Thury Zoltán – Lovak
III. rész
Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami értelmetlen betegsége akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belőle. Egy csomó jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygős orvosságokkal teli kanalakat erőltették be az összeszorított fogai közé, de a mellett napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az ura állapotáról kérdezősködött. Már az Istennel is kezdtek előhozakodni, a mikor pedig a doktor, akárhogyan is szájára veszi az Isten nevét, akkor baj van.
Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a nap, már ki is sétáltak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig tartotta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erő, nyögött, sírt és sóhajtozott a lovai után, meleg délelőttökön kiült a tornáczra és végig nézte az itatást. Ilyenkor különösen fészkelődött a helyén és sokszor elfulladt a hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki ugy vezette ki a lovat, mintha tehenet huzna maga után. A doktorokkal pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, hajtani akar, az istállóba akar. Egyszer aztán nagysokára megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyságos asszony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. A mikor elővezették a lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy gyermek.
– Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis rongyot hozzák ide. Letörik a dereka…
Kétfelől tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult már mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s eltünt az utcza végén.
A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s rákiáltott az első lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.
– Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.
A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen belovagolt az istállóba s parancsolni kezdett.
– Elő a kocsit, az enyimet. Kettőt elől, hármat a rud mellé… Vadakat… ló legyen, nem szamár… Czézár, Menelaus, Didó, a rud mellé… Hozd le az ostoromat… Repülni akarok…
Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis összebámul, a zekéje zsebéből előrántotta a revolvert.
– Agyonlőlek kutya, ha gondolkozol mikor én beszélek. – Már lőtt is. A golyó elsivított az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással lehullott a falról.
Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a nekibolondult embert.
– Ne még. Két-három hét mulva…
Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agyagos padlón s nézte, hogyan vezetik elő a lovakat. Egy inas lehozta az ostort. A kezébe vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettőt kongatott vele a levegőben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy teljék az idő. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Előhuztak egy két kerekü kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s eléje sorakoztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy csakugyan nem tréfa a dolog, segítségért kiabált.
– Doktor! Doktor!
Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak nyihogva ágaskodtak, még egy pár szijat kellett becsatolni, de Gyéres már felugrott az ülésbe. Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplőszárakat, egy szempillanatra felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben azonban benne volt minden szenvedélye, a mit az előtte toporzékoló állatok iránt érzett, lovászok szétugráltak előle s a két nagy kerék őrült iramodásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva bámult utána s a mikor a porát se látta, egyszerre, mintha csak most ébredt volna fel a kábultságából, térdre esett az istálló előtt s imádkozni kezdett. – Miatyánk, ki vagy a mennyekben… – Nem tudta tovább mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.
– Sohase jön vissza… vége, vége…
Gyéres pedig rohant. Egyszer megakarta törülni a homlokát s ezzel leverte a fejéről a kalapot. Betegsége alatt megnőtt a haja s most lobogott utána a levegőben. Lábait nekifeszítette a kocsi deszkájának s erősen tartotta a gyeplőt. A mikor a keze fáradni kezdett, engedett. A falu végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant végig, egy-egy rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindég nem rohantak elég vadul a lovak. Most már a gyeplővel nem is sokat törődött, csak az ostorral cserdített be egyszer-egyszer az állatok közé s hátravetette magát a keskeny párnára, hogy csak ugy uszott előre s a lovakat nézte, hogy hogyan vágtattak a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra behunyta a szemét, mint a gyermek a mikor hintázik.
Messzire egy vesszőkerítést pillantott meg. Most már akadályt akart, valamit, a mit keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Ujra fölállott várta, a mig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján… egy pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi előtt a lovak s aztán ő is beesett közéjük.
Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, a melyiknek a kemény czombjára ejtette le a fejét… Még érezte, hogy a mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de a mire körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, a mi belemélyedt a fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt…
Forrás: www.wikiforras.hu
Frissítve: 2023.05.05.
Fotó: Canva
