A következő cikket Jan Brooksbank, az ISNHCP (Institute for the Study of Natural Horse Care Practices) praktizáló tanulóinak egyike írta. Jan rendszeresen vendégül látja szakmai kurzusaimat, mikor az Egyesült Arab Emirátusokba látogatok és ott megosztjuk egymással gyakorlati tapasztalatainkat. Egy, a nyugati normáktól egészen eltérő világ és egy magával ragadó úticél. És ahogyan alább is olvasható… nem ismeretlen a patairha gyulladás!
Björn Rhebergen (Paddock Paradise Nederland)
Mezítlábas körmölőként érdeklődéssel követtem a legújabb cikkeket Facebook-on és más médiafelületeken. Ezek kihangsúlyozták a lovaink patairha gyulladásának modern kori „járványát” és támogatták a kezelésük azon természetes útját, amelyet Jamie Jackson leír a „Laminitis: A Plague of Unconsiderable Proportions” című könyvében.
Munkámból adódóan az események sűrűjében látom, milyen károkat tud okozni a patairha gyulladás, és kétségbe ejt az állatorvosi szakma által még mindig adott általános tanács és gyógymód, miközben, a Jamie könyvében körvonalazott egyértelmű tanácsokat követve képesek vagyunk segíteni a patairha gyulladásban szenvedő lovaknak a felépülésben, és abban, hogy egészséges, teljes életet éljenek.
Mindenkinek, aki még mindig várakozó állásponton van, ha a természetes lótartásról, és a természet öngyógyító erejéről van szó…
Szeretném bemutatni Caio (Kai-oh)-t és fantasztikus tulajdonosát, Anna-t, aki az elaltatására irányuló lesújtó nyomás ellenére sem adta fel soha vele kapcsolatban!
Caio egy 9 éves anglo-arab herélt, aki Portugáliában élt és versenyzett távlóként (legelőn tarva, nem istállózva), míg el nem költözött Anna-val Dubai-ba (Egyesült Arab Emirátusok) 2016. augusztusában.
Az országokat átszelő költözés stresszes a lovak számára. Rövid időn belül Caio éghajlatot, táplálékot, társaságot váltott, és alkalmazkodnia kellett a limitált élelemhez, valamint leváltotta a legelőjét egy kis homokos karámra, és istállóra. Következményként, október végén sürgősséggel szállították kórházba homokkólikával. Stressz, gyógyszerek és veszélyeztetett emésztés végzetes kombinációt jelentenek egy ló számára. November 5-én, mialatt még a kólikából lábadozott, patairha gyulladást diagnosztizáltak nála még a kórházi tartózkodás alatt, és megindult a konvencionális gyógykezelése. Egy hónapig maradt a kórházban és decemberre hazaküldték alátétes fordított patkókkal.
December végére nem mutatkozott javulás. A patkók egyre csúcstechnológiásabbak.
Állatorvosi tanácsra Caio-t egyedül istállózzák és kereskedelmi forgalomban kapható magas cukortartalmú pépes takarmánnyal etetik.
Naponta háromféle gyógyszeres injekciót kap. A talpa kezd kidomborodni, míg a patafal leválik és gyulladt pártaszéle szó szerint „rothad”. Napjait fekve és egyedül tölti.
2017. januárjára Caio elveszti a csatát. Az állatorvosok és kovácsok kifogynak a lehetőségekből.
Anna-nak nyüveket kell kiszedegetnie az üszkösödő pártaszélből, miközben a pata éppenséggel leválik a lóról.
A problémák februárban is folytatódnak, márciusra a patacsont kitapintható, amint kidudorodik a legutolsó patkó/alátét kombináción keresztül.
Caio képtelen járni, így ezek eltávolításra kerülnek. Megkísérelnek ragasztott patkót felhelyezni rá március végén, de Caio nem tudja tartani a lábát annyi ideig, hogy a ragasztót fel lehessen helyezni, és megszületik a döntés minden patkó eltávolításáról, melyekkel kimerültek a hagyományos lehetőségek. Mindez 5 hónap szívfájdalmat és költséget tett ki, amellyel semmit sem tudtak felmutatni.
Amikor először találkoztam Caio-val március 29-én, egy homokos karámban feküdt, és a legrosszabb állapotú lábai voltak, amikkel valaha találkoztam. Azt kell mondanom, összeszorult a szívem… mégis, szörnyű helyzete ellenére egy lovat láttam erős túlélni akarással, és egy nagyon erős kötelékkel és bizalommal a tulajdonosa, Anna iránt. Megengedte neki, hogy átfordítsa és tartsa a hátsó lábait nekem, hogy megkörmöljem őket, míg ott feküdt a homokban.
