Tudja-e hogy…
Mi végre tenyésszünk lovat?
Magyarország lóállománya az 1980-as évek végén 80 ezer körül mozgott. A rendszerváltás idején a földterület-kárpótlások, az ebből keletkező új remények, s nem utolsósorban nosztalgiák hatására az állomány növekedni kezdett. Erre az időre datálódik a tenyésztő egyesületek megalakulása; egyre több, más szakmából élő, de lószerető ember kezdett el lovat tartani, tenyészteni.
A fordulópont az ezredforduló idején következett be: amikor is jó néhány, jobb sorsra érdemes, de a sikereket ugyancsak nélkülöző tenyésztő számolta fel állományát. Kit a pénz, kit az idő hiánya, kit pedig a folyamatos kudarcok fordítottak el a lótenyésztéstől, noha nem sokkal korábban még igen nagy ambícióval indultak.
Ennek következtében a 100 ezer körüli lóállomány újra csökkenni kezdett, és jelenleg már csak 60 ezer körüli lovat mutatnak a statisztikák. Ma ott tartunk, hogy míg 6-8 évvel ezelőtt a fedeztetési állomásokon 14-15 ezer kancát fedeztettek, a 2006-os évben már csak 8 ezret. Ez azt jelenti, hogy a megszületendő csikók száma már az állomány egyszerű reprodukálására sem elégséges.
Ugyanakkor állandó a panasz: a megszületett szaporulatot még mélyen az önköltség alatt sem lehet értékesíteni, a piac esetleges, szervezetlen, a kiváló származási értékkel rendelkező egyesületi kancaállományból származó tenyészanyagot ugyanúgy nem lehet eladni, mint a származás nélküli „zugtenyésztésből” származó gyenge minőségű portékát. Ezzel egyidejűleg a liberalizált kereskedelem következtében számolatlanul áramlik be az import:
ma egy évben több külföldi tenyésztésű ló kerül be az országba, mint azelőtt 100 év alatt!
Sok a ló tehát, vagy kevés, mit lehetne tenni az ágazat, illetve az egész magyar lovasélet fejlődése érdekében?
A régi szakkönyvek még mind arra biztatnak, hogy vétek a kancát üresen hagyni: egy választott csikó értéke a kancatartás évi költségét kompenzálni tudja. Ez a gondolkodás meglehetősen mélyen beágyazódott a köztudatba, miközben a világ teljes mértékben megváltozott! A mai viszonyok között csak az a tenyésztő lehet sikeres, aki képes a megszületett csikót egészen a betanított, és legalább az alapszintű versenyeken indítható szintig
felnevelni, kiképezni és menedzselni. Miként a mai élet más területén is az alapanyag és a félkész termék csak nehezen, s áron alul értékesíthető, különösen így van ez a ló esetén is. Ma már a ló nem létszükséglet, ahol egy-egy rászoruló kispénzű ember elviszi a gyengébb, de olcsó portékát is (miként ezt az élelmiszer vagy az iparcikkek esetében még tapasztaljuk) hanem a nem megfelelő produktum még ingyen se kell!
Tehát mikor elhatározzuk egy kanca fedeztetését, már előre kell látni azt a célt, hogy mit akarunk kezdeni a megszületett csikóval, hova, milyen célra szánjuk. Ismerve a magyar viszonyokat és a tenyésztői mentalitást, a legnagyobb hiba, hogy akinek a viszonyai két ló tisztességes eltartásához adottak, az legalább négyet
de igen gyakran tizet-húszat is tart! S mivel a ráfordítás (idő, pénz, gondoskodás stb.) lehetőségei adottak, így az egy-egyedre jutó invesztíció sosem éri el a minimális küszöbértéket.
Az eredményes tenyésztés tehát az ágazati méret optimalizálásával kezdődik. Miután a ló társas lény, s így nem szeret egyedül lenni, az alsó határ 2 egyed. Ez még nem tenyésztés, csak lótartás, mert ha egy tenyészkancát tartok az ivadékaival, mire a csikók használhatók lesznek már 4 tartandó lovat (csikót) jelent, a megfelelő férőhely, terület, takarmány, idő, költség stb. igénnyel.
Akinek tehát ennél kisebb a lehetősége, az vásároljon egy-két lovat, foglalkozzon vele, lovagolja, kocsizza, örüljön neki, gondoskodjon róla, de ne akarjon minden áron tenyészteni! Egy jól tartott, szakszerűen használt ló 18-20 éves koráig munkaképes, tehát 2-3 ló az ember egész aktív életét képes kiszolgálni.
