A magyar lótenyésztés őskora
Részletek Dr. Halász György: Telivérek című, 1944-es kiadású könyvének A magyar lótenyésztés őskora c. fejezetéből
(Néhai Fehér István hagyatékából összeállította Pajlócz András).
Lótenyésztésünk története szoros összefüggésben áll nemzetünk történelmével: amikor hatalmas és katonailag erős volt az ország, lótenyésztése is magas fokon állott. Amikor viszont a lóállomány mennyiségében csökkent, minőségében leromlott, ugyanakkor az ország hadiereje is aláhanyatlott. A hadsereg legerősebb, legfontosabb és hosszú időkig kizárólagos fegyverneme a lovasság volt, különösen a magyaroknál. A lovasság fejlesztését minden állam elsőrendű feladatának tekintette.
Őseink a honfoglalás művét, a Zsolt (907-947) és Taksony (947-972) alatti külföldi kalandozások dicsőségének nagy részét – bátorságuk és harcikészségük mellett – kiváló lovaiknak köszönhették, melyeken beszáguldották a mai Németországot, Svájcot és Lombardiát. A pogány magyar töretlen fehér ménnel áldozott Hadúrnak és e hódolat világosan mutatja, milyen értékes kincse volt az őskor magyarjának a ló!
Nem kétséges, hogy a honfoglalás utáni korszak állattenyésztésében a lótenyésztésé volt a vezető szerep; ezt követelték a gazdálkodási viszonyok, a terület nagysága, főleg pedig őseink harcmodora. A hippológusok azt tartják, hogy az akkori lótípus igénytelen, könnyű és szívós alkatú volt.
A honfoglalásnál nem utolsó szempont volt, hogy a lovak megfelelő legelőhöz jussanak. Így Sayus Edouard francia akadémikus 1884-ben megjelent „Magyarország történelme” című művében olvashatjuk, hogy a honfoglalás első időszakában, a Dunántúl meghódítása előtt Csepel szigetén Árpád palotát építetett magának és vezértársainak, “míg lovaik részére szabad legelőt biztosított a fejedelmi szigeten, hogy fáradságos útjukat kipihenhessék.” A krónikások is feljegyzik, hogy az első magyar ménest 889-ben Csepel szigetén Árpád alapította, ez azután még hosszú ideig szerepelt, mint a magyar királyok udvari ménese, melyet Csepel ménesmester vezetett; róla nevezhették el a szigetet is.
Szent István szintén nagy hangsúlyt helyez a lótenyésztés fejlesztésére. Érdekes kortörténeti adat: megtiltotta, hogy vasárnap és ünnepnap lóval vagy ökörrel dolgozzanak. Szent István az általa alapított egyházakat lovak ajándékozásával gazdagította. I. Endre 1052-ben megalapította a tihanyi apátság és a dömsödi prépostság méneseit.
A magyar ló jó tulajdonságait a külföld is hamarosan megismerte. Az állandó harcokban tapasztalhatták a magyar lovak szívósságát, gyorsaságát és igénytelenségét. Szent László törvénnyel tiltotta meg a tenyésztésre alkalmas lovak kivitelét. A törvény így szól: “Semmi kereskedő ezen ország valamely határszélén lovat, vagy ökröt ne merjen venni, hanem lovat, amellyel utazhassék, vagy szántáshoz való ökröt vehet, ha akar.” A lókiviteli tilalmakat Kálmán király nemcsak fenntartotta, hanem még meg is szigorította.
A lókiviteli tilalom megszűnésének időpontja nem állapítható meg, de az bizonyos, hogy a 13. században, tehát a későbbi Árpádok idejében már nem volt érvényben, mert az akkori feljegyzésekben már “kiviteli vámról” történik említés. Mátyás király idejében a háborúk miatt a lószükséglet igen megnövekedett, ennek következtében ismét többször betiltották a lókivitelt; II. Ulászló 1498-ban egyenesen hazaárulónak minősíti azt, aki a lókiviteli tilalmat megszegi. II. Lajos uralkodása alatt tartottak először rendszeres lóversenyeket. 1535 tavaszán, a kelenföldi síkságon tartott lóverseny különösen híres volt; ez alkalommal már külföldi lovak is futottak.
Eddig a korszakig a magyar lovat minden idegen vér keverése nélkül tenyésztették. A magyar ló ebben az időben nem volt szép, de edzettség, szívósság, kitartás és igénytelenség tekintetében nem akadt párja. A mohácsi vész után szomorú napok következtek. Nemzeti és gazdasági életünk megbénult. Lótenyésztésünk számban megfogyatkozott és minőségben visszafejlődött. A hanyatlás nem tartott sokáig; a magyarok csakhamar megismerték a török lovat, gyorsaságuk és igénytelenségük miatt megszerették és előszeretettel tenyésztették.
Lóállományunk idegen vérrel történt első jelentős keveredése a török hódoltság idejére esik. E korszakot joggal tartjuk a magyar lótenyésztés virágzási korának, mert a törökök által behozott keleti lovak feltűnő gyorsan és előnyösen átformálták, megjavították az ország akkori lóállományát.
Ebben a korban csak azt a lófajtát tekintették értéknek, melynek “olyan a gyorsasága, mint a könnyű szellő”, míg a más fajtájú lovat lenézték és tenyésztésével nem szívesen foglalkoztak. Az arabvérű ló céltudatos vásárlása is elősegítette a tenyészállomány feljavítását. A 17. században Rákóczi és Bercsényi gróf közvetlenül Arábiából hozattak tenyészanyagot messze földön híres méneseik számára. Nálunk e korban az arab ló tenyésztése volt az uralkodó irányzat, míg a fejedelmek és főurak külföldi udvaraiban tartott ünnepségeken kizárólag spanyol lovat használtak.
A spanyol ló magas termetévei és tetszetős, délceg járásával tűnt ki. Kimutatható hibája volt a puha csűd és hajlott hát, valamint a túlzott igényesség. De a keveredés mégis hasznosnak bizonyult, mert hozzájárult a nagyobb testű, szebb lótípus kifejlődéséhez.
II. József a lótenyésztés terén sok üdvös és eredményes intézkedést tett. Nevéhez fűződik az állami fedeztető telepek létesítése. 1784. december 8-án kelt rendeletében megbízta Hoditz gróf ezredest és Csekonics József testőrszázadost állami ménes létesítésével és ezzel megalapította a később oly híressé vált Mezőhegyest. Miután ez a ménes a legtökéletesebben megfelelt a hozzáfűzött várakozásoknak, 1790-ben Bábolnán új ménes létesült.
Elérkeztünk tehát a 18. század végéhez és ez a kor újra irányváltozást jelent az országos lótenyésztés történetében. A lóhoz értő magyar elsőnek ismeri fel az időközben Angliában kitenyésztett új lófajta, az angol-arab keveredéséből előállított angol telivér előnyeit. Az angol és magyar lótenyésztési kapcsolat azonban nem az angol lovak behozatalával, hanem egy török-eredetű ménünk kivitelével kezdődött. Az 1687 -ben kivitt ló a Lister Turk nevű mén volt, a másodiknak kivitt pedig a Belgrade Turk nevű kanca. Széchenyi István gróf Lovakrul című művében erről a következőket írja: “Egykor Belgrád alatt egy Török Basa kancája fogattatott el, mely az angol versenyfutólovaknak igen híres öregannya lett, kinek származottjai ezer s ezer magzatokra már elágoztak és mely ma is tündöklik az Angol Köz Lólajstromban ezen név, Hungarian Mare Kancza alatt”. Hoeller Móric báró szerint az első angol import 1760 után történhetett. Kinsky Ferdinánd gróf egy mént és négy kancát hozott Angliából chlumetzi birtokára. Trauttmansdorff János gróf császári főistállómester 1814-ben hozta az első, hiteles származású telivéreket Angliából.
