Megbokrosodott ló
Rózsa Sándor letekerte a karikást, megforgatta a feje fölött, s retteneteset durrantott vele. De ettől a fiatal ló, aki még nem volt hozzászokva a durrogtatáshoz, mögijedt, kiugrott. A legény belevágta a sarkát a vékonyába. A ló ugrált és a másik lovat, a Csillagot is magával rángatta. A meg szintén megkavarodott, az is elkezdte cifrázni. A lovas most ráfeküdt a tomboló csikó nyakára, s mintha a fa ágán ülne, a hintázó kötelét oldaná le, eloldotta Csillag nyaklóját, eleresztette. A Csillag el is szaladt, nekivágott a pusztának, nem is lehetett tudni, merre megy.
Nem is törődött vele, hanem ahogy magában maradt a pejkóval, hát ennek oskolát akart adni. Vette a kurta korbácsát, a kancsukát, s verni kezdte vele a lovat. Nem haragból. Ésszel. Elébb a farát verte, de oly keményen, hogy felrepedezett annak a szőre szálán a por.
A ló egyre jobban megbomlott. A legény mintha hozzá lett volna nőve.
– Fogsz te énalattam ugráni? A zanyád… erre-arra…
Most mind kényesebb helyeken vagdosta. A hasa alatt, a két hátulsó lába közt. Sűrűn, keményen, mint a jégeső. De úgy, hogy aztán nyoma ne maradjon. A ló egészen meg volt őrülve. Két lábra állott, de a legény a szíját oly keményen tartotta, hogy a ló visított a hörgéstől. Körbe-körbe vágtatott, nem tudott kirohanni az udvarból, mert mikor már az udvar szélén volt, a lovas mindig meg tudta fordítani, s bent rajcsúroztak a tágas nagyudvaron.
De addig, addig, vége nem akart szakadni.
A lovat meg kell törni.
Egész úton jól viselte magát, most ütt itt ki rajta a szűz makrancoskodás. Nem hagyhatja az öccsére. Bandinak már készen kell adni a lovat. Ez az ő dolga, ezt neki kell elvégezni. Hát pihenés nélkül csak vágta. Vágta, ahogy csak kell. Nem fertályévenként huszonötöt, eccerre kiadta neki az ötszáz ütést vagy tán ezret. Addig vágta, hajtotta, rohant vele, de a ló soha nem tudott belerohanni se a színbe, se a disznóólba, se fedél alá, karámba, se az ágasfába; egyáltalán semmi kárt nem tudott tenni magában, mert vasmarokkal tartotta, osztán annak, akárhogy meg is volt vadulva, ott kellett menni, ahol ő akarta.
A lány berohant a konyha ajtaján a rettenetes vadság elől, onnan kukucskált ki, már látni se bírta, mit csinál ez a szörnyű vadember avval a lóval. Csak kimeredt a szeme, és nézett irtóztató rémülettel, egész teste úgy reszketett, mint a csikóé; amikor a ló végre végképp kimerült, letört, térdre csuklott, és kínjában messze kinyújtotta a nyelvét, a tajték szakadt róla, és minden erejét elvesztette, ledőlt a földre, hanyatt vetette magát, ott kezdett el vonaglani, akkor a lány sikoltani kezdett a legényért, hogy úgy látta, azt a ló maga alá gázolta, de alig nyitotta ki a szemét, már a legnagyobb ámulattal látta, hogy az most is talpon van, és a rugódozó lovat addig veri, amíg az egészen el nem veszti az erejét. Még egyszer lábra akart állni, de nem bírt, ott az udvar közepén kétszer-háromszor is lerogyott, végre tajtékot túrt, lihegett, mint egy megszúrt disznó, s a legény, az meg ott állott mellette, s kis szavakat kezdett neki mondani, füttyentgetett és csiccsentgetett a nyelvével, s mikor a ló már megadta magát s elfeküdt a földön, mint egy hulla, akkor ráhajolt, megveregette a fejét, a nyakát, simogatni kezdte: akkor a ló újra felrobbant, újra lábra állott, újra vágtatni kezdett, a legény újra utána, a kötőféket egy percre el nem eresztette, újra megverte, de már nem olyan vadul, hanem szinte békítve és szelídítve. S folyton morgott felé, csitító hangokat és kis szavakat, dürrögve és anyáskodva.
Aztán a ló megadta magát sorsának.
Megállott. Leeresztette a fejét. Minden tagja, minden izma reszketett, facsaró tajték.
– Jó van, kis lovam, jó van, bogaram, jó van, kedvesöm, angyalom, gyünyörűségöm.
S otthagyta a lovat magában.
A ló megérezte, hogy szabad, abban a pillanatban kivágott, hogy elszalad. De a fiú már rajta volt, elkapta a kantárt. Mire a ló szembefordult vele, mint egy farkas, ráakart rohanni. Juliska újra sikoltott, mintha üt ölnék. De a legény újra elfogta, újra kancsukázni kezdte a lovat, mire az kínjában, dühében, erőtelenségében, végre megadta magát. Se le nem dőlt a földre, se nem háborgott tovább, állott lehajtott fővel, végig-végig reszketve, de tűrte a verést, s mikor a tanítómestere már maga is kimerült, ott maradt állva, mint egy kimustrált remonda.
Most már el lehetett ereszteni a kötőfékszárát.
Rózsa Sándor a kúthoz ment, fogott egy vödör vizet, hozta és végigöntötte a lovon.
A ló már nem bánta, már akármit lehetett vele csinálni.
Tűrte, mint a hulla.
Egyik vödör a másik után, csak úgy zúgott végig a lovon a víz, s nagy tó kerekedett az udvar derekán, amiben a harminc kacsa vígan ellubickolhatott osztán.
Most a legény megölelte a kis ló nyakát, megcsókolgatta, megbirizgálta, simogatta. Veregette, dürrögött neki, szerelmes hangokat adott.
– Jó van, Pejkó. Jó ló vagy. Erős ló vagy. Bírós vagy. Embör lösző.
A ló úgy állott a négy remegő lábán, csak fújt, csak fújt, csak lihegett. Léhogott és fújt és szuszogott és alig bírt élni.
A legény ott hagyta, ment be a házba.
Forrás: Móricz Zsigmond – Rózsa Sándor a lovát ugratja
Frissítve: 2023.06.13.
Fotó: Canva
