Jersov: A púpos Lovacska – 2. rész
13. Felszökken a tornácra,
a vasreteszt megrázza,
dong az ajtó, zeng a lakat,
hogy a tető majd leszakad,
mintha tűz támadt volna,
majd kirepedt a torka,
úgy ordibált. Benn két bátyja
ijedten bámult egymásra:
ki zörget az ajtaján?
„Én, az együgyű Iván!”
Lócáról azok felszöktek,
ajtót nyitottak öccsüknek,
nekiálltak, pöröltek,
mért ijesztgeti őket?
Nem rebbent Iván szeme sem,
bocskorosan, köpenyesen
már a kemencén hever,
ott beszéli rendre el,
mindenki csodálatára,
hogyan telt az éjszakája.
„Egész éjjel fenn jártam,
csillagokat számláltam,
hold is sütött, én azt hiszem,
de nem azon járt az eszem.
Mit láttam! Az ördögöt!
Szakálla volt, dörmögött,
kandúr-pofája volt, rémes,
a szeme két égő mécses,
ugrált árkon-bokron át,
úgy gyűrte meg a buzát.
No hiszen én ráncba szedtem!
A nyakába csüggeszkedtem,
vágtatott velem, repült,
majd a fejembe került.
Velem kezdett, hiszen jól van!
Tartottam, mint vasfogóban,
tőlem ficánkolhatott!
Végül így rimánkodott:
»Legény, ne kívánd halálom!
Kegyelmezz, én megszolgálom!
Álló évig, fogadom,
néped nem háborgatom.«
Én szavát nem fontolgattam,
megsajnáltam, futni hagytam.”
Szót végezvén, hallgatott,
ásított, s már hortyogott.
Bátyái meg elfeledtek
dühöt-mérget, és nevettek,
kacagták a szamarat,
oldaluk majd kiszakadt.
Nem állta meg az öreg sem,
könnycsordultig ne nevessen,
bár nem illik, úgy tartják,
vénemberhez mulatság.
14. Mennyi idő telt el aztán,
néhány nap vagy hónap is tán,
biz én meg nem mondhatom,
nem hallottam, nem tudom.
No de ne vesződjünk ezzel,
hány hónap vagy év szelelt el,
bottal üthetjük nyomát.
Inkább folytassuk tovább.
Danyilo egy napon aztán
(úgy emlékszem, ünnep napján)
ivott, nem is keveset,
a kunyhóba beesett.
15. Ott már nemcsak bortól szédült:
két lovat lát, sársörényűt,
meg egy pöttöm paripát,
háromarasznyi csudát,
füle hosszú, mint madárszárny,
két kicsiny púp nőtt a hátán,
„Sejtek most már valamit,
mért alszik a gügye itt!” –
szólt Danyilo álmélkodva.
Kijózanul azon nyomba,
szalad haza, iszkiri,
öccsének a hírt viszi.
„Gyere, Gavrilo, láss csudát,
sársörényű két paripát!
Az együgyű szerezte,
kalyibába vezette.”
Bocskort húzni rá sem értek,
hej, rohantak a testvérek,
ahogy inaik bírták,
csalánon át, mezítláb.
16. A szemüket meresztgették,
loholtak, majd nyakuk szegték,
árkon-bokron-réten át,
látni a két paripát.
Nyihított, horkant a pár ló,
szemük, mint a tűz, világló,
mint sárarany patakja
selyem farkuk fonatja,
rájuk gyémántpatkó verve,
öreg gyönggyel rászögelve,
gyönyörűség látni is,
megtennék a cárnak is!
Nézték, nézték a testvérek,
szemük kívánságtól égett.
„Ez az együgyű hogyan
jutott hozzájuk ugyan? –
szólt Danyilo. – Látom végre:
bolondnak van szerencséje!
Mi pedig csak küszködünk,
rézpeták se jut nekünk.
No de érünk más időket!
A városba hajtjuk őket,
holnapután, vasárnap,
eladjuk a bojárnak.
Osztozunk és eszünk, iszunk,
mulatozunk, vigadozunk,
most már pénzünk lesz elég!
Törheti majd a fejét
bolond öcsénk, de hiába,
hová lett két paripája.
Akkor keresheti ám!
No de dologra, komám!”
A testvérek megegyeztek,
buzgón keresztet vetettek.
A két legény hazatért,
másról se folyt a beszéd:
a vásárról, lakomáról
meg a pöttöm paripáról.
17. Száll az idő szárnya, száll,
sebes röpte meg nem áll.
Vásár napja következik.
A két testvér kerekedik
portékáját árulni,
folyórévnél megtudni,
mostanában vajon nem jár
arrafelé német kalmár?
S Szaltán cár, mit hallani,
nem jő dúlni-rontani?
Ikon előtt meghajolnak,
apai áldást fogadnak,
a két ló is velük van –
útra kelnek titokban.
18. Fordul az est éjszakába,
indul Iván szállására.
Eddegél és lépeget,
fújdogál egy éneket.
Hogy elér a rét szélére,
csapja kezét csipejére,
s belép, vígan szökdelve,
a kalyiba-nyughelyre.
19. Mindent szép rendben talált ott.
Hanem – a pár ló hiányzott!
Csak a púpos lovacska
maradt ott, az fogadta,
fülét vígan billegette,
lábát táncra illegette,
döngette a kalyibát.
Szegény Iván kiabált:
„Haj, táltosok, vasderesek,
ékes aranysörényesek!
Rosszul bántam veletek?
Ördög vitt el titeket?
Hogy szakadna ki a lelke!
Mély gödörben nyakát szegje!
Halálban se nyugodjon,
föld is reászakadjon!
Haj, táltosok, vasderesek,
ékes aranysörényesek!”
A pöttöm ló felnyerít:
„Mondok, Iván, valamit:
tudom, hogy igen nagy baj ért,
ne félj, van segítség azért.
Én csak annyit mondhatok:
bátyáid a tolvajok.
Száz szónak is egy a vége,
csillapulj le, Iván, végre,
teremj gyorsan hátamon,
hanem kapaszkodj nagyon,
bár neked csak térdig érek,
de egy táltossal felérek,
tudok ám vágtatni jól!
Az ördög sem ér utól!”
20. Azzal letérdelt elébe,
üljön a hátára, kérte,
fogja meg fülét Iván,
hanem jól szorítsa ám!
Fölhorkantott a lovacska,
vágta a szügyét magosba,
nyílként elrugaszkodott,
sörénykéje csapkodott,
földet alig ért patája,
por gomolydult a nyomába.
Útjuk gyorsan véget ért:
beérték a két legényt.
Kép: Canva
Frissítve: 2024.03.20.
