Fekete Szépség – Egy viharos nap
Egy késő őszi napon a gazdámnak hosszú üzleti útra kellett mennie. Befogtak a kétkerekű kocsiba. John is velünk jött. Mindig szívesen húztam a kétkerekű kocsit, csodálatosan könnyű volt, a magas kerekek is könnyedén gurultak. Előzőleg sok eső esett, most meg viharos szél fújt, csak úgy záporoztak az útra a nedves falevelek. Mi azért vidáman mentünk, hamarosan elértünk a vámsorompóhoz és az alacsony fahídhoz. A folyó két partja ugyan elég magasan húzódott, de a hidat közvetlenül a partoldalakra fektették, így amikor a folyó megduzzadt, a víz majdnem elérte a pallót. Az emberek azonban nem sokat törődtek ezzel, a híd mindkét oldalán erős korlát védte őket. A kapuőr szerint a víz szintje gyorsan emelkedik, és nehéz éjszakára lehet számítani. A kaszálók nagy része már víz alá került, és az út egy mélyebben fekvő részén is térdközépig ért a víz. A talaj azonban jó volt, és a gazdám olyan óvatosan hajtott, hogy minden simán ment. A városba érve, jól kipihenhettem magam. Az üzleti ügyek elég sokáig lefoglalták a gazdámat, csak késő délután indulhattunk haza. A szél egyre erősödött, a gazda mondta is Johnnak, hogy még sohasem volt házon kívül ilyen viharban. Én is éppen erre gondoltam. Az erdő szélén haladtunk, a hatalmas faágak úgy hajladoztak, mintha apró gallyacskák lennének, és a szél süvítése félelmetes volt.
– Bárcsak kint volnánk már ebből az erdőből! – sóhajtott a gazdám.
– Én is szeretném – felelte John – elég kellemetlen lenne, ha egy ilyen faág ránk esne.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor nagy recsegés-ropogás közepette a sűrűből egy tölgyfa zuhant az útra, éppen előttünk. Gyökerestül szakadt ki a földből. Nem tagadom, bizony megijedtem. Mégis megálltam, és azt hiszem, kicsit remegtem is. Persze nem fordulhattam meg, nem futhattam világgá – nem így neveltek. John azonnal leugrott a kocsiról, és odajött hozzám.
– Hát ezt épp hogy megúsztuk – mondta a gazda.
– És most mit tegyünk?
– Nos, uram, ezt a fát nem tudjuk megkerülni, és át sem tudunk menni rajta. Nincs más megoldás, vissza kell mennünk a négyes útelágazáshoz. Jó hat mérföld, elég késő lesz, mire a hídhoz érünk, de a ló még nem fáradt.
Visszamentünk hát az útelágazásig, és már erősen alkonyodott, amikor a hídhoz értünk. Csak annyit láttunk, hogy a víz ellepte a híd közepét. A gazda azonban nem állt meg, nem volt ez szokatlan jelenség, ha megduzzadt a folyó. Nyugodtan folytattuk utunkat, de ahogy a hídra léptem, éreztem: itt valami baj van. Nem mertem továbbmenni, megálltam.
– Gyerünk, Szépség! – biztatott a gazda, és meglegyintett az ostorával. Én azonban nem mertem mozdulni. Ekkor egy erős ütést is kaptam, megugrottam, de mégsem indultam.
– Itt valami baj van, uram – mondta John. Leugrott a kocsiról, mellém lépett és körülnézett. Megpróbált maga vezetni engem.
– Na, gyere, Szépség, mi bajod? – Nem tudtam elmondani neki, de éreztem, hogy a híd nem biztonságos. Ekkor a túloldalon, a vámházból kirohant az őr, és egy fáklyával hadonászott, mintha megkergült volna.
– Hé! Hé! Halló! Megállni! – ordította.
– Mi történt? – kiáltott vissza a gazda.
– A híd közepe eltört, egy darabját elsodorta a víz, ha rámennek, a folyóba esnek.
– Hűha! – fújt nagyot a gazda.
– Szépségem! – hálálkodott John, és a kantárnál fogva óvatosan visszavezetett a folyópart mentén húzódó jobb oldali útra. A nap már lenyugodott, a szél is mintha gyengült volna a szörnyű vihar után, ami tövestül tépte ki azt a fát. Egyre sötétebb lett minden, és nagy csend vett körül. Nyugodt ütemben kocogtam, a kerekek jóformán zajtalanul gurultak a puha talajon.
Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva
