keresés a lovardák között


Szilaj története a Bottyán Equus-nál

|ƒ Szilaj története |ƒ Bottyán Equus bemutatkozás ƒ| Bottyán Equus Képgaléria ƒ|
| II. Jótékonysági hastáncest Álmunk egy lószállító |


Szilaj kényszerpihenőn

Kedves Olvasók!

Itt vagyok ismét, hogy hírt adjak magamról, hátha valaki kíváncsi rám, hogy megy a sorom így kora tavasszal az őrbottyáni ló nyugdíjas otthonban. Hát, bizony elárulhatom nektek, hogy mehetne jobban is!
Félre ne értsetek, nem az otthonommal vagyok elégedetlen, védelmezőim kedvessége semmit sem változott, finom eleségből is jut bőségesen, még kedvenc ropogtatnivalóm, a répa sem hiányzott a legnagyobb télben sem, csak az egészségemmel vannak gondok az utóbbi időben. Lehet, hogy Fagyherceg bosszúja amiért nem tudott elrabolni csikókoromban, nem tudom.
Bármennyire is szerettem a társaimmal játszadozni, szaladgálni a karámban a friss téli levegőn, egyszer csak észrevettem, hogy egyre nehezebben bírom a tempót, mert cudarul megfájdult  a bal első lábam. Először megpróbáltam nem figyelni rá, hiszen olyan gondtalanul játszadoztunk, bolondoztunk Bernivel, (má néven kis Bogyó), akinek minden nap mutatnom valami fiús virtust, nehogy elbízza magát. Mégis csak én vagyok az idősebb! De sajnos a fájdalom nem hogy csökkent volna, inkább fokozódott, így aztán egyre többször meg kellett állnom és pihentetnem a lábamat. Ezt bizony észrevették az én gazdáim, és egy szép napon megjelent nálunk az a jóságos doki bácsi, aki már annyiszor segített rajtam a nehéz napokban amikor Fagyherceg birodalmából kimentettek. Megvizsgált, aztán mondott valamit a gazdáimnak, amit akárhogy füleltem, nem értettem. Valami patacsont repedést és gyógy patkót említett. Meg olyasmit, hogy kímélni kell a lábamat, nem szabad terhelni a kemény földön. Mi a csuda ! Hiszen én nem terhelem, csak használom ahogy egy lóhoz illik. Nem egészen értettem, hogy mi az a patacsont repedés, meg gyógy patkó, de amikor ismét eljött, és valamit feltett a bal első lábikómra ( bocsánat, patámra), akkor már rosszat sejtettem mert gazdáim átvittek egy másik, nagyobb boxba, ahonnan egy kis ablakon keresztül még ki is kukkanthatok az udvarra, de amikor a következő reggelen a társaimat szokás szerint kivezették a szabadba, nekem ahelyett, hogy utánuk mehettem volna,  a reggeli  csutakolás után vissza kellett sántikálnom az éjszakai szálláshelyre, a boxba.  S ez így megy azóta is. Napról napra csak álldogálok, unatkozom,  néha kinézek az udvarra az istálló ablakon keresztül, és majd megszakad a szívem, hogy nem lehetek a társaim között. Még az illatos széna és ropogós zab sem izlik annyira azóta.
Ismét magányosnak érzem magam a legjobb ellátás ellenére is.
Még egy beszélgetést kihallgattam a doki bácsi és jótevőim között, s így tudtam meg, hogy májusig fog tartani ez a kényszerpihenő. Tehát még két hónap! Szinte az örökkévalóság nekem, aki annyira szomjazom a szabadságra. Tele vagyok energiával, s nem futkározhatok, játszadozhatok mint azelőtt. Berni csikó is szomorkodik, mert nincs játszótársa.

Remélem, sajnáltok. A részvét könnyít egy kicsit a lelki bánatomon.
Na, egye fene azért most vigasztalásul elrágcsálok egy kis répát.

Sziasztok, remélem, hogy legközelebb már jobb hírekkel szolgálhatok:

Szilaj (Őrbottyánból, a Bottyán Equus Hungaria Alapítvány ló nyugdíjas otthonából)


 

Nem megyek Veled, fagyherceg!

Kedves Olvasók!

Remélem, még emlékeztek rám. Szilaj vagyok, a Bottyán Equus Hungaria Alapítvány egyik védence, akit fagyhalál közeli állapotból mentettek meg idén télen.