Ha körülnézünk Nyugat-Európában, ott ez a tendencia már jól kialakult: a falvak-városok környékén egyre több lovardát találunk, ahol a lókedvelők kedvükre szórakozhatnak megfelelő, szakszerű körülmények között, s nem veszi el az örömüket a mindennapok üzemeltetési nyűgje. Ha sok a passzionátus lovas, akkor ez a tenyésztők részére is piacot teremt, erre rá tudnak épülni az olyan szolgáltató ágazatok, mint a kovács, szijjártó, nyerges stb. ipar, lovasbolt és egyéb szolgáltatások, mindez munkahelyeket teremt; s a vidékfejlesztés egyik motorja lehet az idegenforgalommal kapcsolódva. Ez nem illúzió, hiszen egyre több országban működik!
Ha valakinek a feltételei és az ambíciói is adottak a sikeres tenyésztéshez, legelőször is a tenyészcélt kell, hogy meghatározza.
A tenyészcélhoz szorosan kötődik a tenyészteni kívánt fajta kiválasztása.
Hagyományos magyar fajtáink mellett egyre több külföldi fajta kerül az országba. Ezek elterjedését részben a speciális használati módok (pl. westernlovaglás) részben a divat motiválja, de tudni kell, hogy Magyarországon csak olyan fajta tenyészthető, amelynek van az országon belül hivatalosan elismert tenyésztő szervezete és fajtaelismerése.
A kis létszámban megtalálható külföldi fajták tenyésztésének szándéka esetén arra kell felkészülni, hogy megfelelő apaállat csak igen korlátozottan és jelentős költséggel áll rendelkezésre, a hagyományos magyar fajták esetében pedig a piaci marketing marad el, és halványulnak a lehetőségek a külföldi fajták hatalmas reklámja mögött. Pedig egyre több olyan jelzést, hírt kapni, hogy ezek a hagyományos fajták sok helyen képesek helytállni
még a legmagasabb szinteken is! (Ld.: A gidrán fajta military eredményei, lipicai fogatlovaink világbajnoki szereplése, a nóniusz fogatok sikere a nagy nemzetközi bemutatókon, vagy a spanyol idomításban álló magyar tenyésztésű Shagya-arab herélt távlovaglásban teljesített 2006. évi világbajnoki győzelme stb.)
Végül is minden tenyésztő előbb-utóbb megtalálhatja a számára legalkalmasabb fajtát, de azon belül csak a jót szabad tenyészteni!
Szintén számtalanszor leírták már a szakirodalomban:
az egyes egyedek genetikai képessége adott, s a jó felneveléssel, kiképzéssel, menedzseléssel stb. ennek a genetikai képességnek csupán egy bizonyos hányada hasznosítható. Tehát, ami nincs benne az adott egyedben, azt nem is lehet a legjobb kiképzéssel se kihozni belőle, viszont nem megfelelő körülmények között a legkiválóbb genetika sem tud érvényesülni. A tenyészkanca kiválasztásánál tehát igen nagy gonddal kell eljárni, hogy annak ősei, külleme, mozgása, munkaképessége és használati tulajdonságai egyaránt kifogástalanok legyenek. Genetikai törvényszerűség, hogy egy-egy kiemelkedő kancacsalád középszerű ivadéka sokkal többet hoz a tenyésztésben, mint egy gyenge család pluszvariáns ivadéka. Ezért tenyészkancát mindig a kifogástalan származású, a fajtában kiemelkedő minőségű egyedek ivadékai közül válasszunk. Sajnos azáltal, hogy az utóbbi időben a kancáknak egyre kisebb hányada van csak kipróbálva, az ilyen irányú szelekció egyre bizonytalanabbá válik. Ezért igen nagy a jelentősége a tradicionális tenyészetekből származó eredeti tenyészanyag megőrzésének.
Különösen ügyelni kell a tenyésztésre használt mének minőségére.
Bármilyen jó kancánk van ugyanis, a ménnek annál jobbnak kell lennie! Ilyen mének viszont nem állnak nagy számban rendelkezésre, de e téren ne sajnáljuk a fáradságot, hiszen az értékes származású csikó is ugyanannyit eszik, és ugyanannyi gondoskodást kíván mint az értéktelen, míg a kereslet és a várható piaci haszon az előbbi esetében összehasonlíthatatlanul magasabb lesz. Amíg bizonyos párosításból származó egyedeket – ha azok egyébként korrektek – jó áron, könnyen el lehet adni, addig mások a kutyának se kellenek. Ennek ellenére igen elterjedt az a hibás gyakorlat, hogy a párosításnál még a „világlegjobb” a cél, de mire a fedeztetésre kerül a sor, a gazda már beéri a legközelebb lévővel is…
Mit sem ér azonban a legkiválóbb pedigree sem, ha nincs mögötte megfelelő minőségű ló, és ez a szerencsén túl a szakszerű felnevelésen is múlik. Miként egy családban sincs két egyforma képességű, hajlamú, ügyességű gyerek, ugyanúgy nincs két egyforma csikó. Tehát a legjobb párosításból származó ivadékok esetén is könnyen előfordul, hogy a született ivadék nem felel meg az elvárásoknak. Ilyenkor ne habozzunk, akár veszteséggel is, de sürgősen adjunk túl rajta, amíg még nem költöttünk rá túl sokat.
