Charlotte Brontë: Jane Eyre
Részlet
Közel a segítség
A vizek szelíd susogását egyszerre valami durva zaj zavarta meg. Lódobogás, fémes csörgés nyomta el a távoli, halk hangokat; mint amikor egy kép előterében a kemény, erőteljes vonásokkal megrajzolt tömör szikla vagy egy hatalmas tölgy vastag törzse eltakarja a távolban kéklő dombok, az égbolt, a felhők egybeolvadó, lágy színeit.
A zaj a gyalogút felől hallatszott. A kanyargó ösvény még eltakarta a lovat, de mindenesetre közeledett a dobogás. Én éppen felálltam, de minthogy az ösvény keskeny volt, gondoltam, megvárom, amíg a ló elhalad, s csak azután folytatom az utat. Akkor még nagyon fiatal voltam, és mindenféle vidám és komor történet jutott eszembe, amit valaha hallottam. Gyermekmesék, amelyeket a serdülőkor fantáziája kiszínezett. Míg arra vártam, hogy a ló felbukkanjon a félhomályból, Bessie hajdani meséire gondoltam, amelyekben egy észak-angliai szellem is szerepelt. A szellem ló vagy öszvér vagy egy nagy kutya alakjában elhagyatott utakon kísértett, és sokszor megriasztotta a késői vándorokat. Akár ez a ló most engem.
Már egészen közel lehetett, de még nem láttam, amikor valami másféle neszt is hallottam, és a mogyoróbokor alatt megjelent egy nagy fehér-fekete kutya. Egészen olyan volt, mint Bessie meséinek kutyabőrbe bújt szelleme. Akkora, mint egy oroszlán, a feje óriási, szőre hosszú. De azért aránylag nyugodtan osont el mellettem, nem is nézett föl rám különös, inkább emberi, mint kutyatekintettel, ahogyan szinte vártam. Nyomában jött a ló, magas, büszke paripa, hátán a lovas. A férfi, az ember, egyszeriben megtörte a varázslatot. A Bessie mesebeli szellemének hátán sohasem ült senki. Gytrash – ez volt a neve – mindig egyedül bolyongott, és véleményem szerint a gonosz szellemek inkább állatok hüvelyében lakoznak, emberi testet aligha választanak menedékül. Ez tehát semmi esetre sem Gytrash, hanem csak egy utas, aki a rövidebb utat választotta Millcote felé. A lovas elhaladt mellettem, én ellenkező irányban folytattam utamat.
Alig tettem néhány lépést, valami csuszamlásféle hangot hallottam, és rögtön utána ezt a fölkiáltást: “Most mi az ördögöt csinálok?”, meg valami zuhanás zaját.
Megálltam és hátranéztem. A ló és lovasa a földön hevert; megcsúsztak a jeges gyalogúton. A kutya nagy ugrásokkal visszaszaladt, s urát a földön látva, és a lovat nyöszörögni hallván, vad ugatásban tört ki; a csendes dombok visszaverték ugatását. Aztán körülszaglászta a baluljártakat, majd hozzám futott; más nem volt a közelben, akit segítségül hívhatott volna. Engedelmesen követtem a kutyát. Az utasnak ekkorra már sikerült kiszabadítania magát. Élénk mozgolódásából arra következtettem, hogy nem sebesülhetett meg súlyosan, de azért megkérdeztem:
– Megsebesült, uram?
Azt hiszem, feleletül káromkodott egyet, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre morgott valamit, de az nem volt felelet a kérdésemre.
– Segíthetek? – kérdeztem újra.
– Álljon oda, arra az oldalra – mondta, miközben előbb térdre, majd talpra tápászkodott fel. Oda álltam, ahová mondta, s akkor nagy dobogás, lihegés, csörömpölés kezdődött, méghozzá olyan vad csaholás és vonítás kíséretében, hogy kénytelen voltam néhány lépést hátrálni. De egészen nem akartam elmenni addig, amíg nem látom, hová fejlődik a dolog. A lovat szerencsésen talpra állította, a kutyát pedig egy “Feküdj le, Vezér!” felkiáltással elhallgattatta gazdája. Az utas lehajolt, végigtapogatta lábát, hogy épségben van-e. Valamije azért fájhatott, mert odabicegett a mérföldkőhöz, amelyről én az imént felálltam, és le is ült rá. Mindenáron segíteni akartam, vagy legalább azon igyekezni, hogy segítsek, és megint a lovashoz fordultam.
– Ha megsebesült, uram, és segítségre van szüksége, hozok segítséget Thornfield Hallból vagy a faluból.
– Köszönöm, megleszek segítség nélkül is. Csontom nem tört, azt hiszem, csak megrándult a bokám.
Megint megpróbált a lábára állni, de önkéntelenül feljajdult. Még mindig derengett valami halvány nappali világosság, a hold pedig nőttön-nőtt. Tisztán láttam az utast. Szőrmegalléros, acélkapcsos lovaglóköpenybe burkolózott; középmagas termetű volt, de rendkívül széles vállú. Arca sötét, vonásai szigorúak, homloka domború, szemöldöke bozontos. Szeme most haragosnak látszott, szemöldökét összevonta. Az első fiatalságon már túl lehetett, de még nem volt középkorú, úgy harmincöt évesnek néztem. Egy csöppet sem féltem tőle, még csak zavarban sem voltam. Ha szép, előkelő, ifjú lovag lett volna, bizonyára nem merem ilyen fesztelenül kérdezgetni, és nem merem kéretlenül felajánlani szolgálataimat. Alig volt még alkalmam jóképű fiatal férfit látni, beszélni pedig egyetleneggyel sem beszéltem eddig életemben. Elméletben nagy tisztelettel viseltettem a szépség, az elegancia, a választékos modor, a vonzó megjelenés iránt. De ha ezekkel a tulajdonságokkal egy férfi képében találkozom, ösztönösen megéreztem volna, hogy semmi közünk egymáshoz, és ezért messze elkerültem volna az illetőt, mint ahogyan a tüzet, a villámot, mindent, ami csillogó, de idegen, elkerül az ember.
Ha ez az ismeretlen rám mosolyog, és kedélyesen felel kérdéseimre, ha vidáman megköszöni és visszautasítja ajánlatomat, továbbmentem volna, és nem zaklatom újabb kérdésekkel. De az utas összeráncolt szemöldöke, mogorvasága fesztelenné tett, azért ott maradtam, és amikor intett, hogy menjek tovább, így szóltam:
– Nem hagyhatom önt itt, uram, ilyen késő este, ezen a magányos ösvényen. Előbb látnom kell, hogy fel tud-e ülni a lovára.
Mikor ezt mondtam, rám nézett. Eddig egy pillantásra se méltatott.
– Magának is otthon lenne már ilyenkor a helye – mondta. – Itt lakik a közelben? Honnan jön?
– Onnan lentről. És ha holdvilág van, egyáltalán nem félek. Ha kívánja, szívesen átszaladok Haybe. Úgyis oda igyekszem, hogy ezt a levelet föladjam.
– Azt mondja, lentről jön. Ott lakik abban az oromzatos házban? – kérdezte, és lemutatott Thornfield Hallra.
Az épület fehér holdfényben tündökölt. Körvonalai élesen, sápadtan váltak el az erdőtől, amely, ellentétben a nyugati éggel, most sötét árnyékba borult.
– Igenis, uram.
– Kinek a háza az?
– Mr. Rochesteré.
– Ismeri Mr. Rochestert?
– Nem, még sohasem láttam.
– Ő nem lakik itt állandóan?
– Nem.
– Meg tudná mondani, hol van most?
– Nem tudom.
– Maga nem cseléd, azt látom. Hanem talán… – elhallgatott, tekintete végigszaladt a ruhámon, amely, mint mindig, most is nagyon egyszerű volt: fekete gyapjúköpeny, vastag fekete pamut főkötő. Egy előkelő hölgynek még a szobalánya is elegánsabban öltözködik. Az idegen nem tudta eldönteni, ki lehetek. Segítettem neki:
– Én vagyok a nevelőnő!
– Persze, a nevelőnő! – ismételte. – Akármi legyek, ha meg nem feledkeztem róla. A nevelőnő! – És ismét szemügyre vette öltözékemet. Egy-két perc múlva fölállt a kőről, de mikor mozogni próbált, látszott az arcán, hogy szenved.
– Azt nem fogadhatom el, hogy segítséget hozzon – mondta -, de maga segíthet, ha olyan kedves akar lenni.
– Igenis, uram.
– Nincs véletlenül egy esernyője, amire rátámaszkodhatnék?
– Sajnos, nincs.
– Próbálja megfogni a lovam kantárját, és idevezetni a lovat. Nem fél tőle?
Ha egyedül vagyok, bizonyára nem mertem volna hozzányúlni. De a parancsnak engedelmeskedtem. Letettem a muffomat a mérföldkőre, és odamentem a hátaslóhoz. Meg akartam fogni a kantárszárat, de a ló ideges volt, és nem engedett a feje közelébe. Hasztalan próbálkoztam újra meg újra; és közben rettenetesen féltem, hogy mellső lábával rám tapos. A férfi várt egy darabig, nézte, hogy mit csinálok, aztán elnevette magát.
– Látom már – mondta. – A hegy nem jön Mohamedhez, hát legfeljebb annyit tehet, hogy odatámogatja Mohamedet a hegyhez. Legyen szíves, jöjjön ide.
Odamentem.
– Bocsásson meg – szólt. – A szükség kényszerít rá, hogy segítségét igénybe vegyem.
Keze a vállamra nehezedett, és kissé rám támaszkodva, odabicegett a lovához. Mihelyt a kantárszár a kezében volt, nyeregbe ugrott, de közben megint eltorzult az arca a fájdalomtól.
– És most – mondta, miután keményen az ajkába harapott -, adja ide az ostort, ott hever a sövény alatt.
Kezébe adtam az ostort.
– Köszönöm. Siessen azzal a levéllel, hogy minél előbb hazaérjen.
A sarkantyú érintésére a ló előbb visszahőkölt, és hátrálni kezdett, aztán nagyot ugrott, a kutya utána, és egy pillanat alatt mind a hárman eltűntek.
Frissítve: 2023.05.09.
Fotó: Pixabay