Bevallom, jobban szeretek a karámban szénázgatni vagy a legelőn harapdálni a friss füvet, mint irogatni, de azért néha megerőltetem magam, mert tudatni szeretném veletek, hogy a kezdeti szerencsétlen csikósorsom ellenére jól vagyok, s egyre inkább élvezem az életet itt Őrbottyánban a nyugdíjas lovak között. Most azért ragadtam tollat, mert egy szörnyű élményemről szeretnék nektek beszámolni. El sem tudjátok képzelni, hogy az első havas napon mennyire megrémültem, amikor gondozóm ki akart vezetni az istállóból, és megpillantottam a fehérbe burkolódzott tájat.  Gyanútlanul követtem egészen az ajtóig, számban még a reggeli zab ízével, amikor a nagy fehérség láttán hirtelen kimondhatatlan rémület fogott el.

Először magam sem tudtam, mi ez az érzés, ami oly hirtelen a hatalmába kerített, hiszen felépülésem után az elmúlt hónapok csak kellemes élményeket hoztak számomra.. Akkor is éppen arról ábrándoztam, hogy hátha a legelőre visznek, ahol majszolhatok egy kis friss füvet, és közben süttethetem magam a napocskán, mert a meleget, azt nagyon szeretem. De az istállóajtóban szó szerint jeges rémület fogott el! Ó, lovak Ura! Fagyherceg mégsem kegyelmezett, eljött értem, hogy elvigyen a jégbirodalmába! Már le is terítette fehér palástját az istálló elé, sőt teljesen betakarta vele az udvart és a karámot! Jaj, jaj, mi lesz velem? Hova meneküljek előle? Miért nem védenek meg engem ezek a kedves emberek, akik mindig mindent megtettek a gyógyulásomért? Miért adnak át neki? Mit követtem el, ami miatt meg akarnak tőlem szabadulni? Ilyen gondolatok futottak át az agyamon, és egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy nem, én nem állok be Fagyherceg ménesébe!  Ha akkor nem adtam meg magam, amikor sebesült és gyenge voltam, akkor most megerősödve, tele életkedvvel, nem fog elrabolni! Csak azért is ellenállok, mert nekem itt a helyem!

Megálltam hát az istálló ajtóban, és minden erőmet összeszedve lecövekeltem, hogy ne tudjanak kivinni az udvarra, ahol Fagyherceg már biztosan rám vár. Minden porcikám remegett, ahogy eszembe jutottak a szörnyű emlékek, mikor szinte odafagytam a jeges földhöz, míg végre jótevőim megtaláltak és megmentettek. Akkor is ilyen hideg volt, és akkor is ott volt a földön az a fehér micsoda! Csak álltam, álltam remegve, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne kelljen kimennem a biztonságot jelentő istállóból.

Nem is tudom, hogy mennyi ideig hadakozhattam szegény gondozómmal, de egyszer csak gyanús lett valami. Azt vettem észre, hogy már hárman is vannak körülöttem, kedveskedve simogatják a nyakamat, még kedvenc csemegémet a sárgarépát is bevetették annak érdekében, hogy megnyugtassanak. Ekkor valahogy alább hagyott bennem a pánik, és először merült fel bennem, hogy talán nem  jól látom a dolgokat. Gondolkodjunk csak egy kicsit józanul! – mondtam magamnak. Valamit biztosan félreértek a régi, rossz emlékek miatt.

No, ha egy kicsit kikukkantok, abból még nem lehet baj. Csak egy lépést … meg még egyet, …. na még egy kicsit! Így, ni!

S láss csodát, ahogy a huzavonában előbbre kerültem, legnagyobb meglepetésemre láttam, hogy társaim közül néhányan békésen álldogálnak a karámban, sőt, van, aki orrával bökdösi, szinte túrja  a fehér „palástot”, nagyokat prüszköl, és vidáman  ugrándozik. Nahát, ilyet!  Milyen különös. Felbátorodva a látványon, gondozóm megnyugtató hangján és persze a felkínált répa látványán, vettem egy mély levegőt, és lesz ami lesz,  ráléptem a fehér lepelre. Ni csak, nem is olyan szörnyen hideg. S Fagyherceg pedig sehol! Így aztán szépen kisétáltam az udvarra, és csatlakoztam társaimhoz a havas karámban.

Ha visszagondolok arra a napra, már magam is mosolygok az ijedelmemen. Hogy is lehettem olyan buta, hogy azt hittem, megmentőim hagyják, hogy elraboljon a jégbirodalom ura. Hiszen szeretnek engem, mint ahogy én is őket!

Üdvözlet Őrbottyánból,
Szilajtól

 

 


 

 

Vannak új barátaim!
Újabb levél Szilajtól

Nem is olyan régen még azon keseregtem, hogy milyen magányos vagyok! Mivel védelmezőim úgy gondolták, hogy mindazok után, amin keresztül mentem még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy csatlakozhassak a Bottyán méneshez, azaz a nyugdíjas otthon többi lakójához, ezért a karám egyik részében álldogáltam, sétálgattam, vagy éppen zabot, szénát ropogtattam, süttettem magam a napon, ha éppen ahhoz volt kedvem, vagy szundikáltam az árnyékban. Nyugalomban és békességben teltek a napjaim, s a szeretetet sem nélkülöztem, hiszen simogatásból, kedveskedésből is jutott nekem elég.

Mégis valahogy hiányérzet gyötört, mert nem lehettem együtt a többiekkel. Végül is a ló társas lény, csapatban érzi igazán jól magát, nem igaz? Örömmel jelentem, hogy az elkülönítés már végleg a múlté! Mint azt már előző levelemben is írtam, nyár vége óta én is a ló csapat teljes jogú tagjává váltam. Először a legelőn, majd mióta beköszöntött az ősz, ismét az udvari karámban vagyok, de most már két kiskorú cimborámmal és mamáikkal.

Így aztán igazán vidám az életem, van kivel játszanom, futkároznom, lassan megtanultam a társasági viselkedés illemszabályait, így már kevesebb fenyítést kapok a mamáktól popsimra vagy nyakamra, rúgás vagy harapás formájában.

Azt, hogy igazat beszélek, bizonyítják az > itt < látható fotók.
Nézzétek meg a képeket, és olvassátok el szomorú történetemet is, amiről korábban már beszámoltam. Ha pedig kíváncsiak vagytok rám, látogassatok meg!

Üdvözletem küldöm Őrbottyánból, a lovak nyugdíjas otthonából:

Szilaj
(akinek Fagyherceg megkegyelmezett)

 


 

Szilaj, akinek Fagyherceg megkegyelmezett

Itt vagyok!
Élek, és hála a közel egy hónapos orvosi kezelésnek és védelmezőim gondoskodásának, már senki sem mondaná meg, hogy segítőim fagyhalál közeli állapotból mentettek meg 2010. februárjában.Szilaj és Rédei Éva

Talán akad az olvasók között, aki emlékszik még szenvedéseimre, amiről olvashattak a  Bottyán Equus Hungária  Alapítvány honlapján és egy korábbi fórumon a Lovasok.hu weboldalon.
Bizony, ha kegyetlen gazdámon múlott volna, akkor most már én is Fagyherceg ménesének létszámát gyarapítanám. Még rágondolni is rossz!

Szerencsémre nem így történt. Nehéz volt a szabadulás a jégbörtönből, hiszen a több napos éhezés és magány a csontig hatoló hidegben minden erőmet és életkedvemet elvette.
De amikor az ismeretlen hölgy telefonhívása után - akinek máig hálás vagyok - elszállítottak Őrbottyánba, bevittek a tiszta, meleg istállóba, bebugyoláltak, hogy átfagyott tagjaimba visszatérjen az élet, úgy döntöttem, azért sem adom meg magam! Talán van még miért élnem!

Nagyon nehéz volt a küzdelem. Minden tagom fájt a testemen lévő sebektől. Már az orvos is lemondott rólam, amikor nagy tettre szántam rá magam. Mivel felállni egyedül még nem tudtam, hát csak úgy fekve, egy kicsit megkóstoltam az elém tett szénát. Önállóan, mert addig csak a tejes tápszert sikerült belém erőltetni.  Abból gondolom, hogy ez nagy fejlődés volt korábbi állapotomhoz képest, mert a körülöttem állók aggodalmas arca egy csapásra felderült!

Először csak segítséggel, aztán már saját erőmből is fel tudtam állni, ha csak rövid időre isMicsoda diadal volt ez, nem is hiszitek. Aztán egyik napról a másikra éreztem, hogy visszatér belém az erő. Először csak segítséggel, aztán már saját erőmből is fel tudtam állni, ha csak rövid időre is.
Napról napra hosszabb ideig tudtam lábon maradni.  Remegtem az erőfeszítéstől, de annyira akartam élni! Ismerkedni új otthonommal, s lakóival.

