keresés a lovardák között


Mindig a ló húzza a rövidebbet…

Néhányan a cím hallatán biztosan vitába szállnának velem, ezért előre elnézést kérek azoktól, akik egyáltalán nem így látják! És bárcsak ők volnának többen… Remélem, ebben sincs igazam, és mégis ők a többség! Hogy kik azok? Akik a lovat látják, nem az eszközt! Akik minden hibájáért önmagukat okolják, és azt szeretnék, hogy ez megváltozzon kedvencük fejében. Azok, akik türelmesek, mint ragadozók, egy olyan állattal szemben, akinek a vérében van a menekülés.

Írásom nem véletlen. Egyik lovasújságban megjelent cikk indított el bennem valamit, amelyen eddig sosem gondolkodtam el. Nem adtak rá okot, hogy ezt kétségbe vonjam. Méghozzá azt, hogy egy jól bevált, kipróbált, sok-sok év lovas-tapasztalatán alapuló, lóközpontú kiképzés, mégis miért lenne rossz?!
A cikk tartalma szerint az erőszakmentes lókiképzést, feltételezhetően a hazánkban leginkább ismert, Pat Parelli módszert kérdőjelezte meg az illető. Azt gondolom, nincs jogom valamiről megállapítani, hogy az rossz, ha nekem nem sikerült, az egész világon mégis eredményes! Ezért elmesélném az én történetemet, hátha a cikk írója elgondolkodik az övén, majd az enyémen. Természetesen ezzel nem a vitafórum nyitása a célom, egyszerűen én így látom, saját tapasztalatom alapján.



16 év lovak iránti szeretet, 3 Monty Roberts könyv, 12 évnyi lovardás és házalós lovaglás után vettem egy lovat 4 évvel ezelőtt. Egy éven keresztül, ha „Montynak sikerült, nekem is sikerül” alapon lovagoltam paripámat. Egy dolgot tudtam, én a ragadozó, ő a préda állat. Ha el akar menni tőled, küldd el messzebbre! – Monty ezt írta egyik könyvében. Tehát egy ló kiképzésének hozzávalói: egy kötőfék, egy körkarám, ha az nincs, akkor bármilyen karám, ha az nem jó, akkor marad a futószár. Ostort elvből, sosem használok. Valamit mégsem tudtam: a módszer FILOZÓFIÁJÁT!!! Nem az a lényeg, hogy elküldöm! Hanem, hogy MIÉRT küldöm el!

Mondhatjuk, feladtam, és úgy lovagoltam, ahogy eddig! Mert hát eddig is fenn voltam a lovon valahogy… Nekem is azt kellett volna mondanom, hogy ez a módszer a rossz és az enyém a jó, mert megy? A lovamat hajtanom kellett az udvarban, mire megfogtam, és minden nyergelést legalább egy lócitrommal jutalmazott. -Megkergettél, valahogy megfogtál, most meg még dolgozzak is neked?- tehette fel minden alkalommal magában a kérdést akkoriban. Ráadásul kezdett a csikózabla és a martingál is kevésnek bizonyulni a kilovaglások során.

Tudtam, hogy nem stimmelt valami, de nem volt tradícionális cowgirl múltam, így nem feszegettem a dolgot! Annyin változtattam, hogy western nyeregre cseréltem a sport nyergem, mert arra is gondoltam, hogy biztosan kényelmetlen a lónak, azért ideges minden nyergelésnél. Ettől még nem lett westernló, csak egy ló western nyereggel. Sokan láttak már ilyet, ugye? Mivel a hadseregnyi lovaskönyvemben westernről alig esett szó, így az internetről és újságból kerestem képeket, írásokat arról, hogy kell feltenni ezt a nyerget! Mert ha valaki látott már ilyet, hát az angol nyereg után, kicsit máshogy néz ki. Ekkor akadt a kezembe egy lovasújság, amelyben már lehetett olvasni valakiről, aki valamit tud és azt minél több emberrel szeretné megosztani! ő volt Pat Parelli. Beenged a kulisszák mögé, és elmondja a miérteket! Ez a lényeg! Majd most! - gondoltam magamban. 

Minden hónapban vártam az újabb kiadványt, olvastam és olvastam, volt, hogy egy cikket többször is. A havi megjelenés jó ok volt a lépcsőzetes haladásra. Később megjelent egy kamerára felvett Pat Parelli bemutató anyag. Bújtam a felvételeket, minden játékot jegyzeteltem, lényegét, módszerét, hogyan-mikéntjét. Később lehetett hallani személyes kurzusokról is! Itt jegyzem meg, ami pénzem van, az szénára, zabra és a ló egyéb más költségeire fogy el, így nem tudtam elmenni egy oktatásra sem eddig. Budapesten egy show jellegű bemutatón az EXPO-n láttam csak, mit tud a Parelli módszer.

Miután kezdtem megérteni a lényegét és filozófiáját, próbáltam alkalmazni a lovamon. Szépen, lassan, türelemmel, következetesen. Írásommal nem az a célom, hogy Parelli összes, hét játékára alapuló módszerét, játékról-játékra leírjam. Aki erre kíváncsi, az utána tud járni a különböző csatornákon keresztül. Annyit azért hangsúlyoznék, amelyet Pat Parelli sem győz elégszer elmondani, csak egymás után, a játékok sorrendjében lehet alkalmazni a módszert eredményesen. Ha nem így történik, az olyan lenne, mintha a csecsemőt először a maratonon akarnánk elindítani, majd utána megtanítani járni. Célom mindössze annyi, hogy leírjam, mik voltak azok a meghatározó háttér-elemek, amelyek megértése óriási hatással voltak kettőnk kapcsolatára.

A legfontosabb a Barátság játék! – Filozófiája: Legyek az egyetlen ragadozó, akinek te a barátja vagy. És lehet, hogy idővel még ló is lehetek a számodra, mint te. Nem bántalak, ígérem. – ezt bármikor játszhatjuk. Simogatás, simogatás, simogatás. – ebből sosem elég.
Saját hiányosságaim miatt annyira beleégette magát lovam gondolataiba az a tény, hogy ahányszor szerszámot fogok a kezemben, neki köröznie kell, hogy ezt a játékot hetekig tartott, mire megértette, hogy nem bántani, hanem vakargatni akarom, mint ahogy ezt egy lótársa tenné. Még a harmadik év után is előfordul, hogy a futás az első gondolata. Ezt én rontottam el az elején, 4 éve, és tudom, hogy nagyon nehéz lesz változtatni rajta. Mégsem a módszer a rossz, hanem annak ismeretének hiánya.

Jön? Marad?
Ha a barátságunk jól működik, felvetődik a kérdés, eljönne vajon velem a világ végére is? És ha még nem is néz lónak, de legalább jóbarátjának, akkor utánam jönne-e, ha elindulok. A válasz egyértelmű lehet: természetesen. A valóságban azonban a barátság játékkal én még mindig maximum egy jámbor ragadozó vagyok, és ahhoz, hogy ló legyek, nagyon sokat kell tanulnom. Először az is hatalmas előrelépés a lovamtól, ha a fejével követ mikor odébb megyek. Még egy, ha a lábával is. És minden apró lépést dicsérnünk és jutalmaznunk kell (nem étellel, hanem simogatással)! - és nem azt mondanunk, hogy ez nem működik! Mert eljön az az idő, amikor a világ végére is elkísér. Kötőfékes vezetésnél könnyebb „letesztelni”, mit gondol a ló. Ha úgy kell ráncigálni még mindig fél tőled, és nem akar veled menni. Ha ő akar téged húzni maga mögött, akkor ő a főnök. Az erőszakmentes lókiképzés nem azt jelenti, hogy nem bántja senki a lovat. Csak azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy ok nélkül nem bántom.

Annyira lehet vele durvának lenni, mint amennyire ő az. Semmivel sem jobban és semmivel sem kevésbé. Ha egy ló megsérti egy másik személyes szféráját, az megrúgja, beleharap. A lovamat mikor megvettem egy egész ménes fogmintája és patanyoma volt rajta. Mi ez, ha nem durvaság? Büntetni viszont csak abban a pillanatban szabad, amikor az úgymond bűntett történt. Biztosan hallottak, rosszabb, ha láttak is olyat, hogy valaki leesett a lóról, mire az elfutott. Később, mikor sikerült megfogni, a gazdája jól agyonverte! A ló következtetése: -Ha megfog, elver! Soha többet nem lehet majd elkapni!



A következő játék a ló engedőségét méri le:
Ha már jóbarátok vagyunk, akkor egy kicsit szurkálódok veled! Ezt Parelli nagyon találóan Sündisznó játéknak nevezi.- Filozófiája: Mit gondol rólam a lovam. Vajon ki a főnök, én vagy ő? Ha én ló lennék, és felé tartanék, akkor elengedne, vagy az utamat állná? Esetleg rangsorvitába kezdene?

Ennek eldöntésének legjobb módszere, ha bizonyos pontokon a fejen, a nyakon, a horpaszon nyomást gyakorolok rá, amellyel kényelmetlen helyzetbe hozom. Először szinte mindegyik ló ellentart, majd mégis enged. Lehet 10 másodperc elég, lehet még 10 perc is kevés! Türelem!  Lehetőségem volt ezt a játékot 3-4 éves fríz méneknél is alkalmazni, pedig ők büszke, uralkodni vágyó lovak. A harmadik másfél órás foglalkozáson volt először hajlamuk arra, hogy engedjenek. Utána már minden ismétlésnél folyamatosan fejlődtek.

A hét játék közül az utolsó, amelyet szeretnék leírni, az a hajtó játék. Ez csak az első kettő, ha a vezetést is idevesszük, amely bár nem Parelli módszer, hanem saját tapasztalat, az első három után következhet. Szigorúan akkor, amikor a barátság, az engedőség, a vezethetőség jól működik. Hiszen ezeknél már elértünk valamit, méghozzá azt, hogy lovunk nem néz semmibe minket, figyel ránk és várja a következő feladatot. A hajtó játék lényege nem a megalázás, hogy most megmutatom, ki vagyok és tessék nekem behódolni. Ehhez tudni kell, hogy a ló csordaállat. Csak a ménesben, a többi ló társaságában érzi biztonságban magát. Ha mi a barátságjátékkal ezt a biztonságot megteremtettük neki, akkor ő velünk érzi jól magát, így egyértelműen velünk akar lenni. Ha ezt két ló ménesbeli kapcsolatára vetítem le, akkor nézeteltérés esetén a rangsorban feljebb álló fogja megkergetni a rangsorban alatta lévőt. Ettől függetlenül mindketten egymás mellett érzik jól magukat, ezért az alárendelt fog bocsánatot kérni a felette állótól, hogy újra együtt lehessenek. Nem fog rangsorvitába bocsátkozni, egyszerűen a csapathoz akar újra tartozni.

Az embernek ismernie kell a lovak testbeszédét. Elküldésnél a szemébe nézek, és hajtó mozdulatokkal nyomást gyakorolok a lóra. Ez történhet a futószár másik végének lendítésével is. A nyomásnak mindig fokozatosan erősödőnek kell lennie, mert vannak olyan lovak, akik a legkisebb jelzésre is reagálnak, ilyen esetben felesleges durvább módszerhez nyúlni. A hajtó játékhoz semmilyen ostort, sem más fenyegető eszközt nem használok (az ostort „jól ismerő” lovaknál még a répabotot, vagy másnéven Parelli botot sem), mert nem azt akarom elérni, hogy rettegjen tőlem, hanem hogy visszajöjjön a biztonságomba. Miután futás közben a körön befelé álló fülét rám szegezi, a nyakával kifelé hajlik és lehajtja, lerág, a nyelvét öltögeti, a mozdulataim is folyamatosan finomodnak. Amint elkezd „beszélni” hozzám, nem nézek a szemébe, testem nem fordul szembe vele, inkább testartásához képest majdnem háttal, merőlegesen állok. Ha megáll és felém fordul a ló, nem biztos, hogy elsőre odajön. Pláne, ha volt már a folyamatos továbbküldés miatt kellemetlen tapasztalata, akkor biztosan a kör szélén marad. Találkoztam olyan lóval is munkám során, amelyet már annyiszor futószáraztak és értelmetlenül hajtottak körbe-körbe az ő jeleit figyelmen kívül hagyva, vagy egyszerűen nem is értve, hogy rengeteg időbe telt, mire rájött, hogy valaki mégis érti, amit mondani akar. Ilyenkor a legjobb, ha a száron odavonjuk magunkhoz, és megsimogatjuk. Többször ismételve már magától jön oda hozzánk. 

Tégláról, téglára, emberek! – Hadrianus is ezt mondta, amikor megépítette a Római Birodalom határait jelölő falat. Véleményem szerint ennél nagyobb igazság nem sok létezik. Főleg azoknak, akik lóval dolgoznak. A lépésről-lépésre elv sokkal eredményesebb, mint a csináljuk csodát három nap alatt. Türelem, következetesség, türelem! A Parelli módszer segítségével lekerült a lovamról a martingál, kikerült a szájából a zabla és több, mint másfél éve mindössze egy csomózott kötőfékkel lovagolom. Sokan kérdezték tőlem, hogy csak az én lovamat lehet így lovagolni? Én erre mindig azt válaszolom: Nem! Minden lovat lehetne így lovagolni, de sosem a ló fejében kell először rendet rakni, hanem az emberében. A ló csak ezután következhet. Mert amíg ez nem így van, addig mindig a ló húzza a rövidebbet!


Írta: Somos Evelin Viktória

A cikk: a LOVASNEMZET 2008. januári számában megjelent „Suttogásom története” című cikkre reagál.





Cikkajánló:


Hozzászólások:

























   
Horze Lovasáruház   KLP   Lovasvilág Lovasbolt   Decathlon   Tanita Lovasboltja   szerverbérlés, szerverhoszting, szerverüzemeltetés