Fekete István: Bogáncs – Részlet
“… A kiskutya egyre inkább összebarátkozott Bubival, a tarka pónival, aki kövér volt, jóindulatú és kíváncsi, mint egy pék özvegye a múlt században. Amikor Bubi először meglátta Bogáncsot a kocsi árnyékában hasalni, azonnal odament, és megszagolta.
– Hát te…?
Bogáncs mértéktartóan morgott.
– Na, mi az, haragszol?
– Nem haragszom – hunyorgott a kutya -, de mégis csak idegen vagy… megharaphatsz, megrúghatsz…
– Én? – csodálkozott Bubi. – Én?
Bogáncs udvariasan telegrafált a farkával:
– Nem, te igazán nem látszol olyannak, de nálunk ez a szokás.
– Rossz szokás, azt mondhatom – billegette fülét a kis póni, – leheveredett Bogáncs mellé az árnyékba. – Tudod, kutya, nagyon szeretem a friss erdei füvet, de a legjobb mégiscsak jóllakva heverészni.
– Igen – pislogott Bogáncs -, ott is volt egy ilyenforma, mint te, csak nem volt ilyen szép szőre, nagy füle volt, és néha csúnyán ordított. Aztán rúgott is, meg harapott is.
– Szamár volt – csapkodott Bubi a farkával, minden rosszindulat nélkül -, semmi közünk hozzá, bár ők tartják a rokonságot. De talán aludnánk – bólintott a kis ló, és behunyta a szemét.
Bogáncs ettől kezdve érezte, hogy nyugodtan járkálhat a póni hasa alatt, vagy felülhet a hátára, Bubi azzal se törődik. Bubi csak a hasával tett kivételt és a legyekkel. Hasát módfelett szerette, s a bögölyöket módfelett utálta. Egyébként jóindulatú közönnyel nézte a világot, amiről érezte, hogy olyan, amilyen. Nem tiltakozott, ha jelenete következett a porondon, amikor Lojzi villanykörtéket lődözött a hátáról, és nem bújt ki a bőréből, amikor levették hátáról a nyerget.
– Elmehetsz, Bubikám – simogatta meg Malvin a kis ló okos fejét, de Bubi nem ment el, mert tudta, hogy Malvinnál némely fehér kockák vannak. Édes kis kockák.
– Szemtelen vagy, Bubi. Ha Alajos észreveszi, hogy cukorral tömlek, megint patáliát csap. Tűnj el! – Malvin búcsúzóul ráütött Bubi kövér fenekére, a kis ló pedig kikocogott megelégedetten, mintha azt mondta volna:
– Szeretnek, na, de én is szeretem őket!
Bogáncs és Bubi barátsága tehát megnyugtatóan rendeződött, de sose lett szerelem, ha el is mélyült. Bubi nem volt hajlamos érzelmi kilengésekre, mint ahogy nem is ficánkolt feleslegesen. Pontos volt, mint egy hivatalnok, de azon túl egy lépést se tett, csak evett és hevert, szemlélve a világot, amelyben minden csoda csak két napig tart, hát nem nagyon érdemes lelkesedni érte.
Bogáncs azonban fiatal volt. Fejlődő szervezete, pihent izmai, túllobogó szíve megkívánta a játékot, a rohanást, amiben bőségesen lett volna része, ha a birkák mellett marad, tehát megpróbálta Bubit valami játékra csábítani; Bubi azonban rendíthetetlen volt, bár jóindulattal, sőt szeretettel nézte a kiskutya oktalan ugrándozását. Néha Bogáncs műharagot színlelt, és morogva rohant a póni körül, amire Csámpás úgy forgott volna utána, mint az óramutató, de Bubi meg se moccant, csak csendesen röhögött.
– Nem tudom, hogy ez a rohanás mire jó, de ha neked jólesik…
– Megharaplak, megharaplak – csaholt a kiskutya, és csengő hangjában a fiatalság öröme repkedett -, a lábadat harapom meg!
– Jó, jó, de aztán lefekszünk, ugye?
Bogáncs most már igazán kezdett dühbe gurulni.
– De igazán megharapom! – És hörögve, de végtelen finoman harapdálni kezdte Bubi lábát. A lovacska fészkelődni kezdett, és Bogáncs várta, hogy játékosan kirúg, de Bubi csak a farkával válaszolt:
– Ott, ott… úgyis viszketett…
Bogáncs ezek után nem tehetett mást, mint hogy lefeküdt, s a póni azonnal melléje ereszkedett…”
Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva
