Tolsztoj: Holsztomer – egy ló története
1. rész
Holsztomer – 2. rész >>
Holsztomer – 3. rész >>
Holsztomer – 4. rész >>
Holsztomer – 5. rész >>
Holsztomer – 6. rész >>
Holsztomer 7-8. rész>>
Az ég boltozata mind magasabbra és magasabbra emelkedett, szétáradt a hajnal. A harmat sápadt ezüstje egyre fehéredett, a hold sarlója egyre élettelenebbé vált, hangosodott az erdő… Az emberek ébredeztek, és az urasági ménes felől prüszkölés, szalmasustorgás, hangos, haragos nyerítés hallatszott. A lovak összevissza tolongtak, és valami ismeretlen okból rakoncátlankodtak.
– No, türelem, hát ennyire megéheztetek? – szólt az öreg csikós, miközben sietve kitárta a nyikorgó kaput. – Hát te, hová? – kiáltott rá egy fiatal kancára, aki már nyomakodott volna kifelé a kapun.
Nyesztyor, a csikós, kozákinget viselt, és rézpitykével kivert bőrövet; ostora vállán átvetve, kenyere kendőbe kötve csüngött övén. Kezében nyereg és kantár. A lovak nem ijedtek meg, és nem sértődtek meg a vén csikós csúfolódó beszédjétől; úgy tettek, mint akinek minden mindegy, és kényelmesen, sietség nélkül széjjelszéledtek a kapuból. Csupán egy sötét pej, nagy sörényű kanca hegyezte fülét, és fordult meg nagy sebesen. Egy kicsi fiatal kanca, amelyik hátul állt, s az egészhez semmi köze sem volt, felnyerített erre, és megrúgta a hozzá legközelebb eső lovat.
– No! – kiáltott még hangosabban és fenyegetőbben az öreg, s ezzel bement az udvar sarkába.
Valamennyi ló között (volt vagy száz) a legkevesebb türelmetlenséget egy tarka herélt árulta el, amelyik egyedül állt a sarokban az eresz alatt, és összehunyorított szemmel nyalogatta a pajta egyik tölgyfa gerendáját. Nem tudni, milyen ízűnek találhatta a gerendát, de arckifejezése komoly és gondolkozó volt, miközben nyalogatta.
– Netene – szólt rá a csikós ugyanolyan csúfondáros hangon, miközben odalépett hozzá, és letette melléje a nyerget meg a kapott nyeregtakarót. A tarka ló abbahagyta a nyalogatást, és mozdulatlanul, sokáig nézett Nyesztyorra. Nem nevetett, nem haragudott, nem komorult el, csak megrázkódott, mélyen felsóhajtott, és elfordította fejét. A csikós átölelte nyakát, és rátette a kantárt.
– Mit sóhajtasz? – kérdezte. A ló legyintett farkával, mintha azt mondaná: "Semmi, Nyesztyor, csak úgy." Nyesztyor most rátette a nyeregtakarót meg a nyerget, amire a ló fülét hegyezte: ezzel, úgy látszik, elégedetlenségét akarta kifejezni, de csak kikapott ezért a bolondságért, és a csikós meghúzta a hevedert.
A tarka ló felfújta magát, de az öreg a ló szájába dugta az ujját, és térdével úgy hasba rúgta, hogy ki kellett eresztenie a levegőt. Mégis, amikor Nyesztyor fogával meghúzta a hevedert, ismét hátracsapta fülét, sőt még meg is fordult. Tudta, hogy ez mit sem segít, mégis szükségesnek tartotta kimutatni, hogy neki ez kellemetlen, s ezt minden alkalommal újra meg újra éreztetni fogja. Amikor megnyergelték, kissé felemelte dagadt jobb lábát, és harapdálni kezdte a zablát. Ennek is valami különös oka lehetett, mert hiszen már tudhatta, hogy a zablának semmiféle íze nincs.
Nyesztyor a rövid kengyelbe hágott, és felült a lóra, kibogozta ostorát, kihúzogatta térde alól kozákingét, majd a kocsisok, vadászok, csikósok sajátos módján elhelyezkedett a nyeregben, és meghúzta a kantárszárat. A ló fölemelte fejét, jelezvén, hogy hajlandó menni, amerre parancsolják, de nem mozdult helyéből. Tudta, hogy mielőtt elindulnak, Nyesztyor még sokat fog kiabálni, s az ő hátáról fogja parancsait osztogatni Vaszkának, a másik csikósnak meg a lovaknak. Nyesztyor csakugyan kiabálni kezdett:
– Vaszka, hé, Vaszka! A kancákat kiengedted? Hová mégy, te semmirekellő? No! Vagy alszol talán?… Nyisd ki a kaput! Engedd előre a vemhes kancákat! – és a többit.
A kapu megnyikordult. Vaszka dühösen és álmosan, lovát kantárszáron vezetve állt a kapufélfánál, és egyenként engedte ki a lovakat. A lovak óvatosan lépkedtek, szagolgatták a szalmát, és egymás után haladtak kifelé: elöl a fiatal kancák, azután az éves csikók nyírott sörényükkel, majd a szopós csikók, és nyomukban egyenként a vemhes kancák, óvatosan hordozva hasukat. A fiatal kancák néha kettesével, hármasával is tolakodtak kifelé, fejüket egymás hátára fektették, és a kapuban meg-megtorpantak, amiért minden alkalommal kikaptak a csikóstól. A szopós kiscsikók néha idegen kancák lábai közé szaladtak, és ilyenkor hangos nyerítéssel válaszoltak anyjuk rövid nyihogására.
Egy csintalan kicsi kanca, amint kiért a kapun, megrázta fejét, felvágott, és hangosan nyerített; de azután mégse merte megelőzni az öreg szürke Zsuldibát, aki csendesen, nehéz léptekkel, hasát rengetve, méltóságteljesen haladt, mint mindig, a többiek előtt.
Néhány perc múlva az imént még élettől nyüzsgő udvar szánalmasan kiürült. Árván búslakodtak a pajta gerendái. Nem maradt egyéb, mint az összetiport, trágyás szalma. Bármennyire megszokta is a tarka ló az elhagyottságnak ezt a mindennapos képét, mégiscsak elszomorította, majd ismét fölemelte fejét, felsóhajtott, amennyire csak a meghúzott heveder engedte, s meggörbült, berozsdásodott lábaival bicegve megindult kifelé a karámból, csontos hátán az öreg Nyesztyorral.
"Tudom, hogy most mi lesz: amint kiérünk az útra, az öreg tüzet csihol, és rágyújt rézfoglalatú, láncos fapipájára – gondolta magában a ló. – Ennek örülök, mert ilyenkor, harmatos kora reggelen, kellemes nekem ez az illat, és kellemes emlékeket ébreszt bennem. Csak az a bosszantó, hogy amint a pipát fogai közt érzi az öreg, hetykélkedni kezd, isten tudja, minek képzeli magát, és oldalvást ül, mindenképpen csak oldalvást; nekem pedig fáj az oldalam. Egyébként mindegy, megszoktam már, hogy szenvedjek a mások kedvteléséért; lassan-lassan már én is – ló módjára – kedvemet lelem benne. Hadd hősködjék szegény öreg. Hiszen csak addig tart az egész, amíg senki sem látja: hát üljön csak oldalvást" – elmélkedett a tarka ló, és meggörbült lábaival óvatosan lépkedve haladt az út közepén.
Folytatása következik.
M. A. Sztahovics emlékének.
Forrás: csicsada.freeblog.hu
Kép: Nagy Lajos
http://lo.legszebbkepek.com/
