A Lótenyésztők szerepe és lehetőségei a
Nemzeti Lovaságazati Stratégiai megvalósításában
Dr. Jármy Miklós
A Magyar Lovassport Szövetség Elnökségének tagja
Az új Nemzeti Lovas Program azt az ambiciózus célt tűzte ki maga elé, hogy az ország lóállományának a lakossághoz viszonyított arányát a kommunizmus zsákutcáját elkerült Európai társadalmak szintjére emeli. Ma kb. 70.000-re becsülik a lovak számát. Ennek nem pusztán megkétszerezése, de minőségi emelése is a cél, amennyiben a munkahelyek számának emelkedését kívánjuk elérni. Azért fontos ezt kiemelnünk, mert ma a közel 8000 fedeztetésből mintegy 5000 megszületett csikónak mindössze egyharmada az, ami a tenyésztő egyesületek keretei között, többé-kevésbé tudatos tenyésztői munka eredményeképp jön a világra.
A kitűzött cél feltételezi természetesen a gazdasági helyzet stabilizálódását, a vidéki életmód reneszánszát. Ebben kulcs szerepe lehet a hungarikumnak számító tanyavilágnak, valamint a reményeink szerint megerősödő családi gazdaságoknak. A sikeres lótenyésztés a piacképes lovak tenyésztését megcélzó párosítási tervvel kezdődik, de itt nem ér véget. A végeredményhez legalább annyira hozzájárul a szakszerű, igényes felnevelés. Ez pedig leghatékonyabban a mezőgazdasági tevékenységet igényesen művelő gazdáknál, illetve a kellő területekkel és infrastruktúrával rendelkező méneseinknél valósítható meg.
A sokat hangoztatott „a ló nem szereti a szegényszagot” bölcsességet had szabadjon úgy értelmeznünk, hogy a szegényszag nem feltétlenül csak az anyagiak hiányát, sokkal inkább az igénytelenséget jelenti. Hála Istennek ma is számtalan példa van arra, hogy tenyésztőink megfelelő körülmények között nevelnek egészséges lovakat, annak ellenére, hogy nem tartoznak a vagyonos emberek közé, nem szerepelnek mindenféle „TOP 100-as” listákon.
Az 1993. évi CXIV. állattenyésztési törvény a fajták fenntartását és nemesítését a fajtatenyésztő egyesületekre bízza. Ezeknek a szervezeteknek a megerősödése jelentheti a tenyésztés minőségi irányba való fejlesztését, a fajtátlan köztenyésztés megszüntetését. Ez biztosítja csak, hogy a remélt valós piaci igény esetén a lólétszám minőségi javítása és számbeli bővülése ne importok útján, hanem hazai tenyésztésű, felnevelésű lovakból történjék meg. Ennek hangsúlyozására melyik hely lenne méltóbb, mint az Országház, melynek építésénél még arra is figyeltek eleink, hogy ne csak a közbeszerzést elnyerő kivitelezők legyenek hazaiak, de az alapanyagok is. Ez alól csak az ajándékba kapott svéd gránit oszlopok, és a carrarai márvány szobrok jelentettek kivételt.
Van azonban néhány dolog, amivel kapcsolatban a lótenyésztőkre is komoly feladat hárul. Egyik ilyen a hagyományos fajtáink jövőjéről folytatandó őszinte eszmecsere. Országunk méretéhez és lóállományunkhoz képest meglepően sok hagyományos lófajtánk van: Lipicai, Nóniusz, Furioso-North Star, Gidrán, Kisbéri, Shagya. Ebben a teremben bizonyára sokan tisztában vannak a fajták kialakulásával, és egyetértenek velem abban, hogy ebben a folyamatban meghatározó szerepe volt a katonaságnak. Ha úgy tetszik, hagyományos fajtáink katonalovaknak lettek kitenyésztve, kielégítve ezzel egy akkori valós piaci igényt.
A tenyésztői munka minőségét jól mutatja fajtáink korabeli elismertsége, a monarchián belüli elterjedése. Szándékosan nem őshonos fajtákról beszélek, hiszen a XVIII. századtól a kor igényeinek megfelelő külföldi vérvonalakat hoztak be eleink, ezek vonalalapítóként adják ma sok fajtánk nevét. Mivel ma a katonasághoz hasonló húzóágazatot csak a teljesítményre szelektáló lóverseny és lovas sport jelenti, el kell gondolkozni a fajtáinknak ebben az összefüggésben való újrapozicioniálásáról, mert a fajtákat nem csak fenntartani, de nemesíteni is kell. Ebben meghatározó szerepet kell játszanak a tenyésztő egyesületek, valamint a fajtáink fenntartásában oroszlánrészt vállaló Nemzeti Méneseink, melyeknek egy szervezetbe való koncentrálása – ha úgy tetszik a méneskari hagyományok felelevenítésével – komoly lehetőséget jelent az ágazati célok megvalósítását illetően.
Szintén a lótenyésztők felelőssége, hogy a tenyésztésszervezést – a fajtatenyésztő egyesületek és az ő megbízásukból adminisztratív szerepet játszó Magyar Lótenyésztők Országos Szövetségének viszonyát – úgy alakítsák át és töltsék meg tartalommal, hogy az a piacképes minőségi lótenyésztés céljait szolgálhassa. Ez azonban nem jöhet létre a Vidékfejlesztési Minisztérium és a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal támogató együttműködése nélkül, demonstrálva ezzel is, miképp érvényesülhet a valós Nemzeti Együttműködés a civil társadalom és az állam viszonyában. Gondolok itt elsősorban a szükséges jogszabályi módosításokra az állattenyésztés és állategészségügy területén.
A lóversenyzés és a lovassport remélt fejlődése elválaszthatatlan a minőségi lótenyésztéstől, mivel körülnézve a világban elmondhatjuk, hogy csak nagyon gazdag országok képesek tenyésztés nélkül eredményeket elérni ezeken a területeken. E két húzó ágazat abban segítheti a tenyésztést, ha a versenyrendszereken, tenyésztői prémiumokon, díjkedvezményeken keresztül előnyben részesíti a hazai lovakat. Ez csak úgy képzelhető el, ha ezeknek az igényeknek fajtáink meg tudnak felelni. Itt megint csak a nemzeti méneseink szerepére is szeretnék utalni, mert ha nem vagyunk képesek a ránk hagyott ménesek épített környezetét, és az eleink kiváló tenyésztői munkájának gyümölcseként létrehozott fajtákat az új tenyészcélokkal összehangolva megőrizni, nem vagyunk méltóak báró Csekonics József és Kozma Ferenc örökségére.
Hadd zárjam előadásomat a híres állattenyésztő, Horn Artúr gondolatával:
„Nem csak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, de azért is, amit elmulasztunk.”
Köszönöm a figyelmet!
Frissítve: 2023.07.15.
Fotók: Canva
