Ajtmatov Csingiz – A versenyló halála (részlet)

Május elsején történt. Gyűlés után a folyóparti nagyréten kezdetét vette a játék. Tenger nép gyűlt össze, jöttek mindenfelől. A szomszéd szovhozból, a hegyekből, sőt még Kazahsztánból is érkeztek emberek. A kazahok is benevezték lovaikat a versenybe.

Azt mondták, a háború óta nem volt példa ilyen nagy ünnepségre. Már kora reggel, amikor Tanabaj felnyergelt és különös gonddal vizsgálgatta a nyereghevedert meg a szíjak feszességét, a poroszka ló gazdája szemének ragyogásából és kezének remegéséből kiérezte, hogy valami rendkívüli esemény készül. Nagyon izgatott volt a gazda.

– Figyelj rám, Gülszári! Valahogy be ne csapj! – suttogta, ujjaival a ló sörényét fésülgetve. – Nem maradhatunk szégyenben, hallod? Nincs jogunk lemaradni!

A nagy esemény izgalma érződött a levegőben, kiáltozás, futkosás mindenfelé. A szomszédos táborhelyen csikósok nyergelték lovaikat. A gyerekek már lóháton ültek, kiabálva vágtattak körbe-körbe. Majd összesereglettek a csikósok, és levonultak a folyóhoz. Gülszárit elszédítette a réten összegyűlt emberek és lovak sokasága. Áradt a zaj a rét, a folyó és az ártér menti dombok felett. A ló szeme káprázott a tarka kendők, ruhák, vörös zászlók és fehér turbánok kavargásától. A lovak parádés szerszámaikat viselték. Csilingeltek a kengyelek, a zablák s a szügyelők díszes ezüstfityegői.

A lovak több sorban szorongtak lovasaikkal a hátukon, türelmetlenül toporzékoltak, indulásra várva kapálták a földet. A kör alakú pályán néhány lovasbravúrt mutattak be a játékvezető öregek. Gülszári érezte, mint nő benne a belső feszültség, egész valóját erő töltötte el. Mintha valami tüzes szellem telepedett volna a testébe, úgy érezte, nyomban előre kell törnie, hogy megszabadulhasson tőle.

Amikor a játékvezetők jelt adtak a sorakozásra és Tanabaj megeresztette a kantárszárat, a poroszka ló a középre vitte lovasát, és forgolódni kezdett, nem tudva, merre igyekezzék. Kiáltás szállt a sorok felett: „Gülszári! Gülszári!”

Mindazok előléptettek, akik részt kívántak venni a nagyszabású versenyen. Legalább ötven lovas gyűlt össze.

– Kérjétek a nép áldását! – szólította fel őket ünnepélyesen a legfőbb játékmester.

A szoros homlokpántot viselő, borotvált fejű lovasok több sorban előreléptettek, karjukat felemelték, kifelé fordították tenyerüket, és széltében-hosszában zengett a fohász: „Ámen!”, és kezek százai emelkedtek a homlokokhoz, majd leereszkedtek, s az arcokra borultak a tenyerek, mint a lezúduló vízáradat. Ezután a lovasok a starthoz ügettek, amely kinn volt a mezőn, kilenc kilométernyi távolságra.

Közben megkezdődtek a játékok a kör alakú pályán, megindult a lovas-gyalog párharc, a nyeregből kivetés, a pénzdarabok felszedése vágta közben, és más efféle versengések. De ezek csak kisebb mutatványok voltak, a fő attrakció ott kezdődik, ahová a lovasok elindultak.

Gülszári heveskedett útközben, nem értette, miért tartja vissza a gazda. Körülötte táncoltak, vadultak a lovak. A sok, vágtatásra kész ló felgerjesztette Gülszárit, dühösen reszketett a türelmetlenségtől. végül mindnyájan felálltak a startvonalban, fej fej mellett, az indító végiglovagolt a sor előtt, és felemelte a fehér kendőt. Mindnyájan megmerevedtek, fellelkesülve, készenlétben vártak. Az indító karja meglebbentette a kendőt. Előretörtek a lovak, és a többivel együtt nekilendült s rohant Gülszári is. Rengett a föld a paták lavinája alatt, magasan szállt a por. A lovasok rikoltozása vad futásra késztette a lovakat. Csak Gülszári nem tudott galoppban vágtatni, és továbbra is poroszkálva futott. Ez volt a gyengesége és egyben az ereje is.

Először mind egy csoportban futottak, de néhány perc alatt széthúzódtak a sorok. Gülszári nem vette észre ezt. Csak azt látta, hogy a fürgén vágtató lovak megelőzik, és már az úton futnak. Az őt előző lovak patái alól kavics és száraz agyagtörmelék csapódott a pofájába. Körülötte lovak vágtattak, lovasok ordítoztak, süvített a korbács, gomolygott a por. Egész porfelhő lebegett a föld felett. Erős izzadságszag keveredett a kovakő szagával és a letaposott zsenge ürömfűhajtások illatával.

