Szegény Gélyi János lovai
Mikszáth Kálmán – A jó palócok
Előbb a Bokros aranyszőrű nyakát csinosítja ki bent az istállóban a gazda tengeri-haraszt pántlikával, majd a Tündér éjfekete sörényét fonja be, azután sorba a többiét.
Megérti a négy okos állat a parádét… a csörgőket is a kantárhoz kapcsolják… éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz, s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat, mintha a vicispán hátaslova volna valamennyi…
De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy aranyrácsból etetnék rózsa levelével, ezüstvályúból itatnák a gózoni szent kút vizével, mégsem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt.
Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta a zabot, de meg is rostálta, mielőtt od’adta volna, kiszedte a szénából, sarjúból, ami nem jó ízű, takargatta őket télen meleg pokróccal, nyáron megúsztatta, kiscsikó-korukban meg is csókolgatta.
Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, mégpedig az a bizonyos, a régi szerető, mert másé volt már egyszer, kétszer lett édessé…
Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is, és nem adná négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért.
Pedig ha van valami nagy dolog a világon, mind morzsa csak a Csoltó, Bodok dicsőségéhez mérve. Kilenc vármegyében tudják, ötvenkettőben mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű nyakukat.
Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a parasztoktól, és bizony megesik ilyenkor… legalább az öreg Csillom Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kiscsikóm még fiatal, és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs ilyen ló.
…Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János, s olyanná nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigröpülnek Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára, s elsápadnak az emberek az irigységtől.
…Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot. Úgy be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig bírta kioldani. A négy tüzes csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait, s csapkodott a farkával ide-oda.
Az istálló ajtaja ki volt nyitva, s szép pirospozsgás menyecske jelent meg benne – de nem vette észre Gélyi Jánost: a Ráró nyaka és a szénatartó eltakarta. János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn… szaggatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek. Vajon kivel beszélget?
– “Mondja meg neki, a lagziba én is elmegyek, de aztán… nem tudom még, mi lesz…” – Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő, köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette.
– “Két mályvarózsa lesz a mellemen, legyen ott… legyen a kenderáztatóknál.” – János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a sok karika meg a zabla, de nem hallotta… nem azt hallgatta.
– “Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha a fehéret, akkor jöjjön.”
Gélyi János alig bírta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek! Eh, bolondság! A szavak is megijesszék? Aminek teste nincs, annak az árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson? Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen akkor kísért ki a kapun egy töpörödött öregasszonyt.
– Ki volt az az ördögök nagyanyja? – kérdé a fiatal gazda féltréfásan.
– Vőnekiné, a templomsorról.
– Mit keres nálad az a boszorkány?
– Egy kis élesztőt kért szegény.
– Hüm! Hát kenyeret dagaszt őkigyelme?… No de most már siess felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk. – A könnyű szekér már ki volt húzva a színből, s megkenve állt az udvaron, egy perc alatt be volt fogva. Felültek. János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött, s azok prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprózó táncban indultak ki az udvarból. Végigtekintett rajtuk, s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon, amint csillognak, tündökölnek, a cifra sallang hogy körülröpködi nyúlánk derekukat, és az acélpatkó, amint meg akarja lábuk alatt gyújtani az anyaföldet, szíve megdagad örömében. De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó, hogy megvegyék, és agyonüssék a határon. Hadd vesszen magva a különb fajnak!
De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros arcára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályvarózsára, pirosra, fehérre. Megmondta… így mondta.
Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a gyeplős és az ostorhegyes, a szépasszony rózsás tenyeréből ernyőt csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket, s ő is röpült.
– Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen teszed… mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg… – Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek, s messzebb a hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat.
– Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz. – Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jöjjön még közelebb az az asszony a töviseivel.
– Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restell. Hogy lesz hát, hadd hallom? Itthagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?
– Otthagylak – mondá kelletlenül. – Úgyis három napig tart a lagzi.
A kenderáztatóhoz értek. A dűlőúton ott mendegélt Csipke Sándor a tulipántos szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra – pedig azt még a föld is megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön. De mit most a lovak!… A felesége arcát fürkészi. Ni, hogy csillog a szeme, ni, hogy odanézett a nyalka legényre, epedőn, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét. …S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályvarózsa.
Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban… mint a siető szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajon Gélyi paripái; nem is paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnnyá, amely röpül… röpül… Nem is szárny az, de a megvadult halál!
– Irgalom, segítség! Ó, tartsd azt a gyeplőt! – sikolt fel Vér Klári. – Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!…
– Verjen meg az isten; de meg is fog verni!
– Ó, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem! – Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával, s egy lóriasztó szisszentést hallatott:
– Gyi Tündér! Ráró!
Aztán odahajította két kibontott gyeplőszárát a Bokros és Villám nyaka közé…
Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva
