Galileo – Üstökös Epsomban
Az ember feje megfájdul ettől a sok élménytől, amit még szinte fel sem fogott, no meg a délutáni százezres tömeg is fárasztó volt egy idő után.
Ilyenkor ki kell kérni még egy italt, illően olyat, ami e helyütt szokásos, vagyis gint tonickal. Az ősi “The Amato Inn”-ben, a tősgyökeres lovisok kocsmájában vagyunk, június 9-én, szombat este. A szűnni nem akaró ováció és a fergeteges ünneplés oka: innen úgy két kilométerre, az epsomi versenypályán, nagyjából százezres nézőközönség előtt pár órája futották a világ leghíresebbnek és legtekintélyesebbnek számító síkversenyét, a Vodafone Derbyt. Enyhe borzongás fut végig rajtam, ahogy belegondolok: immáron kétszázhuszonkettedik alkalommal. A nagy cigifüstben senkinek nem tűnik fel az elmélkedés nyomán rajtam elhatalmasodó bizsergető érzés, de gondoljunk bele: az első összecsapást – igaz csak két ló között -, még 1780-ban rendezte meg két gróf, hogy eldöntsék, melyikük lova a gyorsabb.
A viadalt tehát korábban rendezték meg, mint hogy Amerika elnyerte volna függetlenségét, (egyébként éppen Angliától), vagy a később szintén jórészt angolokkal benépesített Ausztráliát gyarmatosították, de a szintén brit találmányt, a vasutat sem alkalmazták még annak idején a közlekedésben.
Akkor a rivalizálásban Sir Charles Bunbury lova, Diomed győzött ugyan, de mivel a versenyt az egyezség szerint a vesztesről kellett elnevezni, Derby gróf neve mégis ismertebb lett az utókor számára.
GALILEO. Ezeket a cirkalmas betűket véste fel valaki fehér krétával a kocsma előtti kút állványára – még hat nappal a verseny előtt. Onnantól fogva minden bennfentes tudta már, ez a győztes ló neve. Hogy ki írja fel minden derby előtt a tippet, nem tudni. Állítólag egy cigány, vagy cigány szellem a felelős mindezért már évtizedek óta, és, hogy jól teszi a dolgát, azt mi sem mutatja jobban: most is, mint az utóbbi években mindig, beigazolódott a jóslat. Minderről egy idős helybeli, akit csak “Buster” néven szólít mindenki, mesél nekem egy ital mellett, miután megnéztük odakinn a feliratot és az öreg rendelt mindenkinek a gin és tonic elegyéből.
A kocsma, vagy előkelőbb nevén a “pub” menedzsere, Maureen Kelling és férje John ismertetnek meg a további részletekkel. “Ez a legnagyobb buli azóta, hogy februárban átvettük a házat az előző tulajtól. Lehoztuk fentről a nagy tévét, hogy törzsvendégeink a megszokott asztaluktól élvezhessék a versenyt. A kút tanácsát követve természetesen mindenki Galileora fogadott, és nyert is. Nézzen végig rajtuk: van, aki majdnem sír örömében, de olyan is akad, aki tényleg nem bírja visszatartani a könnyeit. Ezek egész éjjel mulatozni, meg táncolni fognak. Megint bejött a kút tippje. Tavaly – folytatja az asszony-, nem fogadtam meg a cigány írását, és más lóra tippeltem. Tizedik lett az a gebe.”
Közben egy középkorú férfi lép hozzánk. Maureent kéri, rendeljen neki egy taxit, ami a szállására viszi. Abból, hogy a vendégek sűrűn pislantanak feléje, azt gondolom, ő nem átlagos ember. Hirtelen ötletem támad, s meghívom egy italra. Ilyenkor mindenki barátkozik, ez nem kirívó jelenség itt és ezen az estén. S mivel ebben a zajban amúgy is nehezebben érti az ember a beszédet, hát, még ha külföldi az illető, mint jómagam, megkérdem tehát, hova valósi, hogy legalább tudjam, miféle tájszólással beszél. Majdnem hanyatt esem a meglepetéstől: Bellydoyle-ból jött. Hohó, mondom én, hiszen ott tartják Galileot, a mai derby nyerőt! Innen már gyorsan megyünk a részletekbe. Kiderül, vendégem nem más, mint a győztes lovat szállító kamion (!) sofőrje. Egymásba fűzött történeteiből megtudom többek közt, hogy Galileo az első derby nyerő ivadéka a korábbi championnak, egy Saddler’s Wells nevű ménnek. Később a trénerről is megtudok egyet s mást. A harmincegy éves Aidan O’Brienről beszélve először kioktat, hogy nem rokona, csak névrokona a korábbi sokszoros bajnoknak, Vincent O’Briennek. A következő mondatát nagy zsivajgás kíséri: úgy látszik, itt mindenki tudja, hogy ő ’97 óta folyamatosan nyeri az ír síkversenyeket, valamint, hogy az – ott igencsak ismerősen csengő – Istabraq nevű ménnel háromszor is megnyerte a legnagyobb gátversenyeket. Szerencsére, a nagy forgalmi dugók miatt jócskán akadt idő a beszélgetésre, de aztán csak megjön a kocsija. Miközben az alkalmi ivócimbora a tömegen keresztül kifelé törekszik, a sok érdekes story után még tréfásan visszaszól: “A minisztereitek sehol nincsenek Galileohoz képest: őrá egész idő alatt, amíg otthonról távol van, nyolc marcona testőr vigyáz. He-he.”
Igen. Galileo. A sztár. Hogyan is történt? Gondolatban visszatekerem az idő kerekét a verseny előtti órákra.
Így, utólag visszagondolva kész szerencse, hogy a reptérről egyenesen a pályához vitt a járat. Már dél előtt nem sokkal, amikor a reptéri busz a távolinak tűnő verseny felé araszolt, hatalmas káosz jellemezte a közlekedést. Próbaképpen lemértem egyik ácsorgásunkat: az “Epsom, Asthead, B290” előjelző tábla kriksz-krakszait 39 percig nézegettük magunk előtt. Még jó, hogy nem volt meleg – legalábbis magyar viszonylatban. Az angolok meleg nyári napról beszéltek. Csak azért, mert sütött a Nap, és 18 fok volt. Egyébként a legkülönbözőbb tévé- és rádiócsatornák, valamint hírügynökségek tucatjai foglalkoztak hetek óta a nagy nap időjárási esélyeivel.
Később a pályán megtudtam a tumultus eredendő okát: százezerre becsülik az aznap kilátogatók számát. Mindenesetre az öreg rókák egybehangzóan állítják: tizenöt éve nem volt ennyi ember itt.
De miért is ne jönne ide mindenki, aki él és mozog? A patkó alakú versenypálya közepén tornyosuló dombon, amit kicsit nagyképűen ők “A Hegy” névre kereszteltek, például a zenekedvelők találják magukat a legjobb helyen: délben jómagam is elcsíptem Nik Kershaw zenéjét, aki a Bellefire zenekarral és Mart Pellow-val egy traktusban lépett fel az általam húszezerre becsült közönség előtt. Egy órával később pedig a Go West, majd Emma Bunton következett. Az ingyen látogatható helyről a versenyeket is nyomon lehetett követni a hatalmas kivetítő jóvoltából. A derby utáni szakaszban a tizennégy zenei fellépő közül ismét olyan nagyágyúk késztették hangos sikoltozásra rajongóikat, mint pl. a Steps. Na, én akkor tettem meg az első “lépéseket” a “The Amato Inn” felé.
Persze, más szórakozási lehetőség is jócskán akadt. A főként fiataloknak és gyerekeknek berendezett vásári sátrak és a különböző vidámparki kellékek környékén is jóval többen szórakoztak, mint ahányan nálunk egész évben kimennek a pályára. Mindössze egyetlen egy baki csúszott csak be a hatalmas szervezést igénylő programba: egyszerűen elmaradt egy ejtőernyős bemutató, s máig nagy homály fedi az okát.
A gyönyörűen ápolt versenypályán (ahol a számok között még a rákerült szemetet is összeszedték), a péntek-szombati versenynapok mindegyikén hét-hét számot indítottak. Ezek közül az előző napon kettő olyat futottak, amelyeket ugyanolyan távra írtak ki, mint a derbyt, csak azokat a kancák illetve az idősebb lovak részére szervezték.
A hároméves mének részére kiírt egy mérföld és négy furlong hosszú, magyarul 2.400 méteres főszámot, a Vodafone Derbyt helyi idő szerint 15.50-kor indították szombaton. A tizenkét résztvevő mindegyike már bizonyított: négy zsoké már győzött derbyn, más lovak esetében a tulajdonosok voltak korábbi derby nyerők birtokosai, aztán volt, aki egy hónapja nyert New Marketben, és egy ló pár héttel ezelőtt nyerte meg az olasz derbyt. Micsoda összeállítás!
A hagyományosan kilenc stone-t, vagyis pontosan 57, 15 kilogramm terhet viselő Pegazus-jelöltek versenyét öt helyről, öt magas épületből lehetett nyomon követni. A 4.000-38.000 forintnak megfelelő jegyárak közül én a tömeg példáját követve az ú.n. Grandstand-ról tekintettem meg a világszenzációt. Azt kell mondjam, megérte a 10.000 forintnyi befektetés. Épp odaérkezésemkor ért véget az a kis megemlékezés, amelyen búcsúztatták a BBC tévériporterét, Peter Bromley-t, aki ebből az épületből, 41 éven keresztül közvetítette a derbyt, s most van itt utoljára – hivatalosan. Gyors névjegycsere egy későbbi beszélgetés kedvéért, aztán mindenki odatódul a korláthoz. Indítják a főfutamot.
A tizenkettes boly együtt halad egy jó darabig. Úgy 1.600 méternél Galileo kiválik a többiektől, s a levegőben szinte úszva kezd előretörni. Golan és Tobboug, a verseny másik két esélyese majdnem megszakad, annyira erőlködnek, hogy behozzák a hátrányt. Hiába, úgy tűnik, egy új világbajnok születésénél lehetünk jelen, hiszen a cél előtt nyolcszáz méterrel mintha egy klasszissal a többiek fölé emelkedne tudásával Galileo. Újabb kétszáz méter múlva Mr. Combustible lendül támadásba a célegyenes előtti utolsó kanyarban, a Tattenham Cornernél. Ekkor azonban Galileo zsokéja, az ír Mick Kinane kiszabadítja a szellemet a palackból, és 3,5 lóhosszal megnyeri a kétszázötvenmillió forintnak megfelelő összeget a későn finiselő Golan és a harmadik ír nevelésű ló, Tobougg előtt!
Phű!
Igen, ilyen lélegzetelállító volt. Most észreveszem, amint a kocsmai pult túloldalán Maureen csodálkozó szemekkel néz rám. Nem érti, hogy az ünneplő tömegtől elfordulva kire emelem poharam, és miért mosolygok közben. Pedig csak visszaemlékeztem, ahogy elbúcsúztam a pályától, mielőtt ideindultam. A tradíció és a szenzáció kettős hatása alatt intettem búcsút: Jövőre veled, ugyanitt.”
Cziglányi Béla
Kép: Canva
Frissítve: 2023.06.05.