Azokat azonban, amelyeket meghagyunk, különös gonddal kell felnevelni. A nagy ménesek ma már az egész országban eltűntek, helyette kiscsoportos tartásban gondolkodunk.
Bár az önmagában nem igaz, hogy csak a végtelen nagy legelőkön lehet jó lovat nevelni, de szűk helyre lezártan, mozgáshiányosan biztosan nem! Ma pedig a legnagyobb gond, hogy a csikók általában egy szűk, sáros karámban élik le az életüket. Enni általában bőségesen kapnak, de az emberrel direkt módon csak akkor lépnek közvetlen kapcsolatba, ha valami kellemetlenség éri őket (oltás, bélyegzés, vérvétel, körmözés stb.) Igy aztán nem
csoda, ha egy évjárati csikó egyszerű megfogása is az esetek igen nagy részében felér egy rodeóval! Márpedig igen kis gondossággal meg lehet ezt előzni: reggel és este az abrakoláskor vezessük be a csikót az istállóba, majd kézen vissza a karámba, ahol az etető és itatóhely lehetőleg a terület egymástól legtávolibb részén legyen,
állandó késztetést adva a mozgásra. Az ideális a legalább 0,5 ha/egyed telepítési sürüség lenne, de sajnos ezt nem mindenütt lehet biztosítani, viszont 100-200 m²-es „libatömő” karámban biztos, hogy nem lehet jó lovat nevelni.
Az igényes lótartás nem nélkülözheti a rendszeres állategészségügyi prevenciót, féreghajtást, vakcinázást. Noha ezek sajnos elég költségesek, büntetlenül nem hanyagolhatók el. Ha kezdetben még nincs is érzékelhető probléma, egy idő múlva a kórokozók oly mértékben feldúsulnak, hogy az esetleges megbetegedésből keletkező kár többszöröse a védekezés költségének. Nem beszélve a fejlődésbeni visszamaradottságról, csökkent ellenálló
képességről stb.
A legtöbb gond aztán a csikó 3 éves korának elérése után kezdődik:
sajnos nagyon kevés a hozzáértő és fizikailag is alkalmas személy a szakszerű betanításra, kiképzésre. Bérmunkában ez szinte megfizethetetlen (és sok helyen megfelelő személy hiányában elérhetetlen is), de e nélkül eredményes lótenyésztést folytatni szinte lehetetlen. Ezért is olyan fontos, hogy kialakuljon azon lószerető és lovagolni tudó fiatalok tábora, akik a saját kedvtelésük, sportolásuk keretében egyúttal ezt az értékteremtő tevékenységet el tudják végezni mindkét fél hasznára.
Végezetül nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy ma – bármilyen árucikk esetén – a költségek közel felét-harmadát a piacra jutás, a marketing költségei teszik ki. Ló esetében ez a kiállítás, a bemutató, a verseny. Ahhoz, hogy valakit otthonában felkeressen a pénzes vevő, és ott jó üzlet köttessék, ahhoz állandóan benne kell lenni a körforgásban, minden jelentős rendezvényen részt kell venni, és ott minél jobban szerepelni. Ez vitathatatlanul költséges, fáradságos és időigényes dolog, de a „lovasember” lét egy életforma, amibe ha belekóstol valaki, rengeteg szépséget, örömet talál benne. Maga alatt vágja a fát az a tenyésztő, aki ahelyett, hogy keresné a lehetőséget a megmutatkozásra, igénytelenségből, kényelemből, spórolásból (és tegyük hozzá, hogy gyakran
az anyagiak és a feltételek hiányából is adódóan) bezárkózik, és közben panaszkodik az értékesítés lehetetlenségén, a rossz árakon, a szolgáltatási díjak és az egyéb költségek drágaságán, és várja, hogy egyszer majd valaki talán megsegíti. Bármennyire is ridegen hangzik, de manapság a támogatásokhoz is csak az tud
hozzájutni, aki másoknál ügyesebb, és olyan speciális terméket, különlegességet állit elő, ami vonzó, s ezáltal új piacokat, gazdasági fellendülést teremt.
A lovasélet bőven tartogat ilyen kitörési pontokat, hiszen a különféle lovasrendezvények nagyszámú vendéget vonzanak, ez segít az idegenforgalom, a turizmus, a hagyományőrzés, – egyszóval a vidékfejlesztés – kiemelt céljainak elérésében, s ahol élénk a lovasélet, ott a tenyésztő is előbb-utóbb megtalálja a számítását.
Dr. Pataki Balázs
(A Kistermelők Lapja 2007. februári számában megjelent cikk rövidített változata)
Forrás: Magyar Lovas Kör
Frissítve: 2023.07.28.
Fotó: Canva
