Túl nagy karám nincs, legfeljebb akkor legelőnek hívják
Milyen az ideális karám? Lótartás legelőn
A ló eredetileg legelő állat, azaz táplálékát fűfélék adják, amelyet folyamatos haladás mellett, kis adagokban vesz fel – vagyis legel. Ez azt jelenti, hogy a legtermészetszerűbb tartást akkor érjük el, ha lovunkat legelőn tudjuk tartani. Sajnos nem sok lótartónak adatik meg, hogy saját legelővel rendelkezzen. Viszont az sem mindegy, milyen karámot biztosítunk lovunk számára.
Karám
A legkisebb terület, ahol egy ló a mozgásszükségletét ki tudja elégíteni (az optimálistól nagyon távol eső módon) az egy 20 x 40 m-es karám. Ekkora helyen már a ló nyereg alatti mozgatását is el lehet végezni. Ami ennél kisebb, az igazából csak napozó karámként használható, de akkor a ló mozgatásáról egyéb módon kell gondoskodni, például tereplovaglással. Természetesen a kedvező ennek a területnek a többszöröse, hiszen egy jót vágtázni ennél sokkal hosszabb helyen lehet csak, arra pedig a lónak szüksége van (illetve lenne). Különösen a fiatal, fejlődésben lévő csikónak éltető eleme a mozgás. Egy 16 éves herélt már valószínűleg kevesebb mozgással, ezáltal kisebb területtel is beéri, mint egy hároméves csikó.
Bekerítés
Ha megvan a terület, akkor azt be is kell keríteni. Ennek hagyományos módja a fából készült karám. Ha ezt a megoldást választjuk, akkor az oszlopok legfeljebb 3 m-re legyenek egymástól, (vagy közelebb), és a karámrudakat az oszlopon belül helyezzük el, hogy nehezebben nyomja le a ló, ha nekimegy, vagy vakaródzik rajta. Kisebb a sérülés veszélye is így, hiszen ha kívül van a karámrúd, akkor akár a csípőjét is leütheti, ha az oszlophoz túl közel vágtázik el, vagy egy másik ló nekinyomja. Az alsó karámrúd körülbelül 90 cm magasan legyen, hogy ha hempergőzik a ló, és netán aláfordul, felálláskor nehogy a lába beszoruljon az alsó rúd alá.
A második rúd magassága 130-140 cm legyen, ez a magasság már kevésbé csábítja a lovat arra, hogy kiugorjon. Természetesen a karám keményfából készüljön (akác), mert a puhafát (fenyő, nyár) a ló nagyon rövid idő alatt elrágja. A karámrudakat az oszlopokhoz süllyesztett fejű, nagy méretű csavarokkal célszerű felfogatni, mert a szög könnyebben kilazul, és utána hol itt piszkálnak le egy rudat a lovak, hol ott, ami balesetveszélyes és ki is szökhetnek az állatok. A sérült karámelemeket az eredeti módon javítsuk ki, és felejtsük el a bálamadzagot, mint építőanyagot! Ha a karámot fából építjük, arra azért számítani kell, hogy előbb vagy utóbb a vakaródzástól, dörgölőzéstől az oszlopok egy része mindjobban kifelé dől, esetleg itt-ott eltörik egy karámrúd – egyszóval karbantartást is igényel.
A másik általános karámkerítés a villanypásztor. A magam részéről ezt nagyon jó megoldásnak tartom, a lovak legtöbbje hamar hozzászokik, és tiszteletben tartja. Célszerű kb. 120-130 cm magasan egy jól látható széles fehér szalagot kihúzni, majd alulra, 80-90 cm magasan már elegendő a villanypásztor-drót is. Célszerű a lovat – ha még nem ismeri – egyszer kétszer szándékosan megcsípetni, általában ennyi elég a tanuláshoz. Ezután még valószínűleg néhányszor maga is kipróbálja a villanypásztort, ami jó a megszerzett tudás rögzítésére. Bizonyos lovaknál meg lehet csinálni, hogy a tanulási idő után ki is kapcsoljuk az áramot, (időnként persze célszerű emlékeztetőül bekapcsolni), mások megérzik, hogy mikor nincsen benne áram, és képesek elrágni a szalagot.
A legjobb megoldás talán a fa karám és a villanypásztor kombinációja. Ezt olyan módon kell kialakítani, hogy a fa karámon belül, kb. 50 cm-re egy sor villanypásztort is kihúzunk, ezzel megakadályozzuk a karámhoz való dörgölőzést, a karámfa lerúgását.
