Cirkuszporondon koponyáink hegye
EQUUS Peter Shaffer drámája az egri Gárdonyi Géza Színház stúdiószínpadán. Pálfi Zoltán rendezésében mutatta be a társulat Peter Shaffer kultuszművét, az Equust a Gárdonyi Géza Színház stúdiószínpadán.
A szem, a látás és a világtalanság mindig is izgatta az embereket. Írók, képzőművészek műveiben sokszor találkozhatunk e motívummal. Jó példa erre Hieronymus Bosh fantasztikus triptichonja, a Gyönyörök kertje. Sőt, mint azt Baranyai Miklósnak, az áldott emlékű hatvani szemészorvosnak a majd’ két évtizede a Művészet című folyóiratban megjelent tanulmányából tudhatjuk, nem csak az emberek, de a lovak szeme is izgatta Németalföld festőóriását. A hármas oltár középképén egy tó körül lovagló csapat látható. A tó és a körülötte lévő porond, ahol paták dobognak, a szem pupilláját, illetve szivárványhártyáját idézi. A lovasok között-fölött lebeg egy furcsa gömb, melynek mintázata – egy sün hosszú tüskéi – egy ló szemének szemfenéki képét mutatja.
E jelképek most olyan színházi előadásban sűrűsödnek ismét eggyé, mely lovakról, azok megvakíttatásáról, istenként való tiszteletéről éppúgy szól, mint emberi létünk alapvetéseiről. Fekete Györgyi díszlete, ami egy cirkuszi porondra – melyet a nézők és a játszók is körbeülnek – éppen úgy hajaz, mint a szem szivárványhártyájára, telitalálat. A háttérben magasodó három oszlop utal arra a három durván faragott keresztre, melyek Krisztus megfeszíttetése óta a Golgotát, a Koponyák hegyét, mint a szenvedés, a feláldoztatás szimbólumát hordozzák magukban. Pálfi Zoltán rendezőként arra a kérdésre keres választ, hogy ki is az a főszereplők közül, aki igazán keresztre feszül. A fiú, aki éjszakánként az istenként imádott lovakkal él rituális, túlfűtött szexualitástól sem mentes életet, vagy a pszichiáter, aki a fiú sorsán át szembesül saját életének sivárságával? A fiú bigottan hívő anyja, vagy merev, hitetlen apja az áldozat? Vagy a fiú kezében a holdfényben megcsillanó patakéssel egy őrült éjjelen megvakított lovaké az igazi tragédia?
E kérdések és a szereplők, ember és ember, ember és állat között létrejövő kapcsolatok izgatják leginkább a rendezőt. A primer történés inkább csak magyarázatul szolgál ahhoz, hogy a néző rálelhessen a lelkében szunnyadó legfőbb, önmagára ismerő azonosságokra. Ezt a pszichológiai művet színpadra álmodni csak olyan alkotónak szabad, aki képes belemerülni abba a világba, azokba a jellemekbe, amit és akiket Shaffer megrajzolt az Equusban. Csak annak, aki hajlandó szembenézni önmaga és embertársai gyarlóságaival, eltitkolt vagy elrejteni kívánt defektusaival. Csak ez a kegyetlen önvizsgálat lehet az, amely hitelessé tesz egy előadást. Pálfi képes e szembenézésre, s hogy hasonló önvizsgálatra sarkallja alkotótársait is. Tunyogi Péter Martin Dysart, a pszichiáter szerepében vívódó, önmaga valódi problémáival a páciense példáján keresztül szembesülő alakot formál meg. Helyenként fölfedezhető az alakításában némi bizonytalanság. Talán maga sem hiszi el, hogy képes bejárni a látszólag magabiztos és sikeres orvos képétől a kétségek közt vergődő gyarló emberig vivő kegyetlen, kátyúkkal teljes utat, melyre a darab kényszeríti. Bányai Miklósnak (Alan Strang, a lovakat megvakító fiú) Egerben e szerep az első alkalma, hogy megmutathassa, mire képes a színpadon.
Érzékenységével kiválóan oldja meg a hatalmas feladatot. Dimanopulu Afroditét és Várhelyi Dénest, akik a való életben férj és feleség, alig láthattuk egy színpadon. Most Alan Strang szüleiként nézhetjük őket. Mindketten pontosan megfogalmazott, átgondolt jellemeket formálnak meg. Színészi és szereposztási bravúr jelenlétük a darabban. Járó Zsuzsa a bírónő sötét nadrágkosztümjében nem igazán tesz hozzá színt az előadáshoz, s ez nem a ruha hibája. Megoldja bár, hogy untermannja (unterfrauja) legyen a pszichiáternek, de a szerepe ennél lényegesen többről szól. Dér Gabi Jill Masonje sajnos még több kívánnivalót hagy maga után. Fehér István a kétféle lovas alakját korrekten formázza meg, hasonlóan az ápolónőt alakító Tatár Gabihoz. De az Equus-előadások legsarkalatosabb pontja mindig a lovak megjelenítése volt a színpadon. A dilemmát az egri előadás talán a legprofesszionálisabb módon oldja meg.
A rendező Barta Dóra táncművészt, az Egri Fesztivál Balett vezetőjét kérte föl koreográfusnak, aki együtteséből négy táncos lánnyal érzékelteti a lovak alakját. Ennél tökéletesebb, a prózai és a táncszínház egészséges, egymást segítő elegyét ritkán élheti át a színházjáró. A kecses lányok eszköztelenül, fekete trikóban, finom, rezzenésszerű mozdulatokkal mutatják meg mindazt, amitől a lovakat annyira szereti, csodálja, s féli is az ember. A maguk természetességével válnak nemes paripákká vagy akár Alan Strang Equus-istenévé. Ez a beteges képzelet szülte hatalmas istenség estéről estére megjelenik a színház stúdiószínpadán, csodálattal vegyes félelemmel töltve el lelkeinket.
2007.05.18. Egres Béla
Forrás: HMH.hu
Frissítve: 2023.08.15.
Fotók: Canva