Így folytatódott ez csaknem a félútig. Még mindig vagy tucatnyi ló vágtatott előtte, a poroszka csődör szemében szinte elérhetetlennek tűnő sebességgel. Kétoldalt csendesedni kezdett a lárma, a hátsó sorok zaja eltávolodott, de Gülszárit bőszítette, hogy más lovak futnak előtte, és hogy a kantárszár még most is visszatartja. Tekintete elsötétült a dühtől, szemét égette a szél, az út sebesen futott a lába alatt, egyre közeledett feléje a nap, égő gömbje mind lejjebb ereszkedett. Forró verejték lepte el az állat egész testét, de minél erősebben párolgott, annál könnyedebbé vált a mozgása.

És elérkezett az a pillanat, amikor a vágtázó lovak fáradni kezdtek. Futásuk fokozatosan lassult, míg a poroszka ló most érte el ereje teljét. „Gyíte, Gülszári!” – hallotta a gazda hangját, és a napkorong még sebesebben közeledett felé. Egymás után villant szemébe az utolért és lehagyott lovasok eltorzult arca, a megannyi hörgő, vicsorgó lópofa és szélbe mosódó korbács. Hirtelen megszűnt a zabla és a gyeplő hatalma, Gülszári számára nem létezett többé nyereg vagy lovas, egyes-egyedül a futás tüzes szelleme élt benne.

De mégis ott maradt előtte két vágtató paripa, egy sötétszürke meg egy vörös. Mindketten egy vonalban száguldottak, üvöltő lovasaik korbácsütései közepette. Kiváló versenyló volt mindkettő. Gülszári sokáig a nyomukban haladt, míg egy útkanyarulatban végül is sikerült beérnie őket. Felugratott a dombra, mint egy nagy hullám tarajára, és a következő pillanatban szinte súlytalan repülésbe csapott át. Elfulladt a lélegzete, még erősebben tűzött szemébe a nap. Sebesen futott az úton lefelé, de csakhamar meghallotta az őt követő paták dobogását. A két ló, a szürke meg a vörös, visszavágásra készült, két oldalról szorosan közrefogták Gülszárit, és most már egy lépésre sem maradtak el tőle. Így vágtattak hármasban, fej fej mellett, azonos ritmusban. Gülszári úgy érezte, hogy tulajdonképpen nem is futnak, hanem valami különös, néma mozdulatlanságba merevedtek mindhárman. Még szomszédainak arckifejezését is láthatta, feszülten előretartott pofájukat, összeharapdált zablájukat, gyeplőjüket. A szürke vadul, csökönyösen meredt maga elé, a vörös izgatott volt, tekintete bizonytalanul járt jobbra-balra. Éppen ő kezdett elsőnek lemaradozni. Először bűntudatos, téveteg tekintete tűnt el, majd a hátramaradt, feszülő orrcimpája, és többé nem is látták. A sötétszürke sokáig kitartott, gyötrődve maradt hátra. Lassan tűnt el mellőle, egyre üvegesebb lett a tekintete a tehetetlen dühtől. Így maradt le végül, nem akarván beismerni vereségét.

Amikor versenytársai mögötte maradtak, mintha könnyebben lélegzett volna Gülszári. Elöl már látszott a folyókanyarulat ezüstös csillogása, zöldellt a rét, és a távolból üvöltő emberi hangok hallatszottak. A legszenvedélyesebb szurkolók már az úton várakoztak rájuk. Ujjongva és rikoltozva vágtattak az út szélén. És a poroszka ló most egyszerre csak gyengeséget érzett. Megviselte a táv. Gülszári nem tudta, mi folyik a háta mögött, beérik-e versenytársai vagy sem. Nem bírt tovább futni, ereje elhagyta.
De előttük zajongva hullámzott a hatalmas tömeg, már rohantak is feléjük az emberek, égnek emelt karral, ki lovon, ki gyalogszerrel, kiáltásaik egyre erősebben hallatszottak. És a ló hirtelen világosan meghallotta a nevét: „Gülszári! Gülszári! Gülszári! …” Mélyen magába szívta e kiáltásokat, nevének hangzói megtöltötték, mint a levegő, és a poroszka ló újult erővel lendült neki. Mire nem képesek az emberek! …

Szüntelen lármában és ujjongó kiáltások közepette haladt végig Gülszári a versenyzőket fogadók keskeny sorfala közt, majd lelassította futását, és kört írt le a réten. De ez még korántsem volt minden. Most már sem ő, sem a gazda nem volt a maga ura. Amikor a ló kissé kifújta magát és megnyugodott, a tömeg kört alkotott a győztes körül. És újra felhangzottak a kiáltások: „Gülszári! Gülszári!” S az ő nevével együtt zengték a gazda nevét is: „Tanabaj! Tanabaj! Tanabaj!”

Az emberek ismét csodát tettek a poroszka lóval. Büszkén, szaporán léptetett az arénába, magasra feltartott fejjel, égő szemmel. A dicsőség mámorossá tette, és Gülszári tánclépésekbe kezdett, majd ismét futásba lendült át. Tudatában volt, hogy szép, erős és híres.

Tanabaj, a győztes, kitárt karral lovagolt a tömeg előtt, amikor ismét felhangzott az egyöntetű fohász: „Ámen!”, és ismét kezek százai emelkedtek a homlokokhoz, majd a tenyerek százai ereszkedtek alá az arcokon, miként a zúgó vízáradat.

Frissítve: 2023.02.04.
Fotó: Canva