Természetesen vascsőből is lehet karámot csinálni. Ebben az esetben legyen megfelelő erősségű az anyag (egészen erősnek látszó vascsövet is meghajlít egy 5-6 mázsás ló), és semmiképpen se legyen szögletes zártszelvény, hanem cső. A vasat festeni, és rendszeresen újítani kell a rozsdásodás elkerülése érdekében, vagy horganyzott vasból kell építeni, ami viszont iszonyatosan drága.
Abban az esetben, ha mondjuk a karám egy ház kertjében van, és drótkerítéssel be van kerítve a terület feltétlenül alakítsunk ki azon belül vagy villany vagy fa karámot, mert a drót igen veszélyes a lóra. Biztos, hogy valahol unalmában kikezdi vagy a kapálással, vagy a rágással, azután csak idő kérdése, hogy mikor akasztja bele valamely testrészét, és sérül meg. Emellett az sem baj, ha a ló nem tud átnyúlkálni a szomszéd kertjébe – sokkal békésebb úgy az egymás mellett élés.
A törött raklapot, leszakadt ajtót, olajoshordót, rozsdás vasat, bálamadzagot, és ehhez hasonló anyagokat lehetőleg ne próbáljunk meg karámépítéshez felhasználni, mert amennyit spóroltunk az építőanyagon, azt az állatorvosra fogjuk költeni.
Mi legyen még?
Szerencsés megoldás, ha van a karámban egy-két fa, amely árnyékot vet a nagy melegben, illetve valamelyest védelmet nyújt az eső ellen. Ilyenkor viszont a fa törzsét a rágástól valamilyen módon meg kell óvni, körbe kell keríteni. Az is jó megoldás, ha egy féltető van a karám egyik sarkában, vagy az istálló eresze alá be tud húzódni a ló (karámra nyíló angol boxos elhelyezésnél). A karámban mindenképpen legyen ivóvíz és széna a lovak előtt! Az itatáshoz jól megfelel a fürdőkád, vagy hasonló nagyobb méretű edény mindenképpen olyan módon elhelyezve, hogy sérülést ne okozhasson a lónak.
Jó megoldás, ha az edény a karámon kívül van elhelyezve (amennyiben fa karámról van szó), és a ló a két karámrúd között kinyúlva ihat. Előnye, hogy nem lép bele az edénybe, nem töri azt össze, nem szalad neki, hátránya, hogy a karámrúdon eldörzsöli a sörényét. A karámon belüli műanyagvödör általában csak nagyon rövid ideig tartó megoldás, mert a ló igen hamar belelép és összetöri.
A szénát adhatjuk a karámban is szénahálóból vagy szénarácsból, de mindenképpen úgy célszerű kialakítani a széna-etető helyet, hogy az fedett legyen, és az eső ne áztassa el a takarmányt. Adhatjuk a szálast földről etetve is, de ilyenkor természetesen nagyobb a pocsékolás. Jó megoldás, hogy ha a karám egy részén a vízszintes karámrudak helyett néhány függőleges hengeres oszlop van olyan messze egymástól, hogy a ló a nyakát ki tudja dugni, de kibújni meg se próbáljon. Itt szintén a karámon kívülről oldható meg a széna-etetés, ami kevesebb pocsékolással jár. Nem veszélytelen viszont azért, mert ha több ló van együtt, és némelyik például így eszik, egy-két másik pedig rohangál, a kidugott nyakú lónak nekimehetnek és sérülést okozhatnak.
Vannak olyan megoldások, ahol “V” alakú erős vascsőből kialakított idomokkal vesznek körbe egy nagybálát, és a lovak ezekbe a “V” betűkbe dugják a fejüket, így szénáznak. Ilyen módon 8-10 ló tud körbeállni egy nagybálát. Ez a technológia feltételez bizonyos fokú gépesítést, és akkor igazán jó, ha fedett helyen tudjuk a szénát elhelyezni. Inkább a közepes méretű lótartó telepek megoldása lehet, mint a családi lótartásé.
Legelő
A legelőn tartásnál néhány dolgot célszerű figyelembe venni. Az egyik, hogy igen nagy terület, és dús vegetáció szükséges ahhoz, hogy a ló teljes táplálóanyag-szükségletét legeléssel kielégítse (persze ez csak késő tavasztól őszig lehetséges). A mi éghajlatunk alatt általában valamilyen abrak etetése szükséges a legelés mellett. Óceáni éghajlatú országokban, ahol a legelő füve majdnem egész évben rendelkezésre áll, és a gyakori esőzések miatt igen dús is, erre nem nagyon van szükség. A másik, hogy a ló meglepően nagy területet képes tarra rágni viszonylag rövid idő alatt, ezért célszerű a rendelkezésre álló területet szakaszolva legeltetni. Fel kell osztani a legelőt két vagy három azonos méretű területre, és ezeket egymás után legeltetni. Így amíg az egyik szakaszt járja a ló, addig a másik regenerálódhat. Ezt a szakaszolást leginkább villanypásztorral tudjuk megoldani.
