Lucy Daniels – Édes Charity (részlet I.)
– Anyu, apu! – kiabált Josie és rohant vissza a házba.
– Charity eltűnt! Nincs a legelőn!
– Lehet, hogy valahol rés van a kerítésen, amit nem vettünk észre – próbált magyarázatot keresni Mrs. Grace, miközben Josie-val a legelő felé siettek. – Ne essünk pánikba, talán még nincs messze.
– De hát épp a minap ellenőriztük a kerítést! – kiáltotta Josie kétségbeesetten, Charity után kutatva.
– Talán csak valami gyenge pontot talált a sövényen és bejutott arra a területre, ahol a bérlovakat szoktuk tartani. Bár ilyet még soha nem tett. – Én megnézem az ugratónál és az udvarban szólt utánuk Mr. Grace. Csíkos pizsama felsője kicsúszott a sebtében felkapott farmerjából, miközben elsietett az istálló rekeszek irányába.
Josie felmászott a legelő körül futó, a szitáló esőtől nedves, csúszós kerítésre, nem volt türelme megvárni, míg az édesanyja kinyitja a kaput. Képzeletében csak úgy rajzottak a borzalmasabbnál borzalmasabb jelenetek: Charity törött lábbal fekszik egy árokban, vagy összekaszabolta magát egy drótkerítésben, vagy forgalmas útra tévedt, netán tolvajok tették fel egy utánfutóra és elvitték. Hol az ördögbe lehet?
– Ne rohangáljunk itt össze-vissza – figyelmeztette Mrs. Grace. – Szervezzük meg a keresést. Én végigsétálok a hátsó sövény mentén és megnézem, hogy valóban átmehetett-e a másik legelőre. Basil velem jöhet, talán szagot fog. Te menj körbe a kerítés mellett elől és a tanpályánál. És ne aggódj, édesem. Biztos vagyok benne, hogy hamar megtaláljuk.
– Anyu, az nem lehet, hogy ellopták? Josie alig merte szavakba önteni a félelmét.
– Nem hiszem – nyugtatta meg az édesanyja. – Valószínűbb, hogy csak elkóborolt valamerre.
Josie-nak kényszerítenie kellett magát, hogy ne siessen, és alaposan átnézze a legelő elülső határát törött kerítésdeszka, vagy fehér szőrszálak után kutatva, ami azt jelentené, hogy Charity mégis áttörte a kerítést. Talán rájött, hogy el akarjuk adni – villant Josie eszébe, miközben aggodalmasan vizsgálgatta a kerítést. Charity olyan intelligens, talán megérezte az istállóban uralkodó szokatlan légkört, Faith és Hope elvesztése is felizgathatta, Charity magányos volt, többször is észrevették, hogy keresgéli a másik két pónit. Talán elment megkeresni őket! Ó, miért is hagytuk őt egyedül? – tette fel magának a kérdést Josie. Miért nem sejtettük, hogy ilyesmi megtörténhet?
Apja kiáltása szakította ki nyugtalanító gondolataiból, aki az udvarról szaladt feléjük. – Gyertek ide! – sürgette őket és integetett a legelő távoli pontján lévő feleségének is, hogy jöjjön vissza.
– Mi az, apu? – ugrott vissza a kerítésen Josie. – Találtál valamit?
– Igen is, meg nem is – kapkodott sápadtan levegő után az édesapja, – Pontosabban fogalmazva, mit nem találtam meg – Karon fogta Josie-t és a szerszámos kamrához indult. – Ott! – mutatott rá.
– Ó, nem! – ingatta a fejét Josie a tárva-nyitva lévő ajtó láttán. – Biztos vagyok benne, hogy tegnap este bezártam!
– Nem erről van szó, Menj be – szólt rá Mr.Grace, és szorosan a nyomában maradt, amint belépett a sötét kis helyiségbe. Néhány maradék kötőféken és egy versenynyergen kívül, amit nem nagyon használtak, – a helyiség teljesen üres volt.
Charity minden kelléke eltűnt.
Josie felsóhajtott és nekitámaszkodott a falnak. Ugy érezte, mintha gyomron vágták volna.
– Ugye tudod, mit jelent ez? – tette a vállára a kezét Mr. Grace.
