A lovassport rohamtempóban változik. Már csak remélni lehet, hogy pályafutása során minden lovas dolgozhat legalább egy olyan edző keze alatt, aki még a „régi, süket világban” szocializálódott és tanult lovagolni. Ők rengeteget tudnak mesélni arról, hogyan mentek a dolgok akkor, és hogy bizony nem mindenki ülhetett lóra. Csak az, aki hajlandó volt megdolgozni érte.
Csak az ülhetett lóra, aki hajlandó volt megdolgozni érte
Régen ez azt jelentette, hogy ha valaki lovagolni akart, akkor ki kellett járnia akár hajnalok hajnalán valamelyik istállóba. Ezek akkor még vagy katonai istállók voltak, vagy állami ménesek tulajdonában lévők. És nem csak hogy ki kellett járnia lovagolni, hanem gyakran ki is kellett venni mindenkinek a maga részét az etetésből, trágyázásból, almolásból, lóápolásból – ha már volt olyan szerencsés, és lovagolhatott, ráadásul ingyen.
Ha erre hajlandó volt, akkor az istálló közössége egy idő után az illetőt befogadta. A hosszú évek kitartó tanulása, a sok esés-kelés, “mindenrefelülés” csak ezután kezdődhetett. Akkor még kobak sem igen volt, csak a versenyeken, EU szabványról nem is beszélve. Ez a „régen” nem is volt olyan régen… Alig több, mint húsz éve.
Fordítva ülünk a lovon? Kifordult a négy sarkából a régi lovas világrend
Ehhez képest hol tartunk ma? Egy nem oly széles réteg esetében az anyagi körülmények javulásával, és ezzel párhuzamosan a lószállító utánfutó megjelenésével kifordult a négy sarkából az akkori „világrend”. Hobbi és versenyistállók alakultak, melyek már régen nem a klasszikus értelemben vett versenyistállók voltak, hanem valami egészen új műfaj… Egyre fiatalabb gyerekeknek, egyre korábban vesznek egyre drágább, egyre „komolyabb” lovakat, és „tolják” őket a versenykarrier felé. Ha pedig nem váltja be a ló a hozzáfűzött reményeket, egyszerűen eladják, és vesznek másikat.
Ezt kihasználva a tenyésztők, lókereskedők is idomultak a „piachoz”. Ma már nem csak a lovasoknak, de a lovaknak is éppúgy „karriert” akarnak csinálni. Ahogy minket, embereket az önéletrajzunk alapján ítélnek meg első körben a munkaerőpiacon, lovainkat a „papír” (származás) és a versenyeredmények alapján, valamint azt figyelve, hogy ki lovagolta őket addig.
Ez éppúgy kihat a kezdőkre is, néha még jobban a kezdők szüleire. “Az ismerősöm gyereke már versenyez, az enyém is olyan ügyes, nem értem, minek az a futószár még mindig.” Pedig e kettő között éveknek kellene eltelnie napi szintű munkával.
Hogy ez jó-e vagy sem, nem tisztem megítélni. Az biztos, hogy merőben más. Sokkal több lehetőségünk van, mint akkor volt, amennyiben a pénzzel elérhető dolgokat vesszük alapul. Ugyanakkor mégis kevesebb – amennyiben a nem pénzzel elérhetőeket nézzük.
Abból pedig van jó néhány, melyek csak akkor sajátíthatók el, ha meg is dolgozunk érte.
Ilyen az alázat. Amire figyelnünk kell, hogy ne veszítsük el később sem, amikor elkezdenek jönni az eredmények. Hogy elismerjük, rengeteg dolog van, amit még meg kell tanulnunk. Hogy bár büszkék legyünk arra, ameddig eljutottunk, de ne felejtsük el, hogy rengetegen vannak még, akik sokkal képzettebbek nálunk.
A tisztelet a lovak, a lovaglás iránt. Hogy figyelembe vegyük a lovunk mindenkori állapotát képzettségét. A tisztelet a másik iránt, hogy hangosan köszönjünk mindenkinek az istállóban. Hiszen ha valaki megemlíti az Örkénytábor nevet, még mindig összekapjuk magunkat egy kicsit.
A kitartás. Hogy erőt vegyünk magunkon és átlépjük a komfortzónánk határát minden egyes nap, mert a lovunk tréningje ezt kívánja meg.
A türelem. Persze, könnyű „kész” lovat venni. Együtt eljutni az alapoktól egy magas szintre – a hivatásos lovasokon kívül ma már sajnos alig látni ilyet.
És persze a legfontosabb: az önkritika. A ló csak megmutatja a mi hiányosságainkat, ha valami nem sikerül, akkor az nem az ő hibája. Mi pedig kötelesek vagyunk korrigálni azokat. Ahányszor nem megy, annyiszor kell magunkban rendet tenni. Felülvizsgálni a helyzetet és minden részvevőjét, valamint hogy reálisak-e a követelményeink, nemcsak a lovunkkal, hanem önmagunkkal szemben is. Segítséget kérni. Szakembertől. Elővenni mellette néhány szakkönyvet. Rászánni az időt, energiát és persze nem árt tudni azoknak a szerzőknek a neveit, akikhez ilyenkor fordulni lehet.
A lovakkal való kapcsolat az egész jellemünket formálja.
Tudomásul vesszük, vagy sem, jó lovassá válni egy élet munkája, és sokszor még az sem elég idő. Mi mindig csak úton vagyunk. Mindenkinek lehetősége van eldönteni, hogy megadja-e önmagának a kellő időt a valós eredmények, és az igazi lovastudás eléréséhez.
2016.08.01. Vinnay Patrícia – Decathlon, Fouganza
