Ki ne látott volna már lovastornász csoportot és figyelte csodálattal, milyen fantasztikus gyakorlatokat hajtanak végre a gyerekek és fiatalok a ló hátán! A versenyeken és a lovas rendezvényeken elképesztő dolgokat mutatnak be.

Már az ókorban is izgatta az embereket, hogy akrobatikus gyakorlatokkal bizonyítsák bátorságukat és ügyességüket a vágtató lovon. A régi Rómában például az ilyen feladatok a gazdagok fiainak lovaglóoktatásának részei voltak. A reneszánszban a voltizs aztán önálló sportággá fejlődött, nevét a francia befolyásnak köszönheti (‘la voltige’).

A lovastorna története

A lovastorna elnevezés a latin eredetű voltizsálás magyarosított változata. A latin volitare (olaszul volteggiare), azaz röpködni szó a lovon végzett gimnasztikát és tornát jelöli.

A voltizsálásra utaló legrégebbi tárgyi emlékek a görög olimpiai játékok idejéből származnak. Az időszámításunk előtti 648-tól 444-ig terjedő időben – vagyis a 33. olimpiától a 84. olimpiai játékokig – többször található olyan utalás, amely a gyermekek, felnőttek lóval kapcsolatos gimnasztikáját írja le vagy ábrázolja.

A lovon végrehajtott torna, vagyis a mai értelemben vett voltizsálás először a német irodalomban jelent meg: Andreas Schmidt tett róla említést, 1713-ban, Nürnbergben kiadott munkájában. 1839-ben Chappon írt vívó- és voltizsálókönyvet, amelyben így nyilatkozott: „A voltizsálás erősíti, gyorsabbá és ügyesebbé teszi úgy az alsó, mint a felső testrészeket; minden másnál jobban kiképezi és megacélozza az egész testet…A voltizsálás tulajdonképpen egy vegyes ugrás, amelyet a tánc, a vívás és a lovaglás mellett művészetté képzett ki a gimnasztika.”

Leírásával és céltudatos tanításával hazánkban először Nagyszombaton találkozunk. Itt a Kollégium mellé az 1770-es években királyi konviktust létesítettek, és az Adalbertinum nevű intézetet is létrehozták, ahol melléktárgy volt – a vívás és a tánc mellett – a voltizsálás is. Az 1820-as, 30-as években a lovassport két nagy felkarolója, Széchenyi és Wesselényi tett kísérletet a gyermeklovaglás hazai népszerűsítésére, ennek ellenére különböző ágazatai nálunk nem tudtak meggyökeresedni. A voltizsálás szinte eltűnt, és csak a katonai nevelésben és a katonai kiképzésben kapott állandó helyet.

A 19. század végén, a 20. század elején Európában a voltizsálás tehát a lovas katonai kiképzés segédeszköze lett. Nyereg nélkül illetve felnyergelt változatban végezték lovon a tornagyakorlatokat, amelyek azonban mind kivitelezésben, mind célban eltértek a mai gyakorlatoktól. Az 1920-as években a voltizsálást még az olimpiai játékok sportágai közé is felvették, de csak katonák részére. Az 1920-as antwerpeni olimpiai játékokon egyéni és csapatszámot írtak ki, de szerepelt a voltizsálás az 1928-as amszterdami olimpián is, rendőrségi és katonai résztvevőkkel.

Amikor a katonaság elhagyta a lovat, nem igényelte tovább a voltizsálást sem, hiszen szerepe csak az volt, hogy az újoncokat a lóhoz szoktassa, és mintegy a lovaglás előiskolájaképpen segítse, alapozza meg a későbbi lovaglástanulást. A II. világháború után a lovassport civillé lett, és a katonaság helyett a civil lovassportnak kellett megteremtenie saját utánpótlásának lehetőségeit. A gyermeklovassport keretében a voltizsálás tömegméretű elterjedése Németországban indult meg, ahol hamar felismerték a sportág lovaglást megalapozó előnyeit, olcsó voltát és nagy gyermeklétszámot foglalkoztató lehetőségeit. A lovastorna Németországban, Ausztriában és Svájcban már negyven éve versenysport. Hazánkban az 1930-as évek katonai bemutató voltizsálása teljes feledésbe merült, csak az 1970-es években éledt újjá, majd 1984-ben önálló sportág lett.

