Bakancsosok, lovasok, motorosok
Kirándulók, biciklisták, lovasok, siklóernyősök, krosszmotorosok: a modern ember már csak használja a természetet
Természetjárás és természetvédelem: a modern ember e szálakkal kötődik ahhoz, amitől már rég elszakadt. A természettől való eltávolodás történetében előbb a már idegen iránti érdeklődés jelent meg, majd a kiszolgáltatott természet védelmének igénye. A természet hazai állapotáról beszélgettünk Janata Károllyal, a Duna–Ipoly Nemzeti Park munkatársával, különös tekintettel a túrázás-természetjárás és a természetvédelem kapcsolatára.
– Hogyan kapcsolódik össze a túramozgalom, az “amatőr” természetjárás és a “profi” természetvédelem?
– A természetvédelem egyik elődjét valószínűleg éppen a turistamozgalomban tisztelheti. Az első turistaút Magyarországon a 19. század végén létesült – a visegrádi Fellegvárhoz vezetett –, ugyanebben az időben az első turistaház is megépült Dobogókőn. Az első világháború idejére a Budai és a Pilis–Visegrádi-hegység turistaút-hálózata szinte teljessé vált, az 1930-as években kiadott turistatérképeken jelzett úthálózat pedig majdnem tökéletesen megegyezik a maival. A mozgalom elindítói és első vezetői olyan nagy formátumú személyiségek voltak, mint Eötvös Loránd vagy Téry Ödön. Hosszan sorolhatnám a nagy neveket a természetjáró mozgalom korai idejéből. Több turistaegylet is működött egy-egy területen, és a legkülönbözőbb társadalmi rétegek hoztak létre a saját igényüknek megfelelő egyleteket. Amikor a Pilis–Visegrádi-hegység nagy részét 1978-ban védetté nyilvánították, még a fokozottan védett területeket sem lehetett lezárni, hiszen az egész területet átszőtték a turistaösvények. De erre nem is volt szükség. A természetet ismerő és tiszteletben tartó bakancsos túrázó semmilyen problémát nem jelent: minden turistaút végigjárható, csupán letérni nem szabad róla. Később, különösen a nyolcvanas évektől a turizmus koncentrálódni kezdett. Ekkor létesültek a kirándulóközpontok, amelyek erdei berendezésekkel, kiépített parkolóhelyekkel, erdei játszóterekkel, tornapályákkal vonzották a kirándulókat, így tehermentesítve a sérülékenyebb élőhelyeket. Sajnos azonban a látogatószám növekedése miatt a védett területek zavarása alig csökkent. Csak a belső, közlekedési eszközzel nem megközelíthető területek kapnak kellő védelmet. Ezekhez akár tizenöt-húsz kilométert is gyalogolni kell. Erre csak a megszállott turisták hajlandók, ők nemigen okoznak problémát. Aggályosabbnak érzem például a kerékpáros turizmust. Ez egészséges, nem környezetszennyező túrázási mód, de olyan helyekre is eljuttatja az egyszerű kirándulót, ahova eddig csak a már elhivatott, gyakran komoly természetismerettel rendelkező bakancsosok jutottak el. Ne értse félre, a kerékpárosok sem azért mennek ki, hogy romboljanak. Általában az erdészeti feltáró utakon tekernek, és nem okoznak bonyodalmat, de a természethez való viszonyuk azért már más.
– Vajon mi változott meg a rendszerváltással párhuzamosan?
– Trendet nehezen tudnék megjelölni, inkább a kultúrához való viszony általános mintái jelentek meg itt is. A kirándulók nagy többsége alapvetően jóhiszemű, bár gyakran az elemi ismerteteknek sincs birtokában. Van azután egy nagyon tájékozott, tudatos és körültekintő kisebbség. ők megfelelő természetkultúrával rendelkeznek, tiszteletben tartják a természetet, és úgy viselkednek, mintha vendégségbe járnának. Létezik azonban egy másik, érdektelen, nemtörődöm réteg is. ők azok, akik mindenütt otthagyják nyomaikat a turistautak mentén és a pihenőhelyeken: szemetelnek és “gyűjtögetnek”. Az önkéntesek gyakran zsákszámra szedik utánuk a hulladékot, és még mindig nem sikerült leszoktatni őket a kőzetek és a vadvirágok gyűjtéséről. Egy-egy hétvége után védett virágokból álló elhervadt csokrok tömegét találjuk az ösvények mentén. Bár az utóbbi időben mintha mindkét területen mutatkozna némi javulás, mégis messze vagyunk attól, hogy a kirándulók betartsák a természetjárás egyszerű alapelvét: nem hagyok a természetben semmit, ami nem odavaló, és onnan nem viszek haza semmit.
