A fogathajtásunk kultúrája
Az első kettesfogathajtó versennyel a 93. Olimpián, i.e. 408-ban, a híres római kocsiversenyekkel pedig az i.e. 264-ben kezdődő gladiátorjátékokon ismerkedtek meg az emberek. Az ókori olimpiákon csikóversenyek voltak, pl. i.e. 385-ben (négyesfogat) és i.e. 268-ban (kettesfogat). Az ókori görög politikus és hadvezér, Xenophon a hippológia, a lovagi és a lovaglással foglalkozó tudomány megalapítója. Művei: „A lovaglás művészetéről” és „A lovasparancsnok kötelességeiről” i.e. 369-ből. Az ezekben kifejtett tanácsai és a lovaglásról alkotott nézetei klasszikusak, ma is érvényesek.
A mostani fogathajtó versenyek 1966 év végéig négy részversenyből álltak: bemutatás A1; díjhajtás A2; terephajtás (maraton) B; akadályhajtás C. A Bemutatás versenyszám jelene tehát az A1. Az A1-ről alkotott fogalmak nagyon hajlamosak az „oxidálódásra” – ezért szükséges a múltjáról és az új szabályértelmében átalakuló jövőjéről beszélni. Az 1987-től érvényes új szabály úgy rendelkezik, hogy a díjhajtás eddigi 15 részfeladatra bontott programját kiegészíti a 18 részfeladattal. Ebben a volt bemutatást, az A1 programot értékeltetik.
Mi magyarok, bár Pettkó-Szandtner Tibor „A magyar kocsizás” című 1931-ben kiadott remekművű könyvének helyes alkalmazása mellett a bemutatás „nagyhatalma” lehettünk volna, de ezt a feladatot igazából nem tudtuk megoldani. Vagyis: szépek lehettünk, de nem voltunk okosak! Az említett, ma is messze mértéket adó könyvet igen sokan olvasták, közöttük természetesen szakemberek is, többen szóról-szóra megtanulták és mégis: sajnos alig akad olyan ember, aki igazából meg is értette volna. Nagy a mulasztás, semmivel nem pótolható hiány, hogy a versenyzők között ma is van olyan, aki nem olvasta legalább „A kocsis viselkedése a bakon” című fejezetet…!
A könyv egyik leghasznosabb útmutatása a hajtószár és az istrángok hosszméretével, valamint a rúd hossz- és magasságméretével foglalkozik. A centiméterekben kifejezett mértékeket itt nem matematikailag kell értelmezni, hanem mint a helyes és célszerű harmónia megteremtésére való törekvést. Az eddig leírtakból is kitűnik, hogy – eltekintve az igazán hozzáértő bíróktól – sajnos a könyvet messze nem alkotó módon alkalmazták. Ez a tény tovább gyengítette a bemutatás versenyszám erkölcsi értékét, és siettette a Nemzetközi Lovas Szövetség 1986. decemberi határozatának megszületését. A díjhajtás bírálata hozzáértő szakmai ismereteken alapszik, ám ettől – vagy éppen ezért – még szubjektív marad, de nem lehet részrehajló. Természetes, hogy a látottakat érzelmi motivációk is befolyásolják, a vizuális benyomásnál meghatározó a bíráló forma- és szépérzéke, az ebből formált pontszám értéke.
Jó ízlés… Legyen a megítélésnek bármilyen súlya is, jelentkezzék az bármekkora pontszámban – a lényeg: a versenyző legyen nagyon igényes, ápoltsága és öltözéke legyen összhangban a fogatával. Különös súlyt helyezzen a fogathajtó a kalapjára, annak fel- és levételének módjára. Ne viseljen mintás inget, rikító nyakkendőt, zoknit és magasított sarkú cipőt. A kesztyű színben, fazonban alkalomszerű legyen. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a haj hosszúsága és ápoltsága. Nagyon óvatosnak kell lenni a takarón alkalmazott címerekkel, monogramokkal. A segédhajtók ruháin legtöbbször túlzottan sok az arany, amely teljesen idegen és operett-szerű. Az úgynevezett bak-takarók kivitele és alkalmazása ritkán növeli a fogat esztétikai értékét.
Fehér István 1987
Forrás: Magyar Lovas Kör
Frissítve: 2023.07.13.
Fotók: Pixabay