A legelőn mindig kell legyen ivóvíz a lovak számára! Ha természetes vízforrás (patak) nem áll rendelkezésükre, akkor a karámhoz hasonló módon kell gondoskodni ivóvízről. Külföldön láttam olyan megoldást is, ahol a legelő közepén volt egy kis mesterséges tó, és abból a vizet a lovak saját maguknak húzták egy speciális kúttal. A működési elve ugyanaz, mint nálunk a karos pumpás kutaknak, csak itt a pumpáló kart a ló nyomogatta az orrával. Hamar rájöttek a lovak, hogy egy orrnyomásra néhány liter vizet fel tudtak húzni, és így mindig friss vizet ittak. A nyomókar a nem nagy méretű vizes edény fölött volt olyan módon elhelyezve, hogy a ló, amikor inni akart odébb tolta a kart, és így akarva akaratlanul is húzott fel vizet. Célszerű a legelőn az itatót és az etetőhelyet jó messzire elhelyezni egymástól, hogy a ló kényszerítve legyen arra, hogy sokat mozogjon.
Tisztítás
Nagyon fontos, hogy a lelegelt területeken a tisztító kaszálást rendszeresen elvégezzük, hiszen a ló által nem kedvelt (esetleg mérgező) növényfajok elszaporodását a kedveltek rovására csak így akadályozhatjuk meg. Amikor egy területről áthajtottuk az állatokat a következőre, el kell végezni a tisztító kaszálást, és a fogasolást.
Ez utóbbi azért szükséges, mert a legelőn a lovak mindig kiválasztják azokat a területeket, ahol trágyáznak. Ezeken a helyeken viszont nem legelnek, itt úgynevezett bujafoltok alakulnak ki. A fogasolással a trágya szétteríthető a legelőn, szolgálva a talajerő-visszapótlást, és van esély a bujafoltok megszüntetésére.
A legelő karbantartására is gondot kell fordítani. Azokat a növényeket, gyomokat, amelyeket a lovak nem legelnek le, ki kell irtani, különben évről évre terjednek, és egyre nehezebb lesz gyéríteni őket. Erre alkalmas tehát a tisztító kaszálás, vagy hagyományosan az “acatoló“. Ez egy élesre köszörült kis téglalap alakú acél egy hosszú nyélen, olyasmi, mint egy véső. Ezzel az eszközzel a legelőt járva a nem kívánatos gyomok tőben könnyen elvághatók.
Mindenképpen jó, ha a legelőn is van olyan hely, ahová esetleg a különösen zord időjárás elől be tud állni a ló (eső, hó, napsütés). Elegendő egy féleresz, vagy ha a ló állandóan a legelőn tartózkodik, akkor egy három, vagy három és fél oldalról zárt, (lehetőleg) dél felé nyitott szín.
Legeltetni általában április végétől kb. októberig lehet, az adott és a megelőző év időjárásától függően. Nagyon fontos, hogy tavasszal fokozatosan szoktassuk a legelőhöz a lovat, mert a hirtelen nagy mennyiségű zöldtakarmány hasmenést okozhat. Ezért csak apránként növeljük a legelési időt. Azt sem árt tudni, hogy a ló leginkább kora hajnaltól délelőttig legel, a déli órákban inkább „delel”, nem eszik, majd délutántól késő estig újból táplálkozik. Ez a tény munkaszervezési szempontból lehet igen jelentős. Aki például délelőtt 10 óra felé kiviszi a lovat a legelőre, és délután három óra felé hozza be, az pont arra az időszakra engedi ki, amikor természetes körülmények között a legkevésbé legel.
Vigyázat mérgező!
Ügyelni kell arra, hogy a legelőn ne jelenjenek meg, illetve ne szaporodjanak el a mérgező gyomok, mint például a bürök, a nadragulya, a zsurlófélék, a sárga úti imola, a csattanó maszlag. Bizonyos cserjék is mérgezőek a lovakra: például a tiszafa és a tuja. Kedvelik a lovak viszont: az angol perjét, a réti komócsint, a csomós ebírt, a réti csenkeszt, a tarackos tippant. A ló legelés közben az erős szálú, ropogós fűféléket fogyasztja szívesen. A melegvérű lovak érzékeny, mozgékony ajkukkal gondosan válogatva veszik a szájukba a kiválasztott füveket, és fogukkal tépik le, majd őrlik, rágják meg. A legelési szokásokban az egyes fajtacsoportok (hidegvérű – melegvérű) bizonyos mértékben eltérnek. Fontos, hogy a legeltetési szezon előtt és után is féregtelenítsük a lovainkat.
Novotni Péter
Frissítve: 2023.04.06.
Fotók: Canva
