Magyar lovaglás, lótartás

Gondolatok a magyarországi lótartás és a lovaglás helyzetéről

Sokat tűnődtem azon, hogy leírjam-e azokat a gondolatokat, melyek már régóta motoszkálnak a fejemben. Lehet, hogy e sorok sok ember számára nem lesznek tetszőek, de szeretném nyomatékosan aláhúzni, hogy nincsen szándékomban senkit sem megbántani vagy megsérteni. Észrevételeim nem érinthetik és érintik a sportlovasokat, hiszen az ő általuk gyakorlott lovaglóstílus megkövetelt az adott sportágon belül. Mondandóm, elsősorban a lovakat életstílusból, kedvtelésből tartókhoz szól.

A magyar lovasnép –szoktuk mondogatni magunkról. Ez valóban így van, mert hiába nincs annyi ló ma hazánkban, és kevesebben foglalkoznak lóval-, mint 50, vagy 100 évvel ezelőtt, de lelkében majd minden ember felvidul, ha lovat lát. A ló a magyar kultúra és szellemiség szerves tagjává vált az elmúlt évszázadok során. Nélküle értelmét veszítené a magyar lélek, valamint a tárgyi és szellemi kultúránk lényege.

Ezek ellenére egyre-másra születnek lovasklubbok, ahol az elmúlt évtizedekben kialakult gyakorlathoz hűen angol-szász hagyomány és módszer szerint tanítják lovagolni az embereket. A nyugati ember lelkülete, lóval való bánásmódja teljesen idegen a hazaitól. A kiskunsági pusztákon egymás után nőnek ki a földből a western ranchok. A magyar pusztát behálózzák, feldarabolják a nyugati szemléletet tükröző hatalmas karámrendszerek, villanypásztorok. És így értelmét veszti a lovaglás lényege. A ló a végtelen szabadság szimbóluma. Nem hiába mondták a régiek, hogy az életben két fontos dolog létezik: a szabadság és a boldogság. Az előbbit a lovad hátán, az utóbbit a szerető családodban találhatod meg.

A villanypásztorok és kerítések által beszorítjuk magunkat és lovainkat a földutakra, ami nemcsak fizikai, hanem szellemi korlátokat is jelent. Nem lesz jó hatása a lovasturizmusra sem. Európa nyugati felének jó része kerítésekkel felszabdalt vidékeihez képest a magyar tájak végtelensége és szabadsága jelentheti az igazi vonzerőt és hungaricumot a külföldiek számára. Talán nem véletlen, hogy példának okáért, a Hortobágyi Nemzeti Park területén tiltott bármilyen nagy méretű karám, vagy villanypásztor létesítése.

A lovat a jóisten a szabad ég alá teremtette. A ló szabad pusztákhoz és a zöld fűhöz szokott. Az emberek nagy költségeken istállót húznak a fejük felé és bezártságra kárhoztatják a szerencsétlen párákat. A szél gyermekei életük jelentős részét lekötve, jobbik esetben boxban, egymástól elválasztottan, ácsorogva töltik el. Esetleg 1-2 órára viszik ki őket a karámba, hogy „lejárják magukat”. Nincs számukra megadva a társas érintkezés lehetősége, pedig a lovak is társas lények, nem magányosan, hanem csoportba verődve élik le életüket. Nem játszadozhatnak egymással, nem vakargathatják egymást. Pedig ezek létfontosságú epizódok a lovak életében. És itt vannak a lovastársadalom szégyenének minősíthető jártatógépek. Kérdezem én, hogy minek tart valaki lovat, ha nem képes saját maga jártatni őket?! Gondoljunk bele úgy őszintén, nem nevetséges ez egy kicsit? Ha nem tudja a lótartó jártatni hátasát, akkor legalább adná ki ménesbe, vagy rakná karámba, hogy mozogjon! De gépet létesíteni ilyen célból! A lótartás a lóval való foglalkozást jelenti…Legalábbis ezt jelenti sokak számára.

