Koszorúzás Komáromban (2009)
Az idei megemlékezésünkön dr. Pongrácz László egyetemi adjunktus, kisbéri lótenyésztő mondott ünnepi beszédet, melyből néhány gondolatot most megosztunk.
„A különféle forrásokból ismert hősök, és hőstettek mellett emlékeznünk kell azokra a névtelen hősökre, és hőstetteikre is, akik ugyanúgy a szebb magyar jövő oltárára helyezték áldozati adományukat. A magyar föld pedig bőkezűen adakozott; emberből és lóból egyaránt. És nem csupán mennyiségi, hanem minőségi tekintetben is „világszínvonalon”. Mert volt idő, méghozzá elég hosszú idő, amikor a magyar ló, a magyar katonaló volt az etalon. A szilárd szervezetű, az elnyűhetetlen, a bátor, robbanékony, nemes és elegáns magyar katonaló, mely megbecsült portéka volt szerte a világban.
Az emlékmű őrzi az emlékét e lovak tenyésztőinek, felnevelőinek és kiképzőinek egyaránt. Őrzi az emlékét mindazoknak, akik katonai pótlovat neveltek. Ehhez, pedig nélkülözhetetlen volt a magyar lószeretete és tettvágytól fűtött hozzáértése. Háttérként, pedig intézményes keretek között segítette a színvonalas magyar lótenyésztést a Méneskar. Bábolna és Kisbér ölelésében, itt Komáromban gondoljunk a Méneskarra, a méntelepek és az állami ménesek beosztottainak vezércsillagként tündöklő munkájára, melyek minőségi produktumaikkal az alapját jelentették békének – és háborúnak.
Ezen intézmények falai között egészségesen egymásra utaltan, szigorú rendszabályok – és néha korlátozó kényszerűség – közepette végezte „lóformáló” munkáját a tenyésztő mezőgazda és a „végfelhasználó” katona. A mottó, pedig a tisztesség és a tudás volt, melyek garanciát jelentettek a lótenyésztés, ezáltal pedig az ország sikeressé tételéhez. Hiszen ahogy Széchenyi is megállapította, akkoriban valóban a lótenyésztés jelentette egy ország gazdaságának, gazdagságának az alapját. Mert a közlekedésben vagy éppen a földművelésben jól teljesítő lóval a katona sem vallott szégyent.
Az eredményességhez, vagy ha úgy tetszik a világszínvonalhoz, tehát minden adott volt: a méntelepek szoros kapcsolatban álltak a köztenyésztéssel, azaz feladatuk az ország lótenyésztésének irányítása és szervezése volt, melyhez a megfelelő ménállományt a ménesek biztosították. Talán kevesen tudják, hogy emellett a Magyar Királyi Honvéd Méneskar az első világháborúig a hadsereg lószükségletének nyilvántartásában és biztosításában is közreműködött. Hogy mindez mekkora feladatot jelentett? Az első világháború utolsó szakaszában heti 8000 lovat veszített a Monarchia serege, a háború 4 évében összesen mintegy 1,5 milliót, melynek meghatározó része Magyarországról származott.
Még megdöbbentőbb a második világháború ide vonatkozó statisztikája: a harcoló felek mintegy 7 millió lovat vettek igénybe, melyeknek 60-65 %-a elpusztult. A veszteség tehát 4-4,5 millió lóra tehető akkor, amikor a harcoló egységek már erősen motorizáltak voltak. Hasonló arányokat, illetve változást mutat Magyarország lóállományának alakulása: 1939/40-ben 1 millióra becsülték a létszámot, mely 1944-re mintegy 860 000-re csökkent, majd a háború végére – egy év alatt – ahogy hallhattuk, 325 000-re. Ami pedig a legértékesebb – ma úgy mondanánk, hogy nukleusz vagy génrezerv – állományt illeti, nos az állami ménesek válogatott törzskancáinak és törzsménjeinek tragikus sorsa a megjelentek előtt minden bizonnyal ismert.