– Igen – bólintott Josie, és valahogy nagyon távolról hallotta a saját hangját. – Azt jelenti, hogy
Charity-t ellopták…
Folytatása következik…
Lucy Daniels – Édes Charity (részlet II.)
Josie az ablakhoz rohant. Először semmit sem látott lenn a vízben, de aztán hirtelen megpillantotta Kirsty szőke haját, mely felhőként lebegett a víz színén. Sikerült megkapaszkodnia egy kikötő cölöpben.
– Segíts! – sikította Kirsty. Azon a ponton erősen örvénylett a folyó, ezért nagyon erősen kellett kapaszkodnia.
– Tarts ki! – kiabált Josie. Felkapta a mentőmellényt, hogy az ablakon át a folyóba dobja, de a foszladozó anyag szétesett a kezében. Kirohant a házból, le a folyópartra. Belegázolt a vízbe, szinte észre sem vette, milyen hideg.
– Jövök! – kiáltotta újra Kirsty-nek, de egyre nehezebben haladt. Lassanként rájött, hogy nem tudja elérni Kirstyt. Az árral szemben kellett mennie, és minden lépés hatalmas erőfeszítést jelentett. Úszni sem volt könnyebb, Josie tehetetlennek érezte magát a folyó erejével szemben. Bizonytalanul mozgott, és egyre jobban kimerült. Kirsty ugyan nem volt messze tőle, de teljes képtelenségnek tűnt a számára, hogy elérje. Úgy tűnt, mindketten megfulladnak.
Ekkor Josie hirtelen újabb csobbanást hallott. Visszafordulva egy fehér villanást látott, s legnagyobb döbbenetére Charity úszott feléje. A póni szeme szinte kifordult az erőlködéstől, hogy a víz felett tartsa a fejét, de a víz alatt szilárdan állt hosszú lábán.
– Charity! – kiáltott rá Josie. Alig tudta elhinni, hogy ennek a csodálatos póninak sikerült kiszabadítania magát, hogy a segítségükre siessen, pedig így volt. És épp időben. Josie elsírta magát a megkönnyebbüléstől, ahogy Charity odaúszott hozzá, és maga mellett tudhatta a póni megnyugtató jelenlétét a vízben. Meg akart kapaszkodni a sörényében, de az áramlat újra elsodorta. És akkor megpillantotta a kötőfékről lelógó műanyag vezetőkötelet. Ha csak egy kicsit közelebb tudna úszni, akkor odadobhatná a kötelet Kirsty-nek.
– Kirsty! Itt van Charity! – kiáltott oda a kislánynak. -Azért jött, hogy segítsen nekünk. Rémülten látta azonban, hogy Kirsty is kezd kifáradni. Már csak arra volt ereje, hogy feléjük fordítsa a fejét.
– Rajta, Charity! – sürgette a pónit Josie. – Meg tudod csinálni. A póni zihálva lélegzett, ahogy minden erejét összeszedve próbálta magát előbbre küzdeni a folyó áramlása ellenében. De azért ha lassan is, de biztosan haladt. Pár perc múlva Josie úgy vélte, hogy elég közel jutottak ahhoz, hogy Kirsty elérje a kötelet.
– Kapd el! – ordította Josie – és felé hajította a kötelet ami ugyan elég közel úszott el mellette, de Kirsty túlságosan félt elengedni a cölöpöt, nyilván attól tartott, hogy elsodorja az áramlat.
– Fogd meg – üvöltött rá Josie, miközben Charity kötőfékébe kapaszkodva tartotta fenn magát a vízben. – Ez az egyetlen esélyed!
Kirsty vetett még egy utolsó pillantást Charityre, és összeszedte minden bátorságát. Még mindig a cölöpbe kapaszkodva egyik kezével sikerült megragadnia a kötelet. Aztán becsukta a szemét, összeszorította a fogát, és elengedte a cölöpöt. Egy pillanatra elmerült ugyan a vízben, de végül két kézzel markolta a kötelet.
– Jól van! – kiáltotta Josie. – Most már csak szorítsd erősen, aztán kitartás – kihúzunk innen. Charity remegő lábakkal megfordult, és határozottan, gyorsan kiúszott a partra. Látszott, hogy pontosan tudja mi a teendő. Ebbe az irányba sokkal könnyebb volt úszni, hiszen most a sodrás is segítette őket. Josie aggódva nézett hátra…
Forrás: antikvarium.hu
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva
