Western egyszeregy 3. rész: Hogyan kezdődött?

Western egyszeregy 3. rész

Hogyan kezdődött?

Most mindenkit arra kérek, csukja be a westernregényeket, dobja a leghátsó sarokba a Lex Barker, Terence Hill és John Wayne videókat, és induljon velem egy kis időutazásra a westernlovaglás kezdeteihez. Utazásunk Amerikától messze kezdődik, pontosan a “nagy víz” innenső oldalán.

Ibéria

Az Ibériai-félszigetet Spanyolországgal és Portugáliával egyszerűen MINDEN nagy lovaglási mód bölcsőjének nevezhetjük.
A westernlovaglásnak is itt volt az eredete -a doma vaquera, a spanyolok ősi lovaglóstílusa. A doma vaquera (nyers fordításban a doma szelídítést, kiképzést, a vaco pedig tehenet, marhát jelent) egyfajta használati lovaglás, amely Spanyolországban még ma is megtalálható; és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy egyszer menjen el az Ibériai-félszigetre, és nézze meg.

Maga a ló és a lovas felszerelése is erősen emlékeztet a mai westernfelszerelésekre. Csak a lasszó vagy a riata, ahogy Kaliforniában nevezik, eredeti amerikai találmány. Spanyolországban és Portugáliában a nagyon agresszív marhákat garrochának nevezett hosszú botokkal irányították, amely hasonló formában a dél-franciaországi guardianoknál (akiknél a lovaglási mód gyökerei valószínűleg ugyanazok, mint az ibériai stílusnál) is megtalálható.

Amerikai fajtársaikkal, a longhornokkal ellentétben a fekete viadalbikáknak nincsenek gátlásaik, akár az embert is megtámadják – hiszen évszázadok óta agresszivitásra tenyésztik őket, amire az arénában szükség is van. Ezért amennyire csak lehet, a marhapásztorok távol tartják magukat tőlük, és egy nagyon fordulékony, intelligens és főleg szabadon,  önállóan dolgozó lóra vannak ráutalva, amely a legkisebb súlyáthelyezést is azonnal új jelként értelmezi.

La conquista

A konkvisztádorok 1492-től nem csak nemes lovaikat, hanem lovaglási módjukat is magukkal vitték az Újvilágba. És ahogy a lovak, apránként a lovaglási mód és a felszerelés is megváltozott. 

A lovak elvadultak, és olyan jól alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, hogy hamarosan milliószám kóboroltak a prérin – ezek voltak a mestenók, amelyeket később musztángoknak is neveztek, ami tulajdonképpen semmi mást nem jelent, mint vándorlót, kóborlót.

Az ibériai lovaglótudomány finomságait kizárólag a legfontosabbakra redukálták – az első parasztoknak és telepeseknek, akik Hispaniolára, majd később a szárazföldre léptek, alig volt fogalmuk a jó lovaglásról, hiszen ez mindig is a nemesség és a klérus privilégiuma volt.

Hogyan lehetett volna ilyen hatalmas földet ökrökkel meghódítani? Azt mondják, Amerika lovak nélkül nem válhatott volna Amerikává – ami igaz is.

Mindenhol és mindenhez lovakra volt szükség. Ezért a telepesek és kalandvágyók új nemzete egyszer csak kénytelen volt megtanulni lovagolni, hogy le tudja küzdeni az óriási távolságokat.

Az Újvilág

Amerikát a “kisemberek” teremtették. Parasztok, akik úgy látták, Európában már nincs jövőjük a túlnépesedett és járványoktól szenvedő világban, Amerikába vándoroltak egyetlen reménnyel – a saját föld lehetőségével. Vagyis: a kezdetekkor Amerikában csupa gyakorlati szakember élt. 

Minek kellene egy lovat összeszedni, és mindenféle haszontalan bolondságra tanítani? Futni tudjon, lépni jobbra meg balra, előre és hátra – és főleg “ne járjon butaságon az esze”. 

Így alakultak ki a “westernlovak” – bár a ma így nevezett fajták csak századunkban jöttek létre (az appaloosát kivéve, de erről később).

Ugyanígy az agresszív viadalbikák sem voltak jók semmire – szelíd és könnyen kezelhető marhákra volt szükség, amelyek húzták a szekeret vagy az ekét, tejet adtak, és elég hús nőtt a bordáikon.

A lovaglás ezen a földön nem “l’arte pour l’arte” volt, ahogy Európa magasabb köreiben – hiszen ezek a “magasabb körök” itt még nem is léteztek. Csak később, amikor Új-Anglia államaiban és a déli államokban kialakították az első ültetvényeket, jelent meg egy “új” lovaglóstílus, amely azonban soha nem lépte túl túlságosan messzire ezeknek az államoknak a területét: az ültetvényes stílus az európai lovaglás közvetlen leszármazottja.