– Gondolom, ez a többség sem homogén.
– Ezen a területen történt a legnagyobb változás. A turizmus rendkívül összetett jelenséggé vált. Egyrészt ott vannak a már említett, a szó legjobb értelmében vett “elkötelezett bakancsos turisták”. Azután említhetném a hétvégi kirándulókat, akik általában a burkolt út végét követő első pihenőnél megállnak, és ott töltik a napjukat. Persze ott is jó a levegő, de ebbe már gyakran belefér a hangos rádiózás, a tiltott tűzrakás. Megint más a kerékpáros turista. Ez a társaság önmagában is heterogén. Van, aki az úton jár a kerékpárral, és akár negyven-ötven kilométeres túrákat megtéve élvezi a szabad életet, míg a másik véglet a downhill kerékpáros, aki semmilyen akadályt nem ismerve, árkon-bokron keresztül zúg le a hegyekről, és esetenként súlyos károkat okoz. De sorolhatom tovább: a gyalogernyősöktől a hegymászókig, a lovas turistáktól a krosszmotorosokig. Mind-mind teljesen eltérő tevékenység, eltérő mentalitás, természetkép, környezeti érzékenyég. Együttvéve azonban növekvő környezetterhelés, amit valamilyen módon kezelni kell. Mindegyikükkel megpróbálunk együttműködni, szót érteni, bár ez nem mindig egyszerű. Általában minél jobban hasonlít a tevékenység a klasszikus természetjárásra, annál erősebb természettudatos magatartás jellemzi, és annál kevésbé jelent veszélyt a védett természeti értékekre. Sajnos a mind sokszínűbbé váló szabadidős tevékenységek között ezek a formák egyre fogyatkozó arányban vannak jelen.
– A természetjárás és a természetvédelem kapcsolata az egykori támogató kapcsolatból mintha mindinkább ambivalens viszonnyá alakulna. Az érdeklődő, pihenni vágyó ember segítheti a természeti értékek tudatosulását és védelmét, ugyanakkor figyelmetlensége, nemtörődömsége árthat.
– Az ember természetvédelmi tevékenysége alapvetően kettős, hiszen önkorlátozás. Önmagunktól védjük a természetet – önmagunk érdekében. A természetvédelem alapja az emberközpontúság elve: az emberi tevékenység korlátozása az ember érdekében. És ezt a kettősséget egy még fontosabb kettősség öleli körül, hiszen a védelem érdekében önmagán túllépő embernek egyszersmind élőlénytársaink tiszteletén alapuló módon kell az ő érdekükben érvelnie és cselekednie.
– Az ember élőlényekhez fűződő viszonya mögött az embertársaihoz való viszony húzódik meg. Ahogy eszközként kezeljük egymást, úgy a természetet is csak használjuk.
– A természetvédelem problémája a modernitásban jelenik meg ilyen szembeszökően, de ne feledjük, hogy már a Teremtés könyve említi az ember világban betöltött gazdálkodó, felhasználó és őrző, felelősséget vállaló szerepének kérdését. A természetvédelem e két feladat közötti egyensúlyozás, folyamatos kompromisszumkeresés.
– Hogyan jelenik ez meg a gyakorlatban?
– A természeti értékek kezelésénél különböző szintű óvintézkedések épülnek egymásra. A védett területek esetében például vannak szabadon látogatható, korlátozottan látogatható és zárt, nem látogatható területek. A természetvédelmi törvény övezetekre osztja a nemzeti parkok területeit: az emberi hatásoktól védett magterületre, a kezelt, bizonyosfajta jelenlétet engedélyező sávra és a szolgáltató, bemutató övezetre. Utóbbi teljes egészében a látogatók érdeklődésének kielégítésére szolgál, kimondottan azzal a funkcióval, hogy az embereket közelebb hozza a természethez. Az utóbbi időben mind hangsúlyosabb szerepet kap a természetvédelemben a tudatformálás és az oktatás. A nemzeti parkokban ilyen céllal kialakított központokban szakemberek segítségével szervezettebben, látványosabb módon ismerheti meg az érdeklődő az adott terület élővilágát. Kiállítások, bemutatók, tanösvények, ismeretterjesztő előadások segítik a mélyebb ismeretek átadását. Ezen túlmenően a nemzeti parkok és a tájvédelmi körzetek maguk is kínálnak túraajánlatokat, ahol gyakran jól karbantartott tanösvényeken lehet végigjárni a védett területeket anélkül, hogy az jelentősebb zavarást okozna.
– Valamikor hasonló szerepet töltöttek be a turistaházak, kulcsosházak. Ma eltűnőben van ez a kulturált természetjárás alapvető infrastruktúráját adó hálózat.