A hazai telivérló-tenyésztés megalapozója a “legnagyobb magyar”, Széchenyi István gróf volt. Felismerte azt a hatalmas közgazdasági értéket, melyet a ló tenyésztés jelent. Széchenyi gróf 1815. őszén kiutazott Angliába és ennek a kirándulásnak köszönheti Ausztria és Magyarország telivértenyésztésének és lóversenyzésének megindulását. 1824-ben létesítette a Pályafuttatási Társulatot, melynek előbb Pozsonyban volt a székhelye, majd Pestre helyezte át és végre két évi küzdelmes viaskodás után 1827. június 6-án megtarthatta itt az első lóversenyt a Rákosi-út terén, az Üllői- és Soroksári-út között lévő gyepen. Az angol vér terjedésére jellemző, hogy 1829-ben a pénzért fedező huszonhét mén közül huszonhárom volt angol telivér.
Bármennyit is köszönhet azonban lótenyésztésünk az angol ló elterjedésének, meg kell állapítanunk, hogy átmenetileg kárt is okozott. A nagy lelkesedés következtében ugyanis az angol vér olyan tenyészetekbe is bekerült, ahol az felesleges volt. Különösen káros volt ez a vérkeveredés a maga ősi tisztaságában megmaradt hegyi lovaknál, ahol jóvátehetetlen kárt csinált. Széchenyi grófon kívül főként erdélyi főnemeseink jártak szorgalmasan Angliába lóállományunk idegen vérrel való felfrissítése végett. A leghíresebb erdélyi tenyészhely ezidőben a Wesselényi bárók zsibói ménese volt. Híres tenyészhelyek a Bethlen-család ménesei, amelyek közül különösen a bonyhai volt jó hírű. Felemlítést érdemel a Bornemissza Lipót-féle görgényi ménes is.
Híres tenyésztő volt Esterházy Pál herceg, aki ozorai ménese részére 1816 nyarán nagy szállítmányt vásárolt Angliában. Károlyi György gróf a következő az áldozatkész főurak dicső sorában; a telivér szeretete korlátlan áldozatkészségre sarkalta, állandóan gyarapította Nagy Károlyban álló tenyészanyagát. Hunyadi József gróf a telivértenyésztést Hetményben, ürményi uradalmának egyik pusztáján kezdte. 1829-ben Batthyány Kázmér Kisbéren, Esterházy Károly gróf Szeredán, Sándor Móric gróf Pusztagyarmaton honosítják meg a telivér-tenyésztést.
Nádasdy Tamás gróf, az 1832-ben megjelent Országos Méneskönyv szerzője 1830-ban hozta Dákára az első telivéreket. Híres ménese volt Fechtig bárónak Lengyeltótin, Széchenyi Pál grófnak Marcaliban, Festetics grófnak Fenéken, Giczey grófnak Iregen, Illésházy grófnak Sárváron, Esterházy grófnak Mátyásházán, Inkey Antalnak Iharosberényben, Inkey Ádámnak Récsén, Károlyi grófnak Kerekegyházán és Előszálláson.
Az 1848-49-es szabadságharc lótenyésztésünk fejlődését nem zavarta annyira, mint azt a belső harcok történetét ismerve gondolnánk. Ezekkel az évekkel zárult a magyar telivértenyésztés “őskora”, mely Széchenyi István gróf megállapítása szerint – “inkább szerencsével, mint rendszerességgel” igyekezett az országos lóállományt feljavítani. Ami ezután következett: Kisbér megalapítása, a céltudatos és okszerű tenyészállat-behozatal, már a legújabb, dicsőséges korszak bevezetője.
Forrás: Magyar Lovas Kör, 2002.
Frissítve: 2023.03.21.
Fotó: Canva