Az emlékmű láttán eszünkbe jutnak lófajtáink, melyek sokszínűségükkel és célszerűségükkel ámulatba ejtették a világot. Az 1800-as évek végére ugyanis Magyarországon típusában és hasznosításában is markánsan eltérő lófajtákat alakítottak ki elődeink. Az akkori közel 2 milliós lóállományból évi 10 000 egyedet igényelt a katonaság és további mintegy 80 000 lovat értékesíthettünk külföldre. Azidőtájt a német tartományokban 4 millió lovat tartottak, melynek 60 %-a volt melegvérű, ám a katonaság számára évente több tízezer (egyes források szerint közel 100 000) lovat vásároltak.
Így aztán nem véletlen hogy elismeréssel – és nem kevés irigységgel – konstatálták a kisbéri félvérek és a bábolnai arab lovak eleganciáját, a gidrán keménységét, a furioso nyugodt vérmérsékletét, vagy éppen a nóniusz terhelhetőségét. Jó lenne hinni, hogy e hagyományos magyar fajtáink feltámadhatnak szülőhazájukban is, és az őket megillető helyre kerülhetnek, nem pedig kiállítások tablói – és ez a kőoszlop itt – emlékeztet hajdan volt dicsőségükre. Az említett magyar fajták mellett a hadseregben szolgáltak még huculok és lipicaiak is, majd a két világháború között néhány vármegyében – igaz korlátozottan, de – megkezdődött a nóri és muraközi egyedek magyar hidegvérűvé formálása.
Hosszasan lehetne még sorolni, hogy mi mindenről szól ez az emlékmű, de úgy gondolom, önmagában az emlékezés és a múltidézés mit sem ér. Biztos vagyok benne, hogy ez az emlékmű kicsit a jelennek is szól. Mert hősök nem csupán voltak, hanem vannak is – a lovak között is; modern, „tudásintenzív” korunkban is! E lóhősök pedig teszik a dolgukat némán, a hétköznapok szürkeségébe belefásulva tűrik, hogy a hozzá nem értő, lelkiismeretlen „lóhasználók” lónak méltatlan körülmények között tartsák, dolgoztassák, használják és hajszolják őket. Hogy e tekintetben lovasnak mondott nemzetünknek ne kelljen szégyenkeznie Európa népei között, ahhoz a hazai lovas szakoktatás színvonalas és megfelelő logikai rendszerbe foglalt ismételt megteremtése nélkülözhetetlen. És persze a tudás mellett a tisztesség, ahogy a Méneskar esetében említettem. Mindannyiunk közös felelőssége, hogy a lónak lóhoz – embernek, pedig emberhez – méltó élete lehessen. Ezt valljuk és vállaljuk, évente összegyűlve itt az emlékműnél, ápolva lovas kultúránkat, építve jövőnket, őrizve hagyományainkat.”
Katonalovainkra emlékeztünk (2002. november)
Ünnepi beszédet Váczi Ernő úr tartott, akinek hiteles szívhez szóló szavai nagy hatással voltak az egybegyűltekre.
Kedves Barátaim!
A Magyar Lovas Kör elnöke agresszív barátsággal, érdemen felül érdemesítve kötelezett a mostani szólamlásra, ahol rangos személyiségek előtt, a leghűségesebb bajtárs emlékoszlopánál emlékezhetem a csatamezőkön velünk és értünk vérző társról, a katonalóról.
A mondandó témájához konkrét fogódzót keresve barátaim és saját könyvtáramban, történelmi és lovas-köteteket böngészve kutattam a nevesített katonalovak különleges szolgálatát, hőstetteit, mártírumát megörökítő, időben, térben behatárolt leírások, hiteles dokumentumok után. Hiányos az ilyen témájú memoárirodalom. A jelzett dokumentumok hiánya miatt, maradt számomra az érzelem tolulása, a témát övező gondolatok kifejtése.
