Gárdonyi Géza – Egri Csillagok (részlet)
A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk megállott a mozgásban.
– Lovas jön – vélekedett a pap.
– Egy – felelte rá Gergely.
S tovább ettek. A dobogás lassanként robogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány perc múlva odaérkezett maga a lovas is. Meglassította a lovát a csárda előtt, és belépett az udvarra.
– Mubarek olszun! – kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon. Töröknek nézte, hogy a fején ott fehérlett a vizes kendő.
– Magyar vagyok – felelte a pap fölemelkedve. Megismerte Mórét. Gergő is megismerte. Összeborzongott.
– Ki van itt? – kérdezte Móré, miközben lefordult a gőzölgő paripáról.
– Hol a gazda?
– Nincs itt más, csak én meg ez a kisfiú – felelte a pap. – A ház gazdátlan.
– Nekem ló kell – szólt nyersen Móré. – Pihent ló.
A pap vállat vont.
– Itt bizony alig akad.
– Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Keresztények vagyunk. Ide a lovadat! – Egy pillantással végigmustrálta a két lovat. A harmadik, a Gergelyé, az árnyékban legelt. Kicsi ló volt: hitványnak látszott. Móré feleletet se várt, csak eloldotta a rudast a kocsitól.
– Hohó – szólalt meg a pap -, legalább azt mondd meg, miért futsz! – Móré nem felelt. Rávetette magát a parasztlóra, és tovaszáguldott.
– No – mormogta a pap -, ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.
Ahogy megmozdult, megérezte, hogy valami kicsúszott a zsebéből. Fölvette és megbámulta. Aztán, hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a török talizmánja az.
***
Sűrűbe értek. Le kellett szállniuk a lóról. Gergely ment elöl. Ő tudta, hogy az a sűrűség takarja a falut. Mikor alárobogtak a völgybe, a házakból kifutottak az asszonyok.
– Gergő! Az a: Gergő! – kiáltozták örvendezve. – Gergely a süvegét lengette jobbra-balra.
– Jó napot, Juci néni! Jó napot, Panni asszony!
– Az úrék nincsenek ám itthon! – kiáltotta az egyik asszony. – Gergely meghökkent. Megállította a lovát.
– Mit mond, nénémasszony?
– Elmentek. Elköltöztek.
– Hova?
– Budára.
Gergely elámult.
– Mind?
Balga gyermekremény! Azt gondolta, így felelnek vissza: – Nem, a kisasszony itthon maradt. Pedig hát előrelátható volt, hogy egyenesen így felelnek:
– Mind bizony. Még a papunk is velük ment.
– Mikor?
– Szent György-nap után.
– De valaki csak van a háznál?
– A török.
Gergely kedvetlenül fordult a paphoz.
– Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt jártam.
– Hát akkor nem kapunk ebédet.
– Dehogynem, hiszen itt a török.
– Micsoda török?
– A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes.
Lovas katona állt a Berettyó partján, kék köpönyeges, vörös süveges király-katonája. Intett a partról a süvegével, s átkiáltott a fűzfabokrokon:
– Hahó! Itt a víz!
S leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé. A ló térdig ereszkedett a fűbe, amelynek alján szinte elveszett a víz. S lenyújtotta a nyakát, hogy igyék. Azonban nem ivott. Ahogy visszaemelte a fejét, orrából-szájából csurgott a víz. Visszafújta, és a fejét rázta.
– Mi lelte ezt a lovat? – dünnyögött a vitéz. – Hát miért nem iszol, ebadta?
A ló megint lenyújtotta a fejét. Megint kirázta a vizet orrából-szájából. A mezőn át még tizennyolc különféle öltözetű magyar lovas ügetett oda, s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe tűzve, s köpönyeg helyett meggyszínű posztómente takarta a vállát.
– Hadnagy uram – szólt föl a vitéz a vízből -, férges vagy mi ez a víz; nem issza a lovam.
A sastollas ember beugratott a vízbe, és figyelmesen nézett a hullámokra.
– Véres a víz – mondta csodálkozón.
A part körös-körül fűzfabokrokkal volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak. A föld kéklett az ibolyától. A tavasz édes illatát köténnyel hordta onnan a délutáni szellő.
A hadnagy megcsapta a lovát: egynéhány lépést csobogott fölfelé a vízben. A bokrok közt, a parton egy ingre vetkőzött fiatalemberre bukkant. Az ember fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban. Nagy, buckós fej, mint a bikáé. A szeme is olyan: apró, fekete és erős. A bajuszkája két vasszögként hegyes. A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.
Hát attól a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.
***
Forrás: mek.oszk.hu
Frissítve: 2023.03.27.
Fotó: Canva