Az elmúlt hónapok holtpontja után belekezdtünk a természetes pataszabályzás napirendjébe – és az első dolog, amit át kell gondolni egy laminitis-es lónál, az a hozzáállás – a miénk, nem az övék! A lovak rendkívül fogékonyak az energiáinkra, tehát nagyon fontos, hogy optimisták és pozitívak legyünk egy beteg lóval (gondoljunk az 1950-es évek matrónáira az aranyszívű, de nincs lehetetlen hozzáállásukkal).
Elhagytuk az állatorvos által javallt melaszos, nehéz étrendet, és áttértünk a 24 órás szénaetetésre (réti komócsin és Omani), melyet kis lyukú szénahálóban helyeztünk el a homokos karámja körül. Ez támogatja a mozgást és biztosítja a takarmány egész napos elérhetőségét. Ezt kiegészítettük kis mennyiségű egész zabbal, sóval és apróra vágott zöldségekkel.
Elhagytuk a gyógyszereket (gyulladáscsökkentőket is beleértve), féreghajtókat és vakcinákat. Emlékeztetőül; a patairha gyulladás sokkal inkább a bélrendszerből eredő problémák tünete, mint betegség. A belek felgyógyulását kell támogatnunk azzal, hogy felszámoljuk a méreganyagokat és gondoskodunk egy ésszerűen természetes étrendről.
Elhagytuk a magányos elzárást, helyette Caio legjobb barátját, Arley-t a nap egy részére mellé helyeztük, hogy javítsa a kedélyét és mozgásra késztesse. Támogattuk a napi sétát, először csak lassan! Néhány napon belül Anna javulást vett észre a ló kedvében és az állva és mozgással töltött idő növekedésében. Amikor áprilisban visszatértem, nagy változásokat figyeltem meg Caio-nál. Többé nem töltött már hosszabb időszakokat fekve, és a pártaszéle nem volt már gyulladt. Képes volt napi sétákra a legtöbb talajfelületen túl sok erőfeszítés nélkül. Az új szaru növekedési üteme elképesztő volt. A természet szorgosan épített egy ideiglenes patafalat a régi alá, amely eltávolodott a patacsonttól, de még mindig hozzákapcsolódott alul, mint valamiféle meglehetősen nagy, mindent egyben tartó gumicsizma.
A következő néhány hónap a folyamatos szálastakarmány elérhetőségéből, mozgásból, társas létből és rendszeres sós vizes áztatásokból álló szigorú életmód folytatásáról szólt. „Nincs több melasz , gyógyszer, feldolgozott takarmány…” – az emberek vagyonokat fizetnének hasonló gyógykezelésekért egy exkluzív spa-ban Genfben.
Májusra a pata így nézett ki:
És júniusra a ló képessé vált arra, hogy csatlakozzon a méneshez a Paddock Paradise útvonal-rendszerünkben Al Ruwayyah-ban, ahol folytatja napi fejlődését (múlt héten csatlakozott a méneshez egy vágta során is).
Ezek a képek az utolsó körmölésekor készültek (2017. augusztus 20.) A piros jelölés a talpi fényképen egy jelölő toll, amelyet méréshez használtunk.
Ahogy az utolsó két képből látszik, még mindig úton vagyunk a szép paták felé, de lássuk meg, mit valósított meg a természet alig 5 hónap alatt! A patafal levált és újranőtt. A patacsont visszahelyezkedett a szarutok belsejébe és a talp iránypontjai visszaálltak oda, ahol lenniük kell. A jelenlegi 3 ½ inch-es hosszúság és 45 fokos HMR-rel (Hoof Meter Reader – a pata szögeinek és méreteinek meghatározására szolgáló eszköz – a ford.) mért szög a pata méreteinek normális tartományán belül van. Caio jövője fényes! Nem néz többé szembe a halál, vagy a végleges visszavonulás zord lehetőségével, nem látom okát, miért ne térhetne vissza a normál munkába jövőre? Túl sok ló élete törik derékba és a tulajdonosaik hatalmas állatorvosi/kovács számlákkal néznek szembe, mikor a jövő olyan egyszerű is lehetne, mint a természetes pataápolás.
Jan Brooksbank – Dubai
2017.11.07., Fordította: Mráz Edina
Megjelent: Paddock Paradise Nederland, 2017. 10. 25.