Így aztán egy szép napon már az udvaron is sétálgathattam egy kicsit, s a gyógyszerek, vitaminok hatására fokozatosan erőre kaptam. Energiámmal együtt étvágyam is visszatért. Mi az, hogy visszatért? Folyton éhes voltam, mindig enni akartam! Legszívesebben beköltöztem volna a zabosba. S mire beköszöntött a tavasz, már kimehettem futkározni az udvarra és a karámba!

Igaz, hogy kicsit magányos vagyok, mert az idősebb lovakkal még mindig nem mernek kiengedni a legelőre, pedig én szívesen játszanék velük, hiszen már nem vagyok gyenge és elesett. Hát, az én kedves megmentőim ezt biztosan jobban tudják. Hallgatok rájuk, és néha türelmesen álldogálok a legelőtől elválasztó karámajtó mögött. Figyelem a társaimat és arról ábrándozom, hogy egyszer majd én is köztük legelészhetek.

Ha rajtam múlna, örökre itt maradnék, mert itt olyan jó nekem. Tiszta istállóban töltöm az éjszakát, nappal pedig kint vagyok a legelő szomszédságában lévő tágas karámban, ahol mindig van előttem friss széna és ihatok is kedvemre, amikor csak megszomjazom. Na és finomság is akad, főleg ha látogatók jönnek! Kedveskednek, simogatnak.
Én vagyok a kedvenc, mert amikor megtudják szomorú sorsomat, mindenki nagyon sajnál és kényeztet!  Kapok almát, répát bőven. Nagyon szeretek nassolni.

De akármilyen arany életem is van itt, nem lehetek önző, hiszen jelenlegi otthonom mégis csak egy Itt vagyok!menhely, ahol idős, beteg, vagy hozzám hasonlóan rossz tartási körülmények közül mentett lovakat gondoznak, gyógyítanak. Bármilyen jó is itt, én felépültem, egészséges vagyok.  Nem lenne hát szép dolog tőlem elfoglalni a helyet rászoruló sorstársaim elől.

Ezért reménykedem abban, hogy az olvasók között van az a kedves, türelmes lógazdi, akinek éppen egy ilyen hányatott sorsú, másfél év körüli csikóra van szüksége. Olyan örökbefogadó, aki elfeledteti velem a rossz élményeket, szeret és megért engem, s aki megtanít sok mindenre. Cserébe én is adni szeretnék. Vidámságot, szeretetet, ragaszkodást.

Bízom benne, hogy megtaláljuk egymást! Addig is reménykedve várakozom és üdvözletem küldöm Őrbottyánból, a Bottyán Equus Hungaria Közhasznú Alapítvány lómenhelyéről: Szilaj

Utóirat Szilaj üzenetéhez:

Tisztelt Olvasó!

Mivel Szilaj csődörcsikó, az ősszel át kell esnie egy műtéten.  Felépülése után már nem lesz akadálya az örökbeadásnak.
Az örökbeadásért az Alapítvány nem kér pénzt, viszont előzetesen ellenőrzi a tartási körülményeket. Mivel a kihelyezett ló a Bottyán Equus Hungaria Alapítvány tulajdonában marad, ezért az Alapítvány igényt tart arra, hogy Szilaj elhelyezésének körülményeit ellenőrizze, és ha úgy ítéli meg, a lovat visszavigye.
Szilaj előzetes bejelentés után bármikor látogatható!

Érdeklődés esetén kérjük, jelentkezzen az alábbi elérhetőségeken:

Telefon: (+36) 28/369-890; (+36) 20/942-1901; (+36) 20/383-9814
E-mail: info@bottyanequus.com

Szilaj őszi műtétjére az alábbi számlaszámra utalhat át támogatási összeget:
OTP Bank Nyrt. 11742104-20039871

Köszönettel: Rédei Éva és Rédei Attila, Bottyán Equus Hungaria Közhasznú Alapítvány






Cikkajánló:


Hozzászólások:

























   
Horze Lovasáruház   KLP   Lovasvilág Lovasbolt   Decathlon   Tanita Lovasboltja   szerverbérlés, szerverhoszting, szerverüzemeltetés