Miért nem használjuk ki természeti adottságainkat és kulturális örökségünket, hogy a lótartás, a lovaglás és a turizmus hasznára fordíthassuk? Hasznos lenne felújítani a közös méneseket, ahova az előre felfogadott csikós gondjaira lehetne bízni, ha csak nyárára is, a munkára nem használt lovakat és csikókat. Ne feledjük, hogy egy csikónak szüksége van a szabad mozgásra és a friss fűre egyaránt. A puszták sokféle vitamint és tápanyagokat rejtő frissen legelt füveit nem pótolja semmilyen száraz széna, sőt a még hozzá adott lótáp sem! És még valami. A szabadon nőtt lovak idegállapota is sokkal kiegyensúlyozottabb, így kevesebb lenne a lovasbalesetek száma is. Nem is beszélve arról, hogy a túlzott féltéssel gyengítik lovaik ellenálló képességét és edzettségét. Így olcsóbb lenne a lovak tartása, aminek eredményeképpen egyre több lótartó és ló lehetne hazánkban.

Szánalmas látvány honfoglaló, huszár és csikós hagyományőrzőinket angol kantárral, sportnyereggel, gumibetétes kengyellel, martingállal felszerelt lovakon ülni. Ráadásul a lovon való ülésük, a két kézben tartott szár és a vele együtt járó szárvezetés is teljesen idegen a magyar lovaglóstílustól. (Tisztelet a kivételnek!). E célból szintén ildomos volna fellendíteni a magyar füredi típusú nyergek gyártását, ami mind lónak, mind a lovasnak nagyobb kényelmet jelent. Az angol vagy sportnyergekkel ellentétben ez a nyereg nem a ló gerincét terheli, ugyanis a nyereg nem is érintkezik a ló gerincével. A lovas súlyát az ívelt talpfák viselik és vezetik le a ló lábain keresztül. A lovasok ma már nem lentetnek, kocognak, ügetnek, felvágnak, vágtatnak a lovukkal, hanem trappolnak és galoppoznak. Sajnos a magyar lovas szakszókincs is ismeretlen a lótartók nagy része számára. A külsőségek után, amelyek szervesen hozzátartoznak az egységhez, el is érkeztünk a ló megüléséhez.

A Lovas Nemzet egy korábbi számában (2001. február) olvastam egy hozzászólást, melyben azt a sajnálatos tényt tárták elénk, hogy lovas túravezetői tanfolyamra jelentkező 35 emberből 27-nek nem volt megfelelő a lovastudása! Ez valóban igazán szomorú tény. Lovaskultúra szempontjából Magyarország nem nyugathoz, hanem kelethez tartozik. Ez ugyanolyan örökségünk, mint az anyanyelvünk, vagy a népzenénk. De egyvalamit elveszítettünk az elmúlt néhány évtized alatt. Ez a magyar, vagy más néven sztyeppei lovaglás. Nem kívánom részletezni a lovagló stílusok közötti különbségeket, hiszen nem ez a célja és témája az írásomnak. Egy-két ponton, azonban rá kívánok világítani olyan részekre, ami indokoltabbá tenné, hogy hobby és túralovasok visszatérjenek a hagyományos magyar lovagláshoz.

A legfájdalmasabb része az egésznek azonban az, hogy elvétve lehet látni valakit, aki rendesen ülne ügetés és vágta közben a ló hátán. A tanügetés sok lovasnak nem a legkellemesebb érzés és emlék, így azt gyorsan el is felejti használni –ha megtanulta egyáltalán.


A hozzáértő lovasoktatók a következő magyarázatot adják erre a kérdésre: Azért kell kikönnyíteni, hogy kíméljük a ló hátát. Ha ebbe jól belegondolnának, akkor ők sem gondolnák ezt komolyan. Azok az emberek, akik napokat töltenek lóháton, ennyire leterhelnék lovaik hátát? Elég csak az ázsiai nomádokra, a magyar csikósokra, vagy az amerikai cowboyokra gondolnunk. A magyarok, ameddig igazán lovasnemzetnek neveztettek, ugyanígy ülték meg hátasaikat. Nem kellene évszázadok tapasztalatát modernnek tűnő eszmefuttatásokért eldobnunk. Hiszen ha egy szempillantást vetünk a saját történelmünkre, akkor láthatjuk, hogy lovagló tudásunk és lovagló stílusunk számtalanszor felülmúlta nyugati szomszédainkét.

