.05. Hieber Móni – La Ballena Polo Club Budakeszi
Fotók: Mráz Edina
Frissítve: 2023.04.07.
Petőfi lova és más anekdoták az 1848/49-es szabadságharcról
Egyik legfontosabb nemzeti ünnepünkről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharcról jó néhány anekdota maradt fenn. Íme egy rövid válogatás a legjobbakból.
A kép illusztráció
Látszik, hogy költőt visz
Petőfit Bem apó annyira szerette, hogy a „fiának”, ez pedig őt „apámnak” nevezte.
Az öreg egy fekete szőrű, lusta, vén paripát ajándékozott a költőnek Nagyszebenben. Nyilván azért ajándékozta meg ilyen vén csatalóval, hogy el ne ragadja vagy le ne vesse pártfogoltját.
Mikor Bem apó Lugos alatt nagy hadi szemlét tartott, vágtatva jött ki a városból törzskarával. Kíséretében volt Petőfi Sándor is az ő lusta paripáján, amely azonban – a többitől kedvet kapva – szintén vágtatott. Bem apó csodálkozva látta, hogy egyszerre milyen fürge lett az öreg csataló. Mosolyogva fordult Petőfihez, és franciául így szólt: – Látszik, hogy költőt visz, Pegazus lett belőle!
Milyen pénzügyminiszter lehetett ez?
1848 októberében a magyar honvédsereg a Lajta mentén vesztegelt, miközben a politikusok azon vitáztak, segítséget nyújthatnak-e a körülzárt Bécsnek, ahol viszont nagyon is várták a magyar felmentő sereget.Milyen pénzügyminiszter lehetett ez?
Maga Kossuth is a táborba érkezett. Itt döbbent rá, mennyire rögtönzött had még a magyar honvédsereg, és elgondolkodott, vajon mi lesz, ha ezek a helyenként fegyvertelen csapatok a (ráadásul még túlerőben is lévő) császári haddal ütközetre kényszerülnek.
Amikor meg azt vette észre, hogy a hangulat is egyre gyászosabb, kezdett komolyan kétségbe esni. Valamit tenni kellene. De mit? Valamivel fel kellene lelkesíteni a katonákat. Az önbizalom már fél győzelem.
Kossuth még aznap este elhatározásra jutott, és, mint az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, kihirdettette, hogy magas jutalmat kap, aki nyelvet fog – hátha ez valami emlékezetes hőstettre sarkallja a katonákat.
A vezérkar nem volt elragadtatva Kossuth ötletétől szerintük az elnök úr intézményesített fegyelmezetlenségre biztatja a fegyelmet amúgy is nehezen tűrő katonákat. Néhány öreg huszárnak azonban több se kellett.
Másnap hajnalban Kossuth Lajost az ágyából ugrasztották elő. Ahogy azonmód csipkegalléros hálóingében, papucsban és hálóköntösben előjött, látja ám, hogy fölébe tornyosul a nyergében ülve egy ősz bajuszú őrmester a Württemberg-huszároktól. A marcona vén hadfi markában kantárszár, a végén vezetékló, annak nyergében megkötözve egy osztrák vértes főhadnagy.
Kossuth a vitézség bizonyítékát látva meghatódott, és megkérdezte a huszártól, hogyan sikerült szert tennie a fogolyra. A huszár néhány keresetlen szóval elmesélte, aztán ráröffent az OHB elnökére:
– Kossuth uram, ihol a nyelv! Kell, vagy nem kell?
Kossuth a fejéhez kapott, előszólította néhány munkatársát, és ott helyben utalványoztatott a derék huszár őrmester számára a fogolyért tíz, a lováért pedig száz pengő forintot. A huszár elégedetten bólintott, zsebébe süllyesztette az aranyakat, és elporoszkált. Később, amikor a cimboráinak elbeszélte, egyre kevésbé volt elégedett:
– Micsoda egy pénzügyminiszter volt ez? Nem mondom, én jól jártam, de miképpen bánik ez az ország vagyonával? Nem mondom, a lóért lehetne kapni száz forintot, ha akárhol nem is, de a német, az bizony nem ér tíz aranyat! Hát milyen pénzügyminiszter volt ez?
Az Isten szolgája gyalog is járhat
Rákosnál szép tölgyerdőn vonultak keresztül a honvédek. Amint kiértek az erdőből, egy görögkeleti esperes hintójára bukkantak, amelybe két pompás ló volt fogva.
A honvédek megállították az esperest, aztán felszólították, hogy szálljon ki a kocsiból, mert a lovakra szükségük van. Az esperes savanyú képet vágott, de engedelmeskedett. Eközben odajöttek a tüzérek is, akik nagy hiányt szenvedtek ágyús lovakban.
– Jó lesz az a két ló nekünk – mondták a tüzérek.
– Hát akkor én hogyan megyek haza – sopánkodott az esperes.
– Ha az apostolok tudtak gyalog járni, akkor a tisztelendő úr is mehet gyalog – volt a válasz.
Az esperes zúgolódott, de bíz’ a két lovát mégis az ágyúk elé fogták, s ezzel vigasztalták a papot:
– Isten szolgája gyalog is járhat.
– Hát önök nem járhatnak gyalog?
– Nem bizony, mert mi a halált szállítjuk, s annak paripa dukál – válaszolták nevetve a tüzérek.
Képes beszámoló a XXVI. Tavaszi Emlékhadjárat Tápióbicskei csatájáról
Mintegy 80-100 lovas hagyományőrző – jórészt huszárok – járják be idén is az 1849-es dicsőséges Tavaszi Hadjárat útvonalait mintegy 35 település érintésével, Magyarországon és a Felvidéken. Április 4-én a Tápióbicskei csata elevenedett meg.
Fotó: Haga Zsuzsanna
Az 1989 óta zajló programsorozaton közel 60 katonai hagyományőrző és 50 más társadalmi szervezet vesz részt. A Tavaszi Emlékhadjárat résztvevői saját korhű ruházatukkal, felszereléseikkel és történelmi fegyvereikkel idézik fel a magyar történelem egyik igen jelentős katonai sikereket felmutató hadi eseménysorozatát.
Az Emlékhadjárat útvonalát az egyes településeken nagyszabású koszorúzási ünnepségek, történelmi előadások, népzenei és néptánc műsorok, rock koncertek, huszárkonyha főzőbemutatók, zenés katonai hagyományőrző parádék és nem utolsó sorban látványos csatabemutatók szegélyezik, amelyeken gyalogsági alakulatokkal, tüzérséggel és a még több lovassal gyarapodik a résztvevők száma.
„A nagy egyéniségek alakját gyakran teszik meg legendás történetek főszereplőjévé. A szájhagyomány megtörtént epizódokat kerekít sztorivá, a sejtelmes nimbusz csillagporával díszítve őt” – idézem a galopp-tipszter Radó Oszkár véleményét. Sellő emlékét is övezi a hiteles írásos dokumentum, a valós kortársi emlékezet és a szájlegenda ötvözetének „igaza” – Váczi Ernő írása.
Újra-rangosodó helyszínen, Örkénytáborban emlékezünk egy 78 évvel ezelőtti lovas sikerre, a részleteiben is ismert, dicsfényes Platthy-Sellő kettősünk olimpiai érmére. Ezúttal gyertyafényes méltósággal villantsunk rá egy huszadik századi magyar ló-sorsra – késői emléktábla avatása kapcsán.
Szűkebb hazámban, a tolnai dombok között, az egykor rangos sütvényi ménes máriánkerti futóistállójában, 1926-ban, egy májusi hajnalon megszületett egy telivér csikó. A szokványos eseményen segédkező szakszemélyzet tagjai sem sejtették, hogy a letűnt viharos századunk többszázezres magyar csikója közül egy későbbi nemzeti büszkeségünk nyitott szemet a világra.
Iperedve, az átlagos pej kancacsikó sorba-nőtt és Sablon néven, a zöld gyep zabkereső lehetőségét is beszűkítő világválság éveit is ménesében töltötte. Majd új tulajdonoshoz, a honvédelmi miniszter hatalmába kerülve,Sellő néven új útvonalon indult tovább. Ez az út sem volt göröngymentes. Örkénytáborban, a korszak legkitűnőbb lovasaival is csikorgott az acélakaratos kanca nehezen hajlítható együttműködése. Mesélhetne erről igaz történeteket Kósa-Reznek Jenő, Bodó Imre, Platthy József és a többi örkényi világnagyság. De a mutatott tehetség és a célirányos munka reményteljesen rosta felett tartotta a kitűnő pejkót, s a legjobbak között utazhatott az 1936-os berlini olimpiára.
S itt, a tehetséghez, felkészítéshez társult szerencse meghozta a mindmáig egyetlen olimpiai érmünket, a Platthy-Sellő kettősünk megérdemelt tündöklésével. A nemzetközi hippológus, Gustav Rau kivonatolt értékelése: „Légies lovaglás, légies ugrásokkal. Csodálatos lendület. Művészi és mégis energikus lovaglással vezette kancáját a nagy-tudású lovas az egész versenyen. Tökéletes harmónia, alig észlelhető befolyás.” Ez volt Örkénytábor tükrözése a világ színpadán, az 1936-os olimpián!
Majd – a gyakori magyar gyakorlat szerint – a világsiker Sellőt is külföldi (holland) tulajdonba juttatta, és kisebb-nagyobb concours győzelmek után, 1945-ben, egy hollandiai futballpályán elérte a háború zivatara, hogy katonalóként elvérezve, magtalanul, pihenjen a jeltelen idegen földben…
Magyar ló útja: a tolnai lankás legelőtől, Sütvénytől – Örkénytáboron és Berlinen át – a sík, bombatölcséres sportpályáig, Hilversumig… Sellő sorsa is mementóként társul a katonalovak komáromi emlékműve felkiáltójeléhez:
Lindsey Kahn elmondása szerint „lóháton” nőtt fel a Minnesota állambeli St. Paulban, így a lovak mindig is közel álltak a szívéhez. Ma is számtalan lovas területen dolgozik: lovaglást oktat, ír és illusztrációkat készít az Eventing Nation számára, emellett pedig csomózott kötőfékeket készít és árusít.
3. Kiskakas komplexus
5. Habzsoló üzemmód
_600x300.jpg)
.jpg)
