Móra Ferenc: Városi csodák pusztán
Dolgom volt a minap az ötömösi pusztán. Mivel sürgős volt az utam, autót fogadtam.
– Nem akadunk el a homokban, vezető úr? – kérdeztem az autókocsist.
– Ne tessék attól félni, jártam én már ott máskor is. Oda se néz az én gépem egy kis homoknak.
– De nem kis homok van ám ott, hanem nagy.
– Nem nagy az, inkább nagyon is apró, hanem sok – tréfálkozott a kocsivezető.
A homokkal nem is volt semmi baj. Csak úgy ette a gép a hosszú utat. Utolértünk, el is hagytunk minden kocsit, amit csak láttunk. Csak akkor lassítottunk egy kicsit, mikor szembejövő kocsival találkoztunk. A tanyai lovaknak szokatlan még egy kicsit a ló nélkül száguldó kocsi, és vigyázni kell, hogy meg ne vadítsa őket a motor berregése.
Nagyobb baj volt ennél az, hogy a puszták közepén meg kellett állnunk, mert nem tudtuk tovább az utat. Ahogy ott álldogáltunk, megszólít bennünket egy harcsabajuszú kis öregember:
– No, tán elfogyott a benzinük?
Meglepett, hogy a puszták közepén is tudják, mi a gépkocsinak az abrakja. Szemügyre vettem a kis öreget, s úgy néztem, valami csőszféle ember. Meg is kérdeztem tőle.
– Az vagyok én, uram, már negyven-egynéhány esztendeje.
– Akkor maga bizonyosan tudja az utat a zöldfás iskolához, s tán meg is mutatná.
– Meg én, nagyon szívesen.
– Üljön fel hát ide mellém, ha nem fél az autótól.
– Hát miért félnék? – sodorta meg a harcsabajuszt az öreg. – Nem olyan rugós az, mint a ló!
– Hátha kifordít bennünket?
– Itt akkor se törik csontunk, mert puhára esünk.
Persze hogy nem fordultunk ki. Szerencsésen megérkeztünk a zöldfás iskolához, ahol ebéddel várt a tanító.
Elmondom neki beszélgetés közben, mennyire meglepett, hogy a pusztai emberek ilyen hamar megbarátkoztak az autóval.
– Ó – mosolygott a tanító -, azért, hogy olyan messze vagyunk a várostól, nem vagyunk ám mi elmaradt emberek!
S azzal odamutatott a falon a telefonra.
– Látod, van ám nekünk ilyen is!
Abban a percben csendül a telefon.
– Halló! – ugrik oda a gazdája, s a füléhez emeli a hallgatót. – Igen, itt a zöldfás iskola beszél. No, mi újság, János? Jól van, fiam, majd átüzenek. Isten megáldjon, János!
Aztán elmagyarázta, hogy a fiam, János nem az ő fia, hanem a szomszédjáé, bizonyos nevezetű Sebők Fügedi Pál gazdáé, aki alig egy kis félórányira lakik az iskolához. János juhászkodik a kancsalszéli pusztán, ide vagy harminc kilométernyire, s most ő telefonált az odavalósi iskola telefonján. Arra kérte a tanító urat, üzentessen át az atyjának, hogy elfogyott a tarhonyája, vasárnap, mikor ráér a kocsi, küldjenek ki neki egy zacskóval.
– Mennyi idő alatt teszi meg a kocsi azt a harminc kilométert?
– Bizony, itt a homokon kell neki vagy negyedfél óra.
– Na – mondom -, kár egy zacskó tarhonyáért annyira törni a lovakat. Jobbat tudnék én annál. Majd arra kerülünk hazafelé az autóval, és elvisszük.
Úgy is lett. Egy óra múlva már ott dudált az autónk a kancsalszéli birkalegelőn. Mégpedig igen nagyon dudált. A Jánost kerestük vele, mert csak a birkákat láttuk a legelőn, de akármerre tekingettünk, a juhász nem volt sehol.
– Ejnye, ejnye – néztem körül bosszúsan -, mit csinálunk most ezzel a tarhonyával?
Egyszerre csak valami gyönyörű érces hang elkezdi énekelni a Himnuszt.
– Gramofon – néz rám csodálkozva a kocsivezető.
Akármi volt, nagyon szép volt. Levettük a kalapunkat mind a ketten, és csak mikor a dal elhallgatott, akkor indultunk el a kis akácos felé, ahonnan a hang jött.
János juhász hevert itt a gyepen, mellette a tátogó tölcsérű gramofon. Éppen új lemezt akart rátenni, mikor meglátott bennünket. Fölugrott, és tisztelettudóan megbillentette a pörge kalapját.
– Engem tetszenek keresni?
– Magát én, János. Úgyis erre volt utunk, elhoztuk a tarhonyát. De hát micsoda juhász maga, János?
– Miért, kérem szépen? – nézett rám megütődve.
– Hát a juhászlegény furulyázni szokott, nem gramofonálni.
– Hja úgy! – szaladt mosolyra János bodros bajuszkája. – Van nekem furulyám is, kérem, tudok is vele bánni, de a danoló gépet jobban szeretem, mert az többet tud, mint én.
– Danoló gép? A gramofon az, ugye?
– Az, kérem, de szebb az úgy magyarul, hogy danoló gép.
– Aztán hogy jutott maga ehhez?
– A béremből vettem már vagy három esztendővel ezelőtt. Van ilyen sok a pusztán, hanem azt hallottam a múltkor a városban, hogy van már olyan danoló gép is, amelyikhez se tű, se lemez nem kell, mégis olyan szépen dalol, mint ez a masina.
– Van, János, azt úgy hívják, hogy rádió, annak még nincs magyar neve.
– No, majd lesz, ha ide a pusztára kikerül, mert addig csak nem lesz nekem nyugtom, míg olyat is nem szerzek.
El is hiszem, hogy mire jövő ilyenkorra megint tarhonyát viszek Jánosnak, akkorra már rádión hallgatja a Himnuszt. Nem úgy van már, mint régen volt, mikor a magyar nép nem akart megbarátkozni semmi új találmánnyal. Azóta több az iskola, és értelmesebbek az emberek, azóta a művelődés eszközei is gyorsabban raknak fészket még a puszták világában is.
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva
