Karinthy Frigyes – Margitka álma I.
Fullasztó meleg volt: a szállingózó porral borított országút csak úgy szikrázott az égető napsugarakban. Margitka lassacskán bandukolt előre az útszéli akácfák mozdulatlan árnyékában.
Amint egy pillanatra megállott, hogy kissé fölemelje szalmakalapjának széles karimáját, hangos szitkozódást hallott a forduló mögül, és nyomban rá pufogó ostorcsapásokat. A fordulón túl volt egy kerítés, a kerítésen túl egy kapaszkodó, és a kapaszkodó előtt állott a kocsi, nehéz, buta kövekkel felrakva. Nekifeszített, remegő lábakkal, könnyező szemekkel, lihegve a hiábavaló erőlködéstől rángatta az istrángot egy barnavörös, vékonydongájú, kócos sörényű, csúnya, kicsi lovacska. Nem tudta átcipelni az otromba köveket. A kocsis pedig ordított rekedten a dühtől, és verte, mint a záporeső. Minden ütésre riadtan, nyihogva rándult neki a Ló, hogy húzzon, de mindig hiába.
Margitka már elment volna a kocsi előtt, de mikor a Ló nagy, bús, könnyező szemeit látta, úgy belenyilallott a szívébe, mint még soha. Egyszeribe visszafordult, odaállott a nagydarab, tajtékzó ember mellé, és elfojtott hangon rászólt:
– De hiszen nem bírja, nem bírja!
Az ember ránézett véres szemeivel.
– Valami baja van a kisasszonynak?
– Igen, minek veri azt a lovat, mikor nem bírja?!
– Valaki hívta ide a kisasszonyt? – mordult föl a kocsis.
– Nem engedem, hogy bántsa, szólok egy rendőrnek! – mondta Margitka, és már remegett a hangja a felindulástól, és haragosan lobogó, barna szemeivel egyenesen belenézett a kocsis eltorzult arcába…
A kocsis dühöngött.
– Elvánszorogjon innen a kisasszony, annyit mondok, mert én goromba is tudok lenni!
Ezt mondta a kocsis, és még mindenfélét, amit már ilyenkor egy kidülledt szemű, berekedt, dühös, részeg kocsis mondani szokott. Aztán felemelte az ostort, és akkorát húzott vele a Ló bordái közé, hogy az félreugrott a hámból tehetetlen fájdalmában.
Margitka szerette volna rávetni magát erre az emberre, és csaknem sírva fakadt. Úgy látszik, agyon akarja verni a nyomorult párát! Ezt nem lehet tűrni, de mit tegyen? Tanácstalanul tekingetett körül. És ekkor egy ember közeledett szembe az úton, és Margitka szinte elkiáltotta magát örömében. Viola bácsi volt, a városi elöljáró, az az ő jó ismerősük. Hallotta a zajt, és odajött megnézni, hogy mi történik.
Egyszeribe megértette, miről esik szó. És néhány perc múlva a goromba kocsis lesunyt fejjel rakosgatta ki a köveket a kocsiból. A Ló még reszketve, de már békében állott mellette, Margitka pedig megelégedetten és hálásan szorította meg Viola bácsi erős, jóságos kezét.
Forrás: http://vmek.oszk.hu/ (Karinthy Frigyes: Jelbeszéd novelláskötetéből)
Frissítve: 2023.05.02.
Fotó: Canva
