Hogyan lett kaszkadőrlovam II.
A szívemnek, mint egy nagypárnának, jó néhány csücske van, de a legnagyobb csücsökben mindenképpen a lovaim laknak (no jó, a legeslegnagyobban pedig az én kófic kisfiam, de ez más lapra tartozik). Ebből is látszik, hogy mekkora szívem is van valójában, hiszen a lovaim együtt nyomnak vagy hatszáz kilót, bottal mérve pedig megvannak vagy százhatvan centis marmagasságúak, és mégis jól elférnek.
Ám ezen a csücskön nem mindig osztozott két ló. Volt néhány olyan egyszerűbb, és anyagilag mindenképpen nyugalmasabb esztendő, amikor csupán egy ló eltartása terhelte szerény családi költségvetésünket. Ezekre a régi szép időkre főként a feleségem emlékszik némi nosztalgiával, és többé – kevésbé csendes belenyugvással.
Szó ami szó, ez az állapot nekem sem volt éppen ellenemre. Hogy másként fogalmazzak: eszem ágában sem volt két ló büszke és garantáltan ágrólszakadt tulajdonosává válni. Hogy ez az álláspont az idők folyamán megváltozott, az tudatos, megfontolt és előre kitervelt merénylet eredménye. Hogy mást ne mondjak, csapdába ejtettek.
Hogy az előzményekkel tisztában legyünk, melyek e történetben kulcsfontosságúak, vissza kell lépnünk az időben néhány évet, vagy még pontosabban fogalmazva néhány lovat, és el kell jutnunk Picúrig.
Picúr legendás kaszkadőrló volt, büszke vagyok ara, hogy ismerhettem. Igazi arisztokrata volt, és igazi filmművész. Képzeljenek el egy gyönyörű, hófehér lipicai lovat, hosszú, kecsesen ívelt nyakkal, elegáns, ámde izmos testalkattal, és büszke, enyhén franciás járással. Bohó ifjúkorában versenyzett díjlovaglásban, militaryban, díjugratásban, és nem is eredménytelenül. Hűséges társa, Unger Béla, aki egyébként a főnököm, s így természetesen csak csupa jót fogok majd írni róla a könyvben, majd két évtizeden keresztül volt szerető gazdája. Picúr mindent tudott a filmgyártásról, amit csak tudni lehetett, rutinos és fegyelmezett művészként számtalan filmben bizonyított a kamera előtt, és nem egy színész lehet hálás neki, amiért a nézők elhitték róla, hogy tud lovagolni. Mert olyan ló volt, hogy a hátán ülve még a legügyetlenebb színész is ördöglovasnak érezhette magát, úgy vigyázott rájuk, s úgy tette a dolgát, eljátszva a maga kicsiny, de múlhatatlanul fontos szerepét a jelenetben.
Ám szegény Picúr egyszer csak beteg lett, nagyon beteg, és hiába a szerető gondoskodás, a gyógyszeres kúra, nem lehetett rajta segíteni, el kellett altatni, hogy ne szenvedjen tovább. Emlékszem, Béla ásatott egy hatalmas gödröt, ahova bevezette Picúrt, és gyengéden lefektette. És miközben a nyakát simogatta, az állatorvos beadta neki az altatatót, és Picúr szépen lassan elaludt – örök álmát most is ott alussza Bócsa közelében, és fent, az örökzöld égi legelőkön minden bizonnyal a régi daliás időkről, filmesekről, színészekről, kaszkadőrökről és egyéb állatfajtákról mesél a köréje gyűlő angyal – csikóknak.
De a világnak és a filmnek forognia kell tovább, s így a kaszkadőr sem maradhat sokáig ló nélkül. Béla a nyakába vette a világot, és elkezdte megkeresni Picúr méltó utódát, és érthető, ha magasra tette a mércét. Kipróbált jó néhány lovat, és egyre elkeseredettebben vette tudomásul, hogy bizony Picur pótolhatatlan a maga nemében. És ez érthető is: nincs két ugyanolyan ló, ám az ember már csak úgy van megszerkesztve, hogy ezt nehezen veszi tudomásul. Különösen ebben a szakmában, ahol éveken, évtizedeken át a kaszkadőr úgy összeforr a lovával, hogy a végén már egymás gondolataiból is tudnak olvasni. Béla keze alatt megfordult hát egy – két ló, de ahogy jöttek, úgy mentek is. Először lett Buján, aki néhány évig bírta a gyűrődést, majd Dönci, az arab mén, aki három évesnek lett megvéve majd kiderült róla, hogy megvan már vagy hat is. Bár formás ló volt, de kicsike, így aztán az ő sorsa is megpecsételődött. Végül jött Pedró, aki aztán valahogy itt ragadt, és ma már professzora a szakmának, éppen úgy, és mégis másként, mint valaha Picúr.
Ezzel együtt is, a főnököm tovább kereste Picúr utódát, és még éveken át hol ilyen, hol olyan lipicaival kísérletezett. Így lett egyszer csak Berkenye.
Berkenye egy Picúrhoz hasonlóan hófehér, jegytelen lipicai volt, ám itt véget is ért a hasonlóság. Először is nem volt igazi lipicai: valami balkézről sikeredett félvér volt, olyannyira, hogy még csak le sem sütötték (ami egyébként ebben a szakmában kész haszon, mert így a sütés nem csúfítja el a ló nyakát, és így a történelmi filmekben nem kell takargatni a modernkori billogot). Sűrű kis lovacska volt, egy lipicaitól elvárhatónál rövidebb nyakkal, tenyeres – talpas patákkal (kedves kollegám, Katona Péter ma is csak mocsárjárónak hívja), szép hosszú sörénnyel és farokkal. A főnököm megvette, ült rajta vagy kétszer, majd Ausztriában elszakította a keresztszalagját, és hosszú kényszerpihenőre ítéltetett (történt mindez a híres – nevezetes „Ghostriders – show” – ban, amiről majd a „Hogyan lettem szellemlovas?” című fejezetben írok majd bővebben). Mivel szokás szerint éppen jött „a nagy film” (ami mindig jön, de hogy, hogy nem, csak ritkán ér ide), megkért, hogy kezdjem el lovagolni Berkenyét, hogy amire itt a film, addigra már, ha máshol nem, de legalább a háttérben használható legyen. És én a balga, természetesen igent mondtam.
Na ezt nem kellett volna.
De hát hiába, tetteink súlyát gyakran már csak akkor tudjuk felmérni, ha már megvan a baj. Szegény főnököm nyilván maga sem gondolta, hogy ezzel a könnyelmű kéréssel visszavonhatatlanul elindít a lejtőn, amelyről már nem volt visszaút. Úgy is mondhatnánk, hogy az én gyanútlan, bolondul naiv idealista jó szívem áldozata lettem. Okkulj hát példámon kedves olvasó, és hallgasd meg rémtörténetemet.
Ha valaki arra kér, hogy lovagold be a lovát, hangos kacajjal jutalmazd a tréfát, és azonnal szaladj el messzire! Ha olyan kitartó, hogy követ, s nem tudod lerázni, azonnal végy egy jegyet az első új – zélandi járatra, és repülj el a világ túlsó felére! Hidd el, hogy anyagilag még így is sokkal jobban jársz!
Máskülönben garantáltan arra a sorsra jutsz, mint én.
Az történt ugyanis, hogy annak rendje módja szerint, barátom, mentorom és mesterem, Szimhár István figyelő tekintetétől kísérve, vagy a keze alatt, ahogy tetszik, elkezdtem a munkát Berkenyével, a főnököm szinte még teljesen nyers lovával.
És dolgoztunk.
És dolgoztunk.
És dolgoztunk.
És én szépen lassan kezdtem megkedvelni. Hiába, ha naponta eltöltünk valakinek a hátán néhány órát, nem várhatjuk el, hogy közömbösek maradunk iránta. És ez természetesen oda – vissza igaz. Először csak azt nyugtáztam jóleső érzéssel, hogy Berkenye egy idő után már kifejezetten örül az érkezésemnek. Mintha csak érdeklődő jóindulattal azt mondaná magában, hogy „Na nézd már, megint itt van ez a dilis, akinek az a fixa ideája, hogy a hátam lovaglásra való! De egyébként kifejezetten kedves krapek, mindig hoz almát vagy répát, az a kis mozgás pedig kifejezetten jólesik a friss vidéki levegőn, úgyhogy ma sem dobom le.”
Kedves olvasó, ha hasonló esetben jót akarsz, már ekkor figyelsz a gyanús jelekre. Csapj rá a simogatásra lendülő kezedre, vagy ha hajlamos vagy a szórakozottságra, akkor legalább alkalmazz valakit, aki ezt minden alkalommal megteszi helyetted. A lovardai öltöző egy félreeső sarkában fald fel a lónak félretett almát és répát, és semmilyen körülmények közt nem adj neki kockacukrot. Ha másképp nem megy, dolgozz ki elméleteket, amelynek a lényege, hogy a túlzott cukorfogyasztás árt a fogaknak, és cukorbetegséget okoz. És hetente egyszer, de lehet többször is, verd meg alaposan és indokolatlanul a belovaglandó lovadat, hogy garantáltan megutáljon. Ezek az óvintézkedések szükségesek ahhoz, hogy még véletlenül se kedveljétek meg egymást a lovaddal. Ellenkező esetben a kezdődő jó érzés