Varga Zsuzsa

Varga Zsuzsa – színművésznő, haladó lovasíjász tanítvány. Három éves koráig él Kaposváron, majd szüleivel Budapestre költözik, ott végzi iskoláit: a Színművészeti Főiskolán 1996-ban diplomázik. A fővárosból visszavágyik Kaposvárra, s így lesz a Kaposvári Csiky Gergely Színház vezető színésznője, aki a zenés könnyű műfajtól a komoly drámai darabokig széles színházi palettán csillogtatja meg a tehetségét.

Varga Zsuzsa, színművésznő, fekete kaftános lovasíjász – tanítvány, lőtt már 130 pont felett is, résztvevőveje lovasíjász bemutatóknak is, legutóbb a Nemzeti Vágtán képviselte honfoglaló őseink lovaskultúráját. 1996-ban végzett a Színművészeti Főiskolán, a Kaposvári Csiky Gergely színház Jászai Mari-díjjal kitüntetett színésznője, Shakespeare-től Molnár Ferencig a világ és a magyar drámairodalom számos nagy szerepét játszotta már.

Látszólag törékeny kismadár. De aki már látta lovon, íjjal a kezében, az tudja, hogy inkább egy nemes szablya: egyszerre van benne tartás és hajlékonyság, keménység és lágyság. Ahogy Lajos fogalmaz: az ő ideája a költő hadvezér, s ezt találta meg Zsuzsában – immár tíz éve társa a Völgyben.

Lovas pályafutása későn indult, s nem is túl sikeresen. Akkoriban még kötelezőek voltak a lovaglóórák a színművészetin, a színész-növendékek a Tattersaalba jártak reggelente lovasórákra Pintér Tamás felügyelete mellett, és szó szerint gyűlölték ezeket a reggeleket, mert tele volt kudarccal, eséssel, megalázó helyzetekkel.

„Ezek gyönyörű lovak voltak, csak mindegyik bokszban állt, egy óráig csutakoltuk, utána alig várták, hogy felüljünk a hátukra, és mentek, amerre látak, mert érezték, hogy kezdők ülnek rajtuk. Egy horror volt, gyűlöltük egymást, ezt nyugodtan mondhatom, én őket, ők engem.”

És mégis, talán becsületből, talán dacból, de a tizenhét színinövendékből öten végigcsinálták, s valami a sok rossz mellett megmaradt élményként, így amikor a kaposvári színészkollégák hívták magukkal a Völgybe, nem mondott nemet.

„A Tattersaalban azért annyit megéreztem a lovakból, hogy bele lehet szeretni a szagukba… Az a fűillat és az a puhaság a szájuk mellett, ahogy odaszagolnak az emberhez, az semmihez sem hasonlítható, és az a fűlehellet, meg ahogy ropogtatják a zabot… aki ismeri a lovakat, ugyanezt érzi szerintem, hogy ezt nem lehet egyszer csak azt mondani, hogy ezt nem akarom hallani többet, vagy nem akarom érezni többet… És én ezt szerettem volna érezni újra, és nem hittem el, hogy csak ennyi a történetünk. És akkor elmentem a Lajoshoz a kollégáimmal…”

És a Völgyben egészen mással találkozott. Lovakkal, akik maguk természetes közegükben léteztek, s egy emberrel, aki aztán társa lett.

„Fantasztikus élmény egy olyan kézzelfogható embert látni, aki egy másik világgal érintkezik… Szerintem nem a lóban van a titok, hogy mitől ilyen, hanem az emberben, hogy hogyan bánik vele.”

És hiába az elrettentő két órás szőrén ügetés, ami után a színházi büfében csak féloldalasan tudtak ülni a színészek, Zsuzsa valami olyan élményt kap a Völgyben, amit mindig is keresett.

„A lovaktól olyan nyugalmat és egyszerűséget tanulok, amit nagyon jól tudok hasznosítani ebben a rendkívül modoros életben… Én velük mindig vissza tudok térni az alapokhoz… Tehát kimegyek közéjük és sétálok, és mondjuk haragszanak egymásra és elintézik egymás közt a dolgaikat, vagy szeretet van, vagy csak szuszogás… Ezek olyan egyszerű és tiszta gesztusok, amelyre minden ember és minden színész vágyik…”

A lovasíjászat objektív rendszere pedig jól kiegészíti a színház szubjektív világát, miközben az alapelv ugyanaz. Ha egy lovasíjász egy tökéletes vágtát fut a lovával, éppen úgy közvetítő, mint az a színész, aki egy szerepben oldódik fel a színpadon, s egy másik személyiséget futtat át önmagán.

„A ló a külvilág, az íj a befelé vezető út…”

Frissítve: 2023.02.09.
Fotó: Canva

Hozzászólások