Fekete Szépség – A patkó
Gordon gazda mindig figyelembe vette a ló járásmódját, tulajdonságait, és annak megfelelően hajtott. Szerintem elrontani egy lovat, hagyni, hogy rossz szokásokat vegyen fel, éppolyan kegyetlen dolog, mint elrontani egy gyereket – később aztán mindketten szenvednek miatta.
Az alkalmi hajtók gyakran eleve nemtörődöm emberek, minden másra figyelnek inkább, mint a lovaikra. Egyszer én is kaptam egy ilyet, egy nő és két gyerek jött vele. Indulásnál összevissza rángatta a gyeplőt, és ész nélkül használta az ostort, bár én rendesen elindultam. Jó darabon javított úton haladtunk, és még a régebben lerakott kövek között is nagyon sok laza akadt. A férfi nevetgélt és viccelődött a hölggyel és a gyerekekkel, a vidékről társalgott, de véletlenül sem tartotta érdemesnek, hogy a lovára figyeljen, és az út legsimább részén hajtsa a kocsit – így aztán nem csoda, hogy az egyik mellső lábamba belement egy kő.
Ha Gordon úr, John vagy egy más hozzáértő valaki lett volna ott, azonnal észreveszi, hogy valami baj történt. Még akkor is, ha sötét van; egy gyakorlott kéz a gyeplőn megérzi, hogy változott a lépés ritmusa, az ilyen vezető leszállt volna a kocsiról, és kiveszi a követ. Ez a férfi azonban továbbra is csak nevetgélt és csevegett, miközben a kő minden lépésnél egyre jobban beékelődött a patkóm alá.
A kő egyik oldala éles volt, épp ez került befelé, ami egy ló számára a lehető legveszélyesebb: nemcsak a lábát vágja el, de bizonytalanná is teszi, könnyen eleshet. Fogalmam sincs, hogy a férfinak rossz volt talán a szeme, vagy csak ennyire nemtörődöm volt, mindenesetre jó fél mérföldet hagyott menni a kővel a lábamban, amíg végre neki is feltűnt valami. Addigra már annyira sántítottam a fájdalomtól, hogy észre kellett vennie.
– Na, ez is egy járás! – kiáltott fel. – Hiszen nekünk egy sánta lovat adtak! Szégyen gyalázat! – Csettintett a gyeplővel, pattogtatta az ostort. – No, gyerünk, semmi értelme játszani itt nekem az öreg harcost, most kocsikázunk, fölösleges sántikálni és lustálkodni.
Éppen egy gazdaember lovagolt arra barna kis lován, megemelte a kalapját, és megállt.
– Bocsásson meg, uram – szólította meg a vezetőmet – de azt hiszem, valami baj van a lovával, úgy jár, mintha kő lenne a patájában. Ha megengedi, megnézem a lábát. Ezek a lazán szétszórt kövek átkozottul veszélyesek a lovak számára.
– Ez egy bérelt ló – felelte a férfi a bakról – fogalmam sincs, mi a baja, de gyalázatos dolog bérbe adni egy ilyen sánta állatot.
A gazda leszállt a nyeregből, a gyeplőt a karjára tekerte, és felemelte a lábam.
– Lám, lám! Tényleg egy kő. Mindjárt gondoltam. Még hogy sánta! Először megpróbálta a kezével kivenni, de már nagyon beszorult. Elővett a zsebéből egy kővésőt, nagyon óvatosan és egy kis vesződséggel végül kiszedte a követ, majd megmutatta a férfinak.
– Nézze, ezt a követ szedte fel a lova. Bizony kész csoda, hogy nem esett el, és nem törte össze a térdét!
– Hát ez nagyon furcsa! – felelte a hajtóm. – Még soha életemben nem hallottam, hogy lovak köveket szednek fel!
– Neem? – kérdezte a gazda megvetően. – Pedig szoktak, még a legkiválóbbak is. Néha bizony nem is tehetnek róla, ilyen utakon! Ha nem akarja, hogy a lova sántítson, akkor oda kell ám figyelni, és azonnal kivenni a követ. Ez a láb csúnyán összezúzódott. – Óvatosan letette a lábam, és megveregetett. – Ha szabad tanácsolnom, jó lenne egy ideig óvatosan hajtani, elég komoly a seb, és a bicegés nem szűnik meg azonnal.
Ezzel visszaült a nyeregbe, megemelte a kalapját a hölgy felé, és elvágtatott.
Forrás: Anna Sewell: Fekete szépség
Frissítve: 2023.05.02.
Fotó: Canva