Az új lovaglóstílus

Aki azonban naponta a ló hátán ült, a “kényelmesebb” változatot választotta, ami éppen az a stílus volt, amit a spanyolok hagyományoztak rájuk. Sokat nem változott azóta, egyszerűen mindent a legszükségesebbre csökkentettek és egyszerűsítettek – a felszereléstől kezdve a lovaglási stílusig. Magasiskola – minek? Ez sem a marhákat, sem az indiánokat nem hatotta volna meg különösebben. A mai westernlovaglásnak mindenesetre szinte semmi köze sincs hozzá.

Valamikor tehát az ibériai nyeregből – valószínűleg közvetlenül a vaquero-nyeregből – ki kellett fejlődnie a westernnyeregnek. És mivel a lasszót valamihez csak oda kellett erősíteni a marhák befogásakor, ha nem akarták, hogy kirepüljenek a nyeregből, a vaquero-nyereg első kápájából szarvat formáltak.

Lassan eltűnt a birkabőr, szalma helyett fát használtak, nyeregvázat adtak a nyeregnek, és az egészet az amúgy is bőségesen rendelkezésre álló marhabőrrel vonták be – kezdetben legalábbis cserzetlen bőrrel, ahogy a buckaroók (a kaliforniai cowboyok) mai felszerelési tárgyai is sejtetni engedik. Így lassanként a stílusban és a lovak kiképzésében is különbségek alakultak ki, amelyek világos észak-déli és kelet-nyugati ízlésről tanúskodnak.

Nyugaton – vagyis Kaliforniában, Oregonban és Nevada egyes részein – ma is a buckaroo vagy kaliforniai vaquero stílus található meg, amely még nagyban emlékeztet a konkvisztádorok örökségére, és amellyel hasonló formában Mexikóban is találkozhatunk.

Délen, Arizona, Texas és környékük sivatagos államaiban a ma “texasi”-ként ismert stílus terjedt el, amely egy kicsit még gyakorlat-orientáltabb, mint a kaliforniai. Minél messzebbre megyünk keletre, annál inkább érezhetővé válik még ma is Európa befolyása – éppen a ganglovaknál, amelyek figyelemre méltó módon mindannyian a keleti államokból erednek, ahol régen és ma is az ültetvényes stílus a legkedveltebb lovaglási mód.

A tökéletes középutat a szinte elfeledett rancher lovaglási mód képezi, amely a két lovaglási mód legjavát ötvözi egybe, és valószínűleg azokban az államokban gyakorolták, amelyek szintén “valahol középen” voltak, ezért nem tartoztak Amerika egyik feléhez sem, de mindkét irányból befolyásolták őket. Nagy kár, hogy ez a lovaglási mód szinte teljesen eltűnt.

“Westernlovak” – típusok és elterjedés

Hogy rövidre fogjam: “A” westernló nem létezik. Legalábbis történelmi definíció szerint. Ahogy az embereknél, Amerika a lovaknál is szabályos olvasztótégely volt, amelyből sosem jött létre semmi egységes.

Ahogy a lovaglási módoknál, a lovak között is jelentős különbségek voltak és vannak: keleten az “angol” típus nagyon elterjedt – például az amerikai saddlebred. Délen a régi ibériai típus az első letelepedések korából – Florida cracker, chincoteague póni, banker pónik – mindannyian kicsit a galíciai kislóra emlékeztetnek, amely az első hajókkal érkezett Floridába.

Délnyugaton – vagyis a mexikói határnál, ahol a spanyolok feltehetően először szálltak partra – erősen ibériai típus az uralkodó. A ma még létező vadlovaknál ezt “spanyol musztángnak” nevezik, és az egyik örökbefogadó állomáson tényleg láttam egy lovat, amely hihetetlenül hasonlított a spanyol lóra.

Az úgynevezett quarter horse századunk terméke, és nem feltétlenül olyan típusú ló, amelynek a hátán Amerikát meghódították.

Azok viszont már quarterek voltak, és nem spanyol musztángok, amelyek ismét átkeltek a nagy vízen, és Európában “valódi cowboy-westernlóként” mutatták be őket. A paint története sem más – csak épp ezek a lovak tarkák, és nem egyszínűek.

Kivétel az appaloosa régi típusa, amely azonban ma már szinte nem létezik, és amelyet a Palouse folyó mellett élő nez perce indiánok alakítottak ki. Az “a horse from Palouse”-ból (palouse-i lóból) valamikor “a Palouse” (Palouse-i) lett, aztán pedig “appaloosa”.

Ha feltétlenül valódi westernlónak akarunk nevezni egy lótípust, ezt a különböző musztángfajták érdemlik meg legjobban – hiszen gyakran ezek a kicsi, rendkívül szelíd és intelligens lovak voltak azok, amelyeket a telepesek és az indiánok egyaránt befogtak, megszelídítettek és használtak.

Ugyanakkor a musztáng nem fajta, hanem – mint egyébként minden amerikai fajta – meglehetősen tarka keverék többé-kevésbé hígított spanyol vérrel ereiben. A quarterek, paintek vagy appaloosák sokat dicsért “cow sense”-e (marhatereléshez szükséges érzék) talán nincs meg bennük – de miért is kellene egy vadlónak bármit is tennie egy tehénnel? De láttam már, ahogy musztángok tökéletesen elválasztottak, “cuttoltak” egy szamarat.
Azok a nyaktörő akciók azonban, amelyeket egy quarter horse a cutting versenysportban végez, egy gazdaságosan gondolkodó musztángnak biztosan nehezére esnének.

De, ahogy mondtuk, a westernlovaglás kezdeteinek a mai állapothoz nem sok köze van. A használati állatból szabadidőpartner lett, ami általánosan nagy fordulatot jelez a lovaglás történetében…

A cowboyok Európában

Hogy Európában mikor kezdődött pontosan a western-őrület, nem lehet dátumhoz kötni, de már a hatvanas-hetvenes években léteznie kellett, amikor egy férfiról kezdtek beszélni: Jean Claude Dysli-ról, aki az elsők egyike, ha nem az első volt, aki westernlovakat hozott Európába, és bemutatta őket. A laza elegancia és az “egyszerű” bánásmód, a ló mint partner és nem mint sportszer – mindezek bombaként hatottak.

A hatvanas és hetvenes évek tévésorozatai és mozifilmjei szintén nagyot segítettek a trendnek – őszintén, ki nem tudja, ki volt Ben, Hoss és Little Joe? Néhány Karl May regény megfilmesítése – különösen a Winnetoué – további lökést adott. Amikor aztán még Bud Spencer és Terence Hill is kaotikus-vidám, ököllóbáló duóként bizonytalanította el a vadnyugatot, valószínűleg minden kisfiú és kislány előtt világos volt: cowboy leszek!

Azonban még sokáig tartott, amíg a westernlovaglás ténylegesen elterjedt Európában. Nagyon is lehetséges, hogy kezdetben a “normális” lovasok ugyanolyan bolondságnak tartották, mint azokat az izlandi töltöző bozontos “szörnyeket”.

De elterjedt – akár a jó hírverésnek, akár a jó kiképzőknek vagy a tenyészegyesületek marketing stratégiájának köszönhetően. Nem egy egykor oly meggyőződéses sportlovas mondott búcsút a fehér nadrágnak és az akadályoknak vagy a négyszögnek, és gyermeki örömmel poroszkál “Joe”, “Billy” vagy “Whatever” nevű lovával a vidéken, végre valóra váltva gyermekkori álmát. Azonban eltartott egy darabig, míg az új lovaglóstílus teljesen elfogadottá vált – de a ganglovak karrierje szinte teljesen ugyanilyen trendet követett.

Ha a hirdetéseket böngésszük, az eladó lovak között ma már gyakran több westernlovat találunk, mint hagyományosan belovagoltat.

Sikertörténet

Ahová csak lépünk, westernbe botlunk. Majdnem minden istállóban hever valahol legalább egy westernnyereg, és bárhol lakik is az ember, a legközelebbi westernistállóhoz már biztosan nem kell a világ végére menni. Minden bemutatón és a nagy vásárokon képviseltetik magukat a westernlovasok. Néhány éve külön westernrendezvények is vannak, amelyek mágnesként vonzzák a közönséget. Az új lovaglási mód sikere tehát töretlen.

Az egykori úttörőknek valóban sikerült valami teljesen újat hozniuk Európába, amiből mára szabályos ipar fejlődött munkahelyekkel és folyamatosan növekvő rajongói körrel. Tényleg csak azt lehet rá mondani: (Cowboy) le a kalappal, micsoda siker!

Gyakorlati tipp: Először gondolkodni, aztán lovagolni!

Mielőtt felszállnál a lóra – vetkőzd le a teljesítménykényszert! Ez kezdetben meglehetősen nehéz lehet, főleg ha olyan istállóban lovagolsz, ahol a lovas tudását a kupák száma és a ló papírjai alapján ítélik meg.

Ha mások ezt nem értik meg, ne is törődj velük. Később ők lesznek azok, akik odamennek hozzád, és halkan megkérdezik: “Hogy sikerült ez neked?”

Frissítve: 2012.10.11.
Szöveg: Karin Tillisch
Fotók: Lothar Lenz, Uta Over, Angelika Schmelzer, Nagy Lajos.
A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2001.decemberi számában.
Frissítve: 2023.04.17.
Fotó: Canva

Hozzászólások