– Igen, vannak erre utaló jelek. A természetben gyalogjáró emberfajta is mindinkább csak egy-két órára ugrik ki levegőzni vagy sétálni. Ritka, hogy húsz-harminc kilométereket gyalogolva átvágjon mondjuk a Visegrádi-hegységen vagy a Börzsönyön, akár úgy is, hogy közben az éjszakát egy turistaházban tölti. Az olcsóbb szállásokat, illetve a kulcsosházakat már nem lehet a bakancsos turistákra alapozva fenntartani. Az egykor nagy hagyománnyal rendelkező turistaházak üresek, vagy panziókká, esetleg szállodákká alakultak, de van arra is példa, hogy magánházzá váltak. A többségük pedig olyan mértékben elhasználódott, hogy alaposabb felújításra szorulna. Azért akad pozitív példa is: turistaegyesületek, kisebb-nagyobb közösségek erejükön felül megpróbálnak kialakítani és fenntartani szállásokat, még ha nem is az egykori árakon, de még a megfizethető kategóriában. Valami csekély pályázati lehetőség is adott erre a célra.
– A hosszú távú túrára már nemigen jut idő, ugyanakkor mind népszerűbbek a teljesítménytúrák. Bár ebben az esetben a puszta teljesítmény a lényeges, a természet csak a kulisszát adja.
– Igen, ebben lehet valami, de ne felejtse el, hogy a modern ember már csak használja a természetet. Mindannyian így vagyunk vele, és a jó ízlés határain belül ez nem is kifogásolható. Ráadásul közben talán alakul valamilyen érzelmi kapcsolat is az emberben. Legalábbis ebben bízunk ezen az oldalon. És erre egészen meghökkentő példák is vannak, az egyik kedvencem az a terepjáró gépkocsival túrázó egyesület, amelynek tagjai minden évben jelentkeznek, hogy szabadidejükben természetvédelmi munkát végezzenek. Legutóbb a saját autóikon szállították el az erdőből az általuk nagy területről összegyűjtött szemetet. Szóval nem reménytelen a helyzet.
– De az autós turizmus talán mégsem az a forma, amely által a természet közelebb emeli az embert önmagához. Persze ha már gépesített turizmus, akkor ez még mindig jobb, mint amit a terepmotorosok vagy quadosok művelnek.
– Ahol ők megtelepednek, súlyos pusztítást végeznek, de ne felejtsük, hogy azért ez még csak néhány ezer ember szórakozása Magyarországon. Szerintem ez inkább jelzésértékű folyamat, és egy mélyebb problémára hívja fel a figyelmet. Ezek az eszközök ugyanis általában nem is használhatók másra – például a motoros turizmus céljaira –, csak erre a “természet közeli őrületre”. Általában forgalmi engedélyt sem kaphatnak. Mintha kifejezetten erre a természetgyalázó célra gyártanák őket, ami a legóvatosabb esetben is lég- és zajszennyezést okoz, de a nemzeti park területén is olyan igen érzékeny társulások találhatók, például a dolomit sziklagyepek, amelyek akár egyetlen vad kanyarvételtől is pusztulásnak indulhatnak. Ezek a gyakran mindössze 16-17 éves gyerekek nemigen tudják, mit cselekszenek. Felvilágosítással talán javítható lenne a helyzet. Mondom ezt annak ellenére, hogy ez a társaság a legagresszívebb, a legkevésbé kompromisszumkész.
– Nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy védelmembe veszem őket, de gyakran a lovas turista is képes megtenni egy sziklagyeppel azt, amit a motorosok.
– A földúton közlekedő lovassal semmi baj nincs, de érzékenyebb társulásokban, főképp ha ugyanazon az útvonalon gyakran fordulnak meg, valóban nagy károkat okozhatnak. A lovasok általában csak a védett területek peremvidékén jelennek meg, de hosszú távon itt is a lovasutak kijelölése lehet a megoldás.
– Kezdem nem érteni. Szükség van úthálózatra lovasoknak, kerékpárosoknak, no meg gyalogosoknak is. A védett terület lassan már csak ilyen utakból áll.
– Igen, ez nagy probléma, hiszen e három turizmusformát nem lehet ugyanazon az úthálózaton lebonyolítani. Két megoldás lehetséges: vagy a meglévő turistaút-hálózatot harmadoljuk, akkor épp a leginkább természetbarát formát szorítjuk vissza, vagy további utakat jelölünk ki. Ez azonban az értékesebb területek feláldozásával jár. Pillanatnyilag nem látom a megoldást.
Régheny Tamás
Forrás: Magyar Hírlap 2007-01-27
Frissítve: 2023.03.31.
Fotó: Canva
