Huszár Amerikában
December másodika volt akkor is, amikor Murányi Lajos 1940-ben jelentkezett a századánál. Huszárnak hívták be, bár addig sosem ült lovon, és nem sejtette még, hogy a világháború Amerikáig, Chicagóba sodorja. A putnoki származású fiatalember két évvel a miskolci Deák Ferenc Fiú Felsőkereskedelmi Iskolában tett érettségije (1938) után kapta meg katonai behívóját. Úgy emlékszik, hogy akkoriban az a kifejezés, hogy katonai szolgálatra alkalmas, büszkeséggel töltötte el a magyar fiatalságot. Ő maga is nagy lelkesedéssel közeledett a szabadkapusztai kaszárnya kapuja felé. Amikor bevonult, akkor ismerkedett meg közelebbről a lovakkal, amelyektől gyermekkorában mindig tisztes távolban tartotta magát. Két nap után lóra ültették, és mindjárt az országútra kellett vonulni. Nagy közökkel követték egymást az ügető lovasok, amikor egy autó haladt el mellettük, és az ő lova megijedt. Elkezdett a két hátsó lábán táncolni körbe-körbe. A tizedes tanácsára megrántotta a kantárt, és a következő pillanatban az útszéli árokban találta magát.
– Jött az őrmester, lehordott, mindennek elmondott, majd megnézte a lovat, nincs-e valami baja. Nem volt. Jött a főhadnagy, ő kérdezte csak meg tőlem, hogy nekem nem lett-e bajom. Ha nem, akkor csak lóra!, mondta, így lettem huszár – meséli Murányi Lajos, aki megjárta a Don-kanyart is, nem fagyott le a lába, épségben hazaért. A kilőtt orosz tankok, az átlőtt sisakok, roncsok látványa ma is elé idéződik.
Pedig élete második (nagyobbik) felét Amerikában töltötte. Sikeresen megvetette a lábát az új világban: szabóként dolgozott, jól keresett, szép nagy családja van, négy unokával, öt dédunokával. Az egyik háromszintes házában alul ő maga lakik, a középső emeleten a lánya a férjével, legfelül az egyik unoka a családjával. Másik házában az egyik szinten a veje rendezett be magának irodát, a másik szinten bérbe adott lakás. Lajos bácsi ma 89 éves. Emlékiratokat készít, próbálja feldolgozni az élményeit: számítógépen ír, külön fájlokba menti az egyes részeket. Mind a háborúról szól.
Ahogy a beszélgetéseink is. Ülünk a nappalijában. Mint nálunk egy régi polgári lakás, lehetnénk akár Budapesten is. Vitrin, csipketerítők, porcelánok, szépen keretezett képek sokasága a falon. Minduntalan háborús emlékek törnek elő. Közülük sejlik ki egy szál, az életét végigkísérő szerelem. Azt mondja, bár úgy mentek a frontra, hogy győznek vagy meghalnak, mégsem gondolt a halálra. Hanem arra, hogy majd csak megsegíti az Isten. És azokra a lányokra is gondolt, akikkel korábban megismerkedett. De akiknek nem ígért semmit, mert Putnokon várta élete jövőbeli párja, Ilona. Mindhárman fülig szerelmesek voltak belé. Levelek is jöttek, ő azonban hagyta, hogy ketten elfelejtsék. Csak Ilona érdekelte, akit hazatérte után feleségül vett.
– Mikor 1944 végén a debreceni csata elveszett, és az oroszok közeledtek, nekiindultunk a határnak. Ausztriában éltünk menekülttáborokban. Először Ausztráliába akartak minket küldeni nádvágásra, de visszautasítottuk. Tudtuk: ahol nád, ott kígyó is van. Jelentkeztünk Chilébe. Megnézték a kezünket, és mondták: alkalmatlan. Oda mezőgazdasági munkásokat kerestek. Jelentkeztem Kanadába mint szabó. Ausztriában megtanultam ezt a mesterséget, sőt más magyarokat (szerelőket) is tanítottam szabóságra. őket elfogadták, engem nem, mert akkor már nős voltam, két gyerekkel. Ágnes 1945-ben született, Julianna 1947-ben Innsbruckban. Innen vándoroltunk ki Amerikába az 50-es években. Egy kárpátaljai magyar tanító 1920 után menekült Chicagóba, ő küldött nekünk bevándorlási papírt.
Murányi Lajos még Innsbruckban belépett az 1948-ban megalakuló Magyar Harcosok Bajtársi Közösségébe, aminek később Chicagóban a helyi csoport vezetőhelyettese, 2004-től az USA főcsoportvezetője lett.
Az M. H. B. K. az egyetlen kör, ahol az egykori frontharcosok katonaként kezelik egymást, tiszteletben tartják egymás rangját. A már lassacskán vagy bottal járó dédpapakorú férfiúk ma is így ugratják egymást az utcán: A huszárok lassabban, a páncélosok gyorsabban mozognak. A páncélos ebben az esetben Tokay László volna, a négy nyelven beszélő egykori ludovikás tiszt, aki export-menedzserként kilencven országot járt be harminc év alatt; a 90-es években pedig szívügyének tette meg a ludovikások körmendi emléktáblájának létrehozását, amit anyagilag is támogatott. Neki volt köszönhető az az összetartozást erősítő emléklap és jelvény is, amit USA főcsoportvezetőként (1991-2001) csináltatott, és az M. H. B. K. megalakulásának 50. évfordulójára minden egykori magyar harcos megkapott a világban. A harmadik jóbarát, aki nem volt a fronton, mert irodista volt, és térképeket rajzolt, az a Bősze János, aki Szombathelynek ajándékozta 56-os szobrát. Ők hárman együtt olvassák az amerikai magyar újságokat, megvitatják az eseményeket. Az egyik lapban a Trianon 86. évfordulójára megjelentetett cikkhez a Murányi Lajos tulajdonában lévő kép volt az illusztráció. Az 56-os jubileumon nagy örömük volt, hogy hivatalos holiday lett Chicagóban október 23. Az ünneppé nyilvánító iratot megkapták a várostól, Illinois államtól is.
– Sokat jelent nekünk 1956. Sokat vártunk tőle. A szabad Magyarországra hazamentünk volna. Most már nekem késő, mert három családtagom itt van a temetőben – mondja Lajos bácsi, aki 1979-ben elhatározta: hazalátogat. – Kértünk beutazási engedélyt. Nem kaptunk. Erre vettünk a feleségemmel repülőjegyet, és berepültünk Magyarországra. Nem volt nagy zűr, a vámos főleg azt kérdezgette, van-e elég pénzünk. Mondtuk: van, nem leszünk senki terhére. Ózdon jelentkeztünk be, Budapesten ki. Három hetet töltöttünk Magyarországon.
Szerző: Merklin Tímea
Forrás: Vas Népe
2006-12-02
Kép: Canva
Frissítve: 2023.08.31.
