HUSZÁROK, ELŐRE!Novemberi számunk könyvajánlójában ludovikás lovastisztekről írtunk, akiknek néhány képviselőjével szerencsére még ma is találkozhatunk. E jeles magyar huszárok elődeinek világát elevenítik fel a különböző lovas eseményeken és állami ünnepeinken látható huszár hagyományőrzők. Simonyi óbester és Hadik András korának ruházatát és haditechnikájának hagyományát ápolja egy Tökön működő kis csapat Pénzes Gábor irányításával. Őt kértem meg, meséljen erről a szép hobbiról:  – Minden nép büszke a hagyományaira, így a katonaira is. Kevés nemzet rendelkezik olyan gazdag katonai múlttal, mint mi. Földrajzi helyzetünkből adódóan rákényszerültünk arra, hogy állandóan háborúzzunk valakivel, és ez kitermelt egy olyan réteget, aki nagyon profin űzte ezt a mesterséget. A magyar huszárság világhírű volt, szinte minden európai háborúban részt vett, tevékenyen alakította Európa történelmét, és sokat tett azért, hogy mi, magyarok, még itt élünk. Fontos dolognak tartjuk átadni a mai generációnak, és megőrizni a jövő számára ezt a hagyományt, mert mindenki csak akkor találja meg a helyét a világban, ha ismeri a múltját és büszke is rá. A koburg huszárok egyenruháját hordjuk, mely az 1805-ös felszerelési utasításnak megfelelő viselet. A napóleoni háborúk második felében már ebben a ruhában harcoltak, és 1849-ig csak nagyon kicsi változtatásokkal használták. A 8. huszárezred tulajdonosa 1848 körül egy Koburg nevű szász hercegi család, melynek egyik tagja lovassági főparancsnok volt. Észak-Magyarország területén toboroztak ehhez az ezredhez, ez a terület esik legközelebb Budapesthez, részben ezért választottuk ezt az egyenruhát. Másrészt rendkívül mutatós, mert a ruha piros és zöld színei egy szürke lovon ülve kiadják a nemzeti trikolort. – Nézzük meg egy kicsit közelebbről az egyenruhát és a felszerelést! – A barokk és a rokokó korszak hatására alakult ki a díszítés, zsinórozás, aminek természetesen gyakorlati szerepe is volt, de egy adott ország hadserege az egyenruhájának gazdagságával demonstrálta saját erejét is. Sokak szerint ez az egyenruha-divat volt a világon a legelegánsabb férfiviselet, a frakkot, és a szmoking rövid szpenszer részét a katonaságtól vették át. A zsinórozásnak egyrészt rangjelző szerepe volt, másrészt a kardvágásoktól, a kard sújtásaitól védett, ezért nevezik ezeket sújtásnak. Az öv a hasat, a lágy részeket védte, szorosan tekert gyapjúszálakból állt, a tisztekét fémszálakkal erősítették meg. A tarsoly szerepe a nyeregtáska kialakulásáig volt fontos, miután ezeken a szűk ruhákon nem volt zseb, a hosszú, sokszor hetekig tartó menetelések idejére a személyes tárgyak tárolására szolgált. A sabrakot, a piros színű nyeregtakarót, amibe belehímezték a nemzeti címert, valamint az ezred és a tiszti rangjelzést, valójában a nyeregre terítve használták egy felső heveder segítségével. Szalka Balázs barátommal igen mélyreható kutatást folytattunk e kor viseletének megismerése érdekében, azonban arra utalást, hogy ezt nem a nyereg alá tették, hanem rá – nyílván védelmi céllal – csak akkor találtunk, amikor nagynehezen már kitaláltuk, hogy hogyan tudjuk alá tenni. A múzeumban ugyanis csak külön, kiterítve láttuk. – A 8. huszárezred híres volt néhány tisztjéről is. – Ez a második legöregebb huszárezred, ami valaha létezett. Hadik András és Simonyi óbester is szolgált itt egy ideig, sőt a világ legidősebb katonájának tartott Skultéti Ferenc – aki kerek 80 évet töltött a katonaságnál – szintén ennek az ezrednek a tagja volt. Legendásan híres huszárszellem tartotta össze a katonákat. A területi adottságokból eredően sok szlovákot soroztak be, de pl. az 1848-49-es szabadságharc alatt ők is kitartottak a sereg mellett, holott lehetőségük lett volna elszeparálódni az egyértelműen magyar céloktól. Simonyi kalandos módon került a hadsereg kötelékébe. Apja mészáros volt, és azt szerette volna, hogy a fia vegye át a gazdaság vezetését, ezért felküldte Budára, tanulmányi útra a nagybátyjához. Ez az 1790-es évek elején történt, amikor kb. 16 éves volt. Egy huszárhadnaggyal együtt utazott a postakocsin, akitől megtudta, hogy a Vérmezőn éppen huszárokat toboroznak. Alacsony termete ellenére ügyes lovaglásával megszerezte a toborzótiszt szimpátiáját és besorozták az ezredbe. Végül nagybátyja arra hivatkozva, hogy túl fiatal volt a sorozáshoz, pénzzel váltotta ki, így visszakerült az otthoni gazdaságba. Azonban valami mégis visszahúzta a katonasághoz. Volt egy öreg számadó csikósuk, aki még Rákóczi mellett volt dobos gyerekkorában és egész életét huszárként szolgálta végig – tőle valószínűleg nagyon szép történeteket hallott a huszárságról – az ő segítségével mégis beállt az ezredbe. A csikós nekiadta a lovát, és a megtakarított pénzét, azzal az utasítással, hogy Simonyi adja el a lovat, az árát tegye el, az általa adott pénzből pedig hívja meg a toborzó őrmestert. Ez a javaslat valóban hatásosnak bizonyult. A lóért kapott összeget állandóan magánál tartotta, és az életét mentette meg. Az első ütközetben, ahol a törökök ellen harcolt, súlyos sebet kapott a fejére (ami látszik is a róla készült festményen). A legenda szerint a tábornokának szemet szúrt lelkes küzdelme a csatatéren, és szólt az embereinek, hogy vigyék kórházba. A pénz segítségével sikerült a teljes gyógyulásig kezelést és ellátást kapnia. Simonyi óbestert az egész huszárság példaképként tisztelte.  – Milyen szempontok alapján állítjátok össze a bemutatókat? – A katonai hagyományőrzésen keresztül szeretnénk bemutatni azt a magyar lovas szellemet, aminek köszönhetően lovas népnek neveznek minket. Kultúránkat mélyen átszövik a lóval való együttélésre történő utalások, olyan nyelvi fordulatok, amelyek nem fordíthatók le, ugyanis más kultúrákban nem egyértelmű, hogy pl. a földönfutó, vagyis az, az ember, aki a földön fut, miért szerencsétlen? A bemutatók egyes elemeit úgy válogatjuk össze, hogy érzékelhető legyen a lovas és a ló közötti feltétlen bizalom, ami csak katona és lova között alakulhatott ki, hiszen mindkettőjük élete egymástól függött. Azt a nagyon érzékeny kommunikációt szeretnénk érzékeltetni a nézőkkel, ami a katonaló kiképzéséhez feltétlenül szükséges volt, pontosan kellett érezni, hogy a ló mikor nem akar, és mikor nem képes végrehajtani egy adott feladatot. A padra állítás, tűzön átugrás, a fegyverek használatának elviselése, ha leszállok, és elengedem, ne szaladjon el, ha hívom, jöjjön, ez mind a kommunikáció fontosságának a bizonyítéka, gyakorlatilag bármelyik ló megtanítható e mutatványokra. A bemutatónk másik része azt demonstrálja, hogyan gyakoroltak együtt a lovasok, a karüsszelek tulajdonképpen a lovardai figurákra épülnek, az összhangot és a harmonikus együttmozgást gyakorolták vele azzal a céllal, hogy éles helyzetben, a csatákban tökéletesen tudják végrehajtani azokat az alakzatváltozásokat, amikre az adott helyzetben szükség lehet. Tehát ez nem formalovaglás, hanem olyan harci alakzatok, amik annak idején is előfordulhattak. Ehhez hozzátartozik a másik nagyon látványos elem, a rohamhoz fejlődés, és a roham tömegben vagy eloszlásban. Egyéni ügyességet fejlesztő gyakorlatok voltak a közelharcok, ezt úgy szemléltetjük, ahogyan a csatatéren lezajlott. Rendkívül hűen adják vissza a szablya pusztításának erejét a tök termésén bemutatott gyakorlatok. – Milyen típusú lovakat használtak a korbeli huszárok? Ez mindig az adott helyzettől függött. Háború esetén kifogták a talyiga elől is. Ha nem volt ekkora ínség, sorozták a lovat, ami azt jelenti, hogy katonai bizottságok jártak felvásárolni lovakat, illetve a XIX. sz. elején már a katonai ménesek is megvoltak, amik kifejezetten katonalovakat kezdtek tenyészteni, elsősorban teljesítményre és formára. A huszárlovak mindig viszonylag könnyű felépítésűek voltak. A legénységnél is megvolt a magasság szerinti igény, túl alacsony, vagy magas embereket nem soroztak be. Az újonc lovak bekerültek a laktanyába, vagy táborokba kiképzésre, ami többé-kevésbé a mai ismereteink szerint történt. Azok az idős huszártisztek, akik még tanítottak minket, azt a következetes, a ló és a lovas érdekeit szem előtt tartó kiképzést adták tovább, amit ők kaptak. Ez a szemlélet egyszerűen gyakorlati alapon működött, nem lehetett tönkretenni sem a lovast, sem a lovat idő előtt, akkor kellett az életüket feláldozni, amikor annak eljött az ideje, csakis a harcmezőn. A lovasság mindig nagy költségű fegyvernem volt, a lovak utánpótlása a háborúk idején nehézkes volt. Rövid idő alatt sok lovat pótolni csak úgy lehetett, ha a kiképzést leegyszerűsítették. Ennek hatása Napóleonnál például jól megmutatkozott, amikor hírtelen 20.000 lovast kellett felállítani. A vérteseket nekiindították a gyalogsági négyszögeknek, és azt a lovak kikerülték, ill. 20 méternél közelebb nem mentek hozzá. Ugyanakkor, a jól képzett huszárlovakkal képesek voltak olyan manőverekre, hogy ezeknek a négyszögeknek az egyik sarkán úgy ütöttek rést, hogy a lovakkal ráugrattak a szuronyokra, ott pusztult a ló és a lovas egyaránt, de a többieknek sikerült betörni, és közelharcban legyőzni a gyalogosokat. Szerző, fotó: Mitrov Gabriella |