A lovastorna tehát úgy indult, mint a felnőtt lovassport előiskolája, amely megismerteti és megszeretteti a gyermekek széles tömegével a lovat, a későbbiekben azonban önálló sportággá nőtte ki magát. A technika finomodott és az összehasonlítható versenyzésig fejlődött, az egyes országok pedig fokozatosan rögzítették a voltizsálás szabályait. Nemcsak alapszabályok és bírálati vezérfonalak, de részletes gyakorlati leírások is megjelentek, lehetővé téve a nemzetközi összevetést, a nemzetközi versenyeket is. A sportágat végül 1983-ban a Nemzetközi Lovas Szövetség is elismerte önálló szakágként. Az első Európa-bajnokságot 1984-ben, Ebreichsdorfban, Ausztriában rendezték. A lovastorna a négyévente megrendezésre kerülő Lovas Világjátékok műsorán is szerepel.

Rövid szabályismertetés

A lovastorna – mint minden versenysport – pontosan rögzített szabályokon alapul. Csapat és egyéni versenyeket rendeznek; egy csapat hét főből áll, az egyéni versenyben pedig külön rangsorolják a női és a férfi indulókat. Korhatár szerint ma már junior (1*) és szenior (2*) versenyszámokat is definiálnak mind a csapat, mind az egyéni versenyben. A gyakorlatokat a versenyzők mindig zenére, egy 15 méter átmérőjű körön, bal kézen – ideális esetben – egyenletesen vágtázó lovon hajtják végre. A lovat a kör közepén álló futószárazó irányítja, így a voltizs az egyetlen olyan sportág, ahol az edző (futószárazó) is aktív résztvevője a versenynek. A versenyző, a ló és a futószárazó hármas harmonikus egysége elengedhetetlen a jól kivitelezett gyakorlathoz.

A versenyeken mind a csapattagoknak, mind az egyéni versenyzőknek először a kötelező gyakorlatokat (felugrás, alapülés, zászló, malom, olló, állás, lengés) kell bemutatniuk sorban egymás után, összekötő elemek nélkül. A szabadon választott gyakorlatokat (kűr) a versenyzők saját belátásuk szerint állíthatják össze. A csapatkűrökben mindig két-három versenyző van egyszerre a lovon, a gyakorlatok nehézségének és változatosságának csak a fantázia szab határt. Eközben három pontozóbíró a lovon végrehajtott gyakorlatokat, kettő pedig a ló teljesítményét pontozza, 1-től 10-ig.

A szabadon választott gyakorlatok során a gyakorlatot pontozó bírók külön pontot adnak a kűr nehézségi fokára, összeállítására és kivitelezésére. A szabályok az 1-es (S), 2-es (M) és 3-as (L) nehézségi fokú gyakorlatok mellett rizikós (R) gyakorlatokat is definiálnak; ezek azok a gyakorlatok, amelyek végrehajtásának nehézségét már képtelenség tovább fokozni. A végeredmény a kötelező gyakorlatok és a kűrök pontszámának átlagából adódik. Nemzetközi versenyeken, világkupa fordulókon, Európa- és világbajnokságokon döntőt is rendeznek. A döntőbe általában az első 12 csapat illetve a legjobb 15 női és a legjobb 15 férfi versenyző kerül.

A döntőben az egyéni versenyzők – kötelező gyakorlatok helyett – úgynevezett technikai kűrökkel indulnak, amelyben az öt kötelezően végrehajtandó gyakorlatot (ló nyakára történő felugrás, hátsó támasz, cigánykerék, tűspárga, ló hátán oldalirányú állás) tetszőleges sorrendben és tetszőleges összekötő elemekkel mutathatják be. Az öt gyakorlat pontszámához hozzáadódik az összeállításnak, a kivitelnek és a ló teljesítményének a pontszáma, ezek átlaga adja a technikai kűr eredményét. Az egyéni verseny döntője a szabadon választott gyakorlatok ismételt bemutatásával zárul. A legjobb 12 csapatnak a döntőben már csak a kűrt kell megismételnie, így alakul ki a végső sorrend.

Még több információ a lovastornáról

Kinyújtott lábujjak kontra mély sarok…

Németországban az első csapatok a hatvanas években alakultak. Addig a lovon való tornászást “csak” a lovassportba való értékes felkészítésnek tartották. Ezt a funkciót a voltizs máig megtartotta. Hogy állunk ezzel szemben azzal, hogy a voltizs és a lovaglás párhuzamosan is űzhető, vagy hogy a versenyszerű lovastorna az általános lovasoktatás hasznos kiegészítése lehet? Ez gyakran vált ki vitákat. Azt is hallhatjuk, hogy a lovaglás és a voltizs nem illeszthető össze, mert a kinyújtott lábujjhegy, a megfeszített lábak és még sok minden nem egyeztethető össze a jó lovaglóstílussal. Ez tulajdonképpen igaz – de nem is kell egyformának lenniük!

Tenisz lóháton?

Aki a lovaglás mellett például teniszezik, annak sosem jutna eszébe a ló hátán egyszer csak ütőt lengetni. Miért próbálná meg hát az a lovastornász, aki a tornadresszét lovaglónadrágra és csizmára cserélte, kinyújtani a lábujjait (ami a csizmában meglehetősen nehéz is lenne…)? A lóháton való tornázás – még versenyszerű formájában is – sokat nyújthat a lovaglásnak, segítségként a kezdéshez és a további tanítás ésszerű kiegészítéseként egyaránt. Ennek több oka van. A következőkben a voltizs legfontosabb szempontjait írjuk le részletesebben, és minden pontnál megmagyarázzuk, milyen haszna lehet a lovaglásban.

Az ember és a ló közötti kapcsolat

A lóval való első kapcsolatteremtéshez például – főleg a legkisebbeknek – nagyszerű élmény. A voltizslovakat szeretettel gondozzák a gyerekek, miközben megtanulnak bánni a lóval. Az ápolás és ellátás éppolyan fontos, mint maga a sport. A lovastornánál a lóval való érintkezés folyamatosan “testközeli”. Intenzíven élőlényként élik meg a “tornaszert”, és nem csak egy eszköznek tekintik. Minden lovastornász állandóan tudatában van annak, mennyire függ lova jóindulatától és szorgalmától. Ennek következménye a hálás és körültekintő együttlét.

Lovastorna után lovaglás

Aki tehát tapasztalta a lóval mint társsal való találkozást, a nyereg alatt is érzi az élőlényt, és nem keveri össze a lovaglást a “motorozással”. Bármilyen könnyűnek is tűnjön a lovaglás a gyakorlatlanoknak is segédszárak, zablák, kantárok, nyergek, pálcák, ostorok használatával, az igazi lovaglástudás mégiscsak többet követel meg, mint a “kormányzás”, “gázadás” és “fékezés”. Csak a ló önkéntes és örömteli együttműködése tesz lehetővé komoly sikereket. Egy lovastornász mindezt a tudást már magával hozza a lovaglásoktatáshoz.

Bemelegítés

A voltizsedzések nem csak a ló bemelegítésével kezdődnek – maguk a lovastornászok is következetesen felkészülnek a lovon zajló edzésre. Ez magában foglalja az általános erőnléti edzéseket, többnyire futást, gimnasztikát, nyújtó és lazító gyakorlatokat, valamint a kötelező és kűrelemek “szárazedzését” a talajon vagy a tornalovon.
Melyik lovas állíthatja magáról őszintén, hogy következetesen bemelegít, mielőtt felszállna a lóra? A lovakra ugyanakkor már régen érvényes: teljesítményt csak akkor követelhetünk, ha a kondíció rendben van, valamint nem hanyagoltuk el a bemelegítő edzést és a lazító gyakorlatokat. A lovas számára azonban a “munka” többnyire minden előkészület nélkül kezdődik. Az egyes lovasok pucolási szorgalmától függően a ló tisztítását is gimnasztikának tekinthetjük, következetes bemelegítést azonban szinte senki sem végez. Ugyanakkor már a ló ellazítása is testi segítségeinek, vagyis izmainak intenzív használatát követeli meg a lovastól. A tipikus “lovas-lábköszvény” nagy valószínűséggel elkerülhető lenne, ha a lovasok “száraz-gimnasztikáról”, erőnléti edzésről és hasonlókról alkotott felfogása megváltozna.

Mozgékonyság és testkontroll

Ahogy a talajtornához, a voltizshoz is szükség van minimális mozgékonyságra. Aki nem a versenyeket tűzte maga elé célul, annak természetesen nem kell “kitekernie” a lábát, hanem lehetőségeinek keretein belül is élvezetet találhat a tornában. Ennek ellenére már a legegyszerűbb gyakorlatok is fejlesztik a mozgékonyságot. Az izmok, az inak és a szalagok nyújtásától lazábbak lesznek. A különböző testrészek összehangolását a lovastorna-gyakorlatok végzése szintén elősegíti. Egyes izomcsoportok megfeszítését és ellazítását célzottan kontrollálják, ezzel javítják a test általános érzetét.
Kinek ne lett volna már gondja azzal, hogy egyidejűleg olyan sok testrészét kontrollálja, amire a lovagláshoz szükség van? Fel a fejjel, vállakat le, egyenes hát, váll-csípő-sarok függőlegesen, mély ülés, lenyomott sarok stb.
Minden sportág, amely a test mozgékonyságát javítja, segít a lovasnak megbirkózni ezekkel a problémákkal. Az egyes izmok elszigetelt működtetésének képessége is nagy jelentőséggel bír a lovaglás szempontjából. Ennek minden fejlesztését csak üdvözölni lehet.

“Félelem”

A voltizsnál nem szállnak le a lóról. Lecsúsznak, siklanak és ugranak minden variációban. Gondoljunk bele: például egy 150 cm magas gyerek, aki egy 165 cm marmagasságú lovon áll, jó háromméteres magasságból néz le, mielőtt vágtában leugrana a lóról. Ez nem különlegesség, hanem egy gyakorlat, amelyet a voltizscsoportok szinte minden kűrjében többször is végrehajtanak a résztvevők. Mivel az edzéseken természetesen a korrekt legurulást is gyakorolják, a kockázat minimális, és a gyerekek teljesen félelemmentesek.
A lóról való leesés elválaszthatatlanul hozzátartozik a lovagláshoz, többnyire azonban jobban félnek tőle, mint amennyire kellene. Sok esést meg is lehetne előzni, ha a lovas nem félne az eséstől. Aki fél, merevvé, görcsössé válik, elveszti az egyensúlyát, az esés pedig egyre bizonyosabbá válik. Ha azonban a lótól való elválás tényleg elkerülhetetlen, a félelemtől mentes lovasnak minden adu a kezében van. A laza test szinte önmagán segít. Aki lazán esik le, automatikusan legurul. Aki ezzel szemben görcsös a félelemtől, azt az a veszély fenyegeti, hogy már az ártalmatlan leeséseknél is súlyosan megsérül.

Kiegyensúlyozott ülés

A ló hátán a lovastornász gyerekek játékosan megtanulnak a ló mozgására hagyatkozni. Már a hat alapgyakorlat (alapülés, zászló, malom, lengés, állás, olló) nagymértékű egyensúlyérzéket követel meg, és a ló mozgásának érzését. A saját súlypontjukat a lóéval kell összhangba hozniuk, méghozzá nemcsak alapülésben, hanem a különböző tornamutatványok közben is. Sok lovastornász szinte a holdkóros biztonságával mozog a ló hátán.
Egy “normál” kezdőnek ezzel szemben sokat kell dolgoznia, hogy egy minimális lazaságot és biztos egyensúlyt érjen el a nyeregben. Aki már lovastornázott, általában nagyon gyorsan halad a lovaglás tanulásában is. A “lovagló voltizsáló” a “normál kezdőnél” sokkal ritkábban is esik ki a nyeregből, hiszen nem olyan könnyű kizökkenteni az egyensúlyából.

Ütemérzék

Éppen a versenyszerű lovastorna támaszt magas követelményeket az ütem és ritmus tekintetében. A megfelelő időzítéshez való érzék rendkívül fontos. Azoknál a gyakorlatoknál például, amelyekben több tornász vesz részt, minden attól függ, hogy a résztvevők egyezzenek a számoló-ütemben és a gyakorlat ritmusában. Csak akkor sikerülhet, ha a megfelelő pillanatban kezdik és fejezik be, engedik el, vesznek lendületet vagy lökik el.
Az ütem a ló kiképzési skáláján egészen elöl áll. A jármódok tisztasága minden lecke előtt való. A ló ütemének felismeréséhez, lovaglásához és megtartásához azonban a lovasnak fejlett ritmusérzékkel kell rendelkeznie. Ennek az ütemérzéknek a fejlesztéséhez a voltizsálás kimondottan hasznos.

Csapatszellem és csoportdinamika

A csapatszellem minden tornászcsoportban elengedhetetlen. Bár a versenyeken a kötelező gyakorlatoknál mindenkit egyenként értékelnek, a kűrben azonban a különböző képeket több tornász közösen hajtja végre, és a versenyen elért helyezéshez csak a közösen elért összesített eredmény számít. Ez elősegíti az összetartást. A voltizscsoportban mindenki fontos. Éppen a kűrgyakorlatokhoz van szükség sokféle különböző tehetségre. Kicsitől nagyig, a filigrántól az erősig, mindenki hozzájárulhat a sikerhez. Ezenkívül a csoport csapatdinamikára tesz szert, gyakran csak ez teszi lehetővé a különleges teljesítményeket.
A lovaglás ezzel szemben elsősorban egyéni sport. Kezdetben mindenki a saját sikeréért küzd. A verseny vagy akár az istálló légköre azonban jelentősen függ attól, mennyire készek az “egyéni versenyzők” elismerni más lovasok tehetségét és teljesítményét, vagy tanácsokat és gyakorlati segítséget nyújtani a gyengébb lovasoknak. Pedig lovasként is mindenképpen igyekezni kellene nem egymás ellen, hanem egymással edzeni. Mások teljesítményeit és sikereit nem irigyelni kell, hanem pozitív kihívást kell jelenteniük. Egy voltizsóra intenzív tanulási készségének légköre minden lovaglásórán kívánatos lenne.

Szórakozás és jókedv

A lovastorna egyszerűen jó móka. Akár szabadidős sportként, akár versenysportként űzik, a tornászok lelkesedése mindig szemmel látható, érezhető örömük, amellyel a lovon tornáznak. Ezt természetesen a csapatszellem is elősegíti, de az a különlegesség is, hogy nem egy eszközön, hanem egy élő lovon gyakorolnak.
Aki lovasként egyszer egyszerűen fölül a voltizsheveder mögé, és megpróbálkozik a legegyszerűbb alapgyakorlatokkal, jól szórakozhat többnyire ügyetlen igyekezetén (feltéve, ha van humora…). Itt is érvényes: a csapat megteszi a magáét! Egy ilyen “tornaóra” a jókedven túl egy kis lazítást és pozitív változatosságot visz a lovaglási órarendbe.
Ugyanakkor ehelyütt talán arra is utalnunk kell, hogy egy igazi “laikus-óra” esetén mindig a ló javának kell előtérben állnia. Csak a megfelelő terhelést kapja a ló, a torna időtartamát tekintve is, valamint a résztvevők ügyetlenségének megvan a határa. Annak, aki például felüléskor zsákként zuhan a ló hátára vagy a gyakorlatok közben csak kontrollálatlanul tud mozogni, be kell látnia, hogy a lóval szembeni sportszerűség magától értetődő. Ezért először a saját testfeszültségünket javítsuk a szükséges mértékig, mielőtt új lendülettel a lóra ülnénk. De éppen az öröm, amit a voltizsálás szerez, gondoskodik a nagyobb vonzerőről, hogy magunkon dolgozzunk, mint ha egy teljesen átlagos gimnasztikaórán vennénk részt.

Lovastorna és lovaglás – igen, egymáshoz illik!

Mostanra, remélem, mindenki számára világossá vált, mennyi előnye van a lovastornának a lovagláshoz is. Ennek ellenére a voltizs nem a lovaglás előtti lépcső! Kezdés, hasznos kiegészítés és kiegyensúlyozó sport, ezek a lovastorna jelzői a klasszikus lovaglással kapcsolatban. A lovastorna azonban egy külön lovassport is, saját szabályokkal, saját versenyekkel és nagyfokú, sajátos vonzerővel.

Frissítve: 2019.04.16., Lovasok.hu szerkesztősége
Forrás: Balogh Eszter, Nemzetközi Lovas Magazin 2002. áprilisi száma
Kép: Canva
Frissítve: 2022.08.10.