Az igaznak vélt vagy igaztalannak hirdetett, hont foglaló vagy hont védő háborúk tömény sorozata az emberiség történelme. A kerék feltalálása után, mintegy tízezer évvel ezelőtt, először hasított körmű állatokat jármozva, majd ugyancsak járommal, ember nélküli kocsi elé fogva az ellenségre zúdította az ember a lovat. Lópusztítással kezdődött a több évezredes csaták sorozata. Következtek a bigák, trigák, quadrigák szekérharcai, majd a nyerges küzdelmek végtelennek tűnő sorozatai, szinte napjainkig – szoros szimbiózisban ló és lovas.
Az emberszolgálatra, megbízhatóságra, hűségre, magasabb kiképzésű lovak -levád, kurbett, kapriol idomítottsággal- együtt küzdöttek a lovasokkal a győzelemért, ha kellett mindhalálig.
Tisztelet a földgolyó valamennyi csatalovának, és megkülönböztetett tisztelet a magyar huszárlónak, mely hűséges hittel vitte, védte, óvta, vérezte honfitársainkat a Balkántól Párizsig, a Pripjet mocsaraktól a Don-kanyarig.
Hangozzék el néhány legenda emlék az emlékoszlop előtt.
Dr. Várady Jenő lírai hangvételű prózai írásából merítve: 1944 ősze Tiszaszentimre. “Odább”-ra, a még tejelő sárga kancára nyerget dobnak a rekviráló katonák és gyors menetben ellovagolják a ködereszkedésben. Nyerítő sírása lassan elhal. További sorsa, végzete ismeretlen, de csecsszopó, árva csikója hátra maradt, s Aranyos néven nemzeti büszkeségünk lett.
Szájhagyomány Darányiból: A bábolnai ménest már elmenekítették. A kitűnő küllemű, de ariózus természetű törzsmént, Kuhaylan Haifi 1-t Darányiba rejtették. A visszavonuló katonák rátaláltak és „vezéri hátasként” parancsnokuknak felnyergelték. Nyeregbe szállás után Haifi szájával hátranyúlt, lovasát földre rántva harapta, taposta, mire a rémült tiszt pisztolyt húzva, főbe lőtte a mént. Vérző tetemét a darányi-pusztai erdősávban hantolták el.
Művészszobrokkal hitelesített országos legenda: A győri csatában halálos sebbel lóról eső katona, estében lekantározta nyergesét. A szintén sebesült, kantártalan mén, nyereggel a hátán, a tíz évvel korábbi csikóemléket őrizve, szülőménesébe, Bábolnára vágtatott. Ott, szimbolizálva a csatavesztést, összeesett és kimúlt. A „leghűségesebb bajtárs” emlékét kettős változatú lószobor őrzi Bábolnán.
Vadászbarátaim egy könyvre hívták fel figyelmemet: „Cserkelés az életem”. Írója, Balza Antal, egykori magyar huszár, aki vadászélménye cserkelő útjain félévszázadot meghaladó emlékként rögzíti, hogy az orosz fronton, egy felderítő osztaggal aknazáporba került és menekülő vágta után, fedett terepre érve észlelte, hogy bajtársa, a nóniusz fajtájú „Siófok” csatakba izzadva, remegni kezdett. Lóról szállva látta, hogy a nyereg mögött, ökölnyi sebből vérző lova utolsó halálvágtával mentette meg az életét. Siófok, a messzi földben pihen, az öreg huszár, hatvan évvel később – hajnali cserkelések emlékeibe szőtt bajtársi fájdalommal szívében – tavaly tért örök pihenőre, Siófok közelében.
Kedves Barátaim! Komáromban vagyunk, a katonalovak hősi emlékoszlopánál, a novemberi ólmos őszön. Lehajtott fejjel, de feszes derékkal tisztelgünk „legjobb bajtársunk” emlékének. Közben szívünk táján pislog egy melegítő láng. Ennek neve: lelkiismeret.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.08.31.