A probléma lényege abban gyökerezik, hogy ma szinte minden lovardában, lovasiskolában nyugati módon, angol-szász szemlélet alapján tanítják lovagolni az ifjú tanoncokat. A lovaglás nagyon intenzív fizikai és lelki élmény, aminek erős tudat- és jellemformáló hatása van. Ezért nem mindegy, hogy milyen szemléletben közelítünk lovaink felé. Az ember életében minden valamilyen hagyományra épül. Így van ez a lovaglással és a lótartással kapcsolatban is. Alig akad olyan tanár, aki valóban tudna hagyományos magyar stílusban lovagolni. Így ebben is kénytelen vagyok egyet érteni Péter Józseffel, a fentebb említett cikk írójával. A túralovaglásban valóban indokolt lenne bevezetni a tárgyalt lovaglóstílust. Ebből kelljen vizsgázni az oktatóknak.

Ez csak a dolgok egyik oldala. A másik a biztonság és az egészség. Ugyanis egy valamit nem szabad elfelejteni. A lovas ahányszor kiemelkedve eltávolodik a ló hátától, annyiszor kerül instabil helyzetbe. (Ez akkor érződik a legjobban, ha ilyenkor megugrik a ló).  Persze, erre való a térd és a comb – mondják a neves szakértők. Valamennyire valóban lehet javítani a stabilitáson, de bármennyire is tapasztalt valaki, nem vetekedhet azzal, aki lovával egybe olvadva, lovának mozgásával teljesen azonosulva üli meg a lovat. A magyarázat egyszerű és kézenfekvő.

Az ember testének a középpontja és a súlypontja, a köldök alatt néhány centiméterre található. Az igazán biztonságos lovaglás egyik alapfeltétele, hogy ezt a súlypontot a lóhoz, annak súlypontjához legközelebb tudjuk tartani. A magyar huszár nem véletlenül hordta a szablyáját, a tarsolyát is, mélyen a térde alá lógatva. Igyekeztek ők is a minél lejjebb helyezni a testük súlypontját. A kiemelkedést követő visszaérkezéskor történő „csattanás” sem a gerincoszlopnak, sem a hátizmoknak nem kedvez. Sőt, ennek káros hatását orvosi vizsgálatokkal is ki lehet mutatni. A szárat egy kézben tartva apró mozdulatokkal irányították hátasukat. Az irányításban, megállásnál, vagy gyorsításnál pedig nagy szerepet szántak a deréknak, amit a nyugati stílusnál nem lehet kivitelezni. A biztonságos üléshez együtt kell mozogni a lóval, át kell venni annak ritmusát, mozgását, amit közvetlen és minél teljesebb érintkezés nélkül nem igazán lehet véghezvinni.

A hagyományos sztyeppei lovagló stílus alapjait igazán szőrén lehet elsajátítani. Ilyenkor tudja ugyanis a lovas megtanulni azt, hogy hogyan tud együtt mozogni, egybeforrni a lovával. Kialakul a test egyensúlyban tartásának legtökéletesebb módja és így vagyunk képesek szinte azonosulni a ló mozgásával, átérezve izmainak elernyedését és megfeszülését. Szinte egybeforrunk a lóval. Mikor már biztosan ülünk lovunk hátán, és képesek vagyunk egyéb feladatokat is végrehajtani az ügető, vagy a vágtató ló hátán, nos, akkor itt az ideje, hogy nyeregbe üljünk. A nyereg biztonságot, de csak annak, aki tud benne ülni.  Higgyék el, ilyen formán nagyobb élvezet a lovaglás, hiszen megszűnik az a merevség által okozott törésvonal, melyet a nyugati stílus hordoz magában.

Ahogyan Ausztria a síelés fellegvára Európában, úgy Magyarország könnyen lehetne a lovaglás birodalma. Igen ám, de mivel tudnánk ezt elérni? Először is megfelelő minőségű és mennyiségű lóállománnyal, másrészről megfelelően képzett lovasokkal. A csodálatos környezet megvan, a történelmi hagyományok még fellelhetőek. Ezzel szorosan függ össze, hogy ha már lovasnemzetnek tartjuk magunkat, és egyediségünkkel akarjuk ismét elkápráztatni a világot, akkor tanuljunk meg újra magyarul lovagolni

őszintén remélem, hogy a számunkra idegen gondolkodásmód nem fogja teljesen és végérvényesen átalakítani a magyar embernek a világhoz, a természethez, a lovakhoz és a kultúrához való viszonyát!

          Kun Péter
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Hozzászólások