Karl May: A félvér – Winnetou kalandjai (részlet)
A fehér csődör
Kedves olvasó, hallottál-e valaha a „fehér csődörről”? Sokat írtak már felőle, és még többet beszéltek. Számtalan fehér vadász és vörös férfi állította, hogy látták a „fehér csődört”, és valóban látták is – meg nem is; a „fehér csődör” monda, rege, a képzelet szüleménye, aminek mindenesetre tényleg látottak képezik az alapját.
Abban az időben, mikor a tágas prériket még ezernyi meg ezernyi darabból álló bölény- és lócsordák népesítették be és tavasszal északra, ősszel pedig délnek vonultak, sikerülhetett egy óvatos vadásznak a „fehér csődört” megpillantania, de csak nagyon óvatosnak, ki értette a lopózkodás művészetét.
Mert a „fehér csődör” a legtapasztaltabb és legokosabb volt az összes vezérmének között, melyek valaha egy musztángnyáj élén állottak. Pillantása áthatolt a legsűrűbb bozóton; füle meghallotta több ezer lépésről a farkas halk surranását, és sötétvörös orrlyukai megszimatolták az ember szagát még nagyobb távolságról. Ritkán fogott vadász lasszóval lovat olyan nyájból, melyet a „fehér csődör” vezetett és őrzött. Soha sem látták a „fehér csődört” legelni. Nem volt hozzá ideje. Folyton és folyton és szünet nélkül körülszáguldta kecses és mégis oly erőteljes ugrásaival nyugodt legelésző nyáját, hogy a veszély legkisebb jelére azt az éles, trombitálásszerű nyerítést hallassa, melyre egy szempillantás alatt mindnyájan viharszerűen eliramlottak. Állítólag sikerült néha őt elszakítani a nyájtól; meg akarták fogni, őt egyedül.
Könnyű vágtában menekült; üldözői lovaik legóriásibb feszítésével lovagoltak utána, de mégsem tudták utolérni és mikor végül kinyúlt, és mint a nyíl elrepült, hogy eltűnjék a láthatáron, akkor látták be, hogy csak bolonddá tartotta őket, hogy elcsalogassa a nyájától. Egy vakmerő vaquero (lovas tehén pásztor), mestere a lovaglásnak, állítólag egyedül találta egyszer, és egy mély szakadék felé terelte; a fehér csődör habozás nélkül leugrott a több száz láb mély szakadékba, azután odalenn nyugodtan tovább ügetett. A vaquero összes rendelkezésére álló esküivel és átkaival állította ezt, és akik hallgatták, mindnyájan elhitték. Nagyon komoly és tapasztalt vadászok társaságában beszélte egy birtokos a Sierrából, hogy neki olyan végtelen szerencséje volt, és a „fehér csődört” egy egész vadlónyájjal egyetemben be tudta csalogatni egy corsalba (körülkerített térség lovak vagy marhák részére), de a csodálatos fehér ló, mint a madár, átrepült a húsz láb magas kerítésen, senki sem kételkedett benne.
Így beszélték az öregek, így beszélték a fiatalok; úgy látszott, hogy a „fehér csődör” nemcsak sérthetetlen, de halhatatlan is, míg végül eltűnt a prérikről az utolsó lónyájakkal együtt, melyeket még láttak. A kérlelhetetlen kultúra kipusztította a bölényeket és vadlovakat, de még ma is fel-felbukkan itt-ott egy-egy öreg vadász, ki azt állítja, hogy a soha utol nem ért fehér ló nem kitalálás, mert ő maga is látta.
Úgy van, nem volt kitalálás, és mégis képzelőtehetség szüleménye; nem volt soha és mégis itt volt; akik látták nem csalódtak, csak tévedtek, mert a „fehér csődör” nem egy ló, hanem sok, számos ló volt.
Minden vad lónyájnak volt egy vezetője, mindig egy mén, még pedig a legerősebb és legokosabb az összesek között, mert ezt az állást erőszakkal és csellel kellett kivívnia és megtartania. Ha legyőzte összes versenytársait, neki engedelmeskedett az egész csapat, le egészen a legfiatalabb csikóig. Ha most már nálunk is azt állítják, hogy a legerősebb lovak a fehérek, kétszeresen áll ez a prérin. Ehhez járul, hogy a világos színű lovakat kímélték a vadászok; senkinek sem jutott volna eszébe, hogy fehér lovat fogjon magának lovagláshoz, mert egy ilyen állat messziről látható, és lovasát is veszélybe hozza. Ezek a lovak kifejlődhetnek tehát legnagyobb erejükig. Továbbá minden világos színű lónak ösztöne volt, hogy óvatosabb legyen, mint egy sötétebb. Azután egy nyájnak olyan vezetőre van szüksége, melyet a színén is meg lehet különböztetni, és a szemmel könnyen megítélni. Minél magasabb rangú a tiszt, annál ragyogóbb az egyenruhája. Amit az ember művészettel ér el, azt az állatnak a természet nyújtja. Ezek lehetnek az okai, hogy amint azt minden vadnyugati tudja, majdnem minden nagyobb fehér ló vezetett musztángnyájat.
Ha már most ezek a világos színű vezérmének voltak a legerősebbek, leggyorsabbak, legkitartóbbak és legharagosabbak, úgy könnyebb volt nekik, mint más lovaknak, egy esetleges üldözés elől megmenekülni. Minden vadász látott ilyen fehér lovat, megcsodálta gyorsaságát és okosságát, beszélt róla, hallotta, hogy mások ugyanazt beszélik; az élet a végtelen rónákon felkelti a képzelőtehetséget, sok fehér lóról volt szó, de lassacskán a képzelőtehetség egyetlen-egyet alkotott belőle, a „fehér csődört”, melyet mindenfelé láttak, de soha sem tudtak megfogni.
Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva
