Várkonyi Andi hírei a Zakuszka-tanyáról

Néha nem is olyan jó dolog, ha egy állatnak humorérzéke is van. Azt már megszoktam, hogy ha a bandát a tervezett fényképezés előtt körbepucolom, akkor az első akciófotók ezt ábrázolják:

(ennyit a “hálás mentvények” témakörről), de amit Suttyó művelt velem a múltkor, az túlment minden határon.

Legelőszezonon kívül, azaz ősztől tavaszig szét szoktuk ültetni a nagybandát; Mici és Ribic mennek a fogyókúrás szektorba (szálankénti szénaadagolás, nulla abrak), a maradék pedig tetszés szerint ehet a berakott szénából, és személyre szabottan kapja napi kétszer az abrakot (zab, szükség szerint kehesség elleni kegyszerek, kukorica). Az abrakosztáshoz egymás mellett kis 4 x 4 méteres etetőbokszokat alakítottunk ki villanypásztorból, a lovak villámgyorsan megtanulták, hogy abrakosztáskor mindegyik minikarámba kerül egy ló a maga vödrével, Trabi pedig kint marad, és mutatóba ő is kap egy marékkal. A különzárás nagyon egyszerű, az ember nyitogatja a minikarámok kapuját, szólongatja a beengedendő lovat, az adott ló belibben, bent megkapja a reggelijét/vacsoráját, ha megette, kiengedjük, mindenki nagyon elégedett.

Nos, egyik este Suttyó úgy döntött, hogy ő nem talál be a helyére. Miután már hónapok óta így kapják az abrakot, és kajaügyben amúgy is roppant tanulékonyak és kooperatívak, egy csöppet csodálkoztam, aztán úgy döntöttem, hogy az abrakolást nem kéne kihagyni a kehessége, ill. az abrakba kevert gyógynövények miatt, ha nem megy be magától, akkor bevezetem.

Itt jött a kettes számú meglepetés: nem tudtam megfogni.

Pár percig mindig csak arrébb sétált, majd vidáman recsegő fingadozással, bakolva száguldozott fel-alá a karámban, és szemlátomást végtelenül viccesnek találta, hogy szolid anyázással nyargalok mögötte, és próbálom beterelni a szokásos helyére, ahol nem mellesleg az imádott vacsorája várta. Nem ment be, csak vágtázott körbe-körbe peckesen felmeresztett farokkal, és a dühöngő menedzserével a nyomában. Szakadt rólam a víz, szórtam a szitkokat és a rámsülő pulóvereket, eleinte azt mondogattam, hogy álljál már meg, meg akarlak etetni, majd kicsit később, fokozottan zaklatott idegállapotban álljál már meg, meg akarlak etetni a kutyákkal. Nem állt meg. Beduzzogtam, jól van, akkor nincs vacsora, én nem fogok könyörögni egy ilyen átokfajzat büdösgebének. Bezártam az étkezőjét, elvettem a kajáját, majd reggelire megkapja. Talán.

Negyedóra múlva simán oda tudtam menni hozzá megvakarászni (bár a szívem mélyén kolbásztöltővel kontaktáltattam volna), majd a reggeli abrakosztásnál Vilinek gond nélkül beállt a helyére. Már előre féltem az estétől…

…mikor is megint eljátszottuk ugyanazt. Nem tudtam behívni, nem tudtam megfogni, negyed órát fogócskáztunk. Lelki füleimmel hallottam, ahogy visított a röhögéstől, majd amikor elunta, beállt a minikarám nyitott ajtajába, és új játékot talált ki. Csak állt, álldogált, rámszegezte a tekintetét, és világosan az értésemre adta: ha egy neki nem tetszőt mozdulok, megint elszalad, ha pedig jól viselkedem, talán méltóztatik bemenni. Azt hittem, felrobbanok. Ott álltam a szutyok féregtől 8 méterre, ha felé léptem, ő is rákészült az előrelépésre, amivel elkerül a kaputól, ha visszakoztam, ő is visszakozott. Ezt vagy öt percig játszottuk, majd szélesen elvigyorodott, gúnyosan rámöltötte a nyelvét, beriszált a helyére, beletette a fejét az abrakosvödörbe és a továbbiakban fütyült rám.

Odamentem, megvakartam, és konstatáltam, hogy meg vagyok suttyogva.

u.i.: másnap este a régi rendszer szerint, gond nélkül beparkolt a helyére; jóérzésű lóként pontosan tudta, hogy ha már rendezte a hatalmi viszonyokat, fölösleges tovább szivatni a csicskását.

2014.01.22. Várkonyi Andi, Zakuszka-tanya
Frissítve: 2022.08.04.
Fotó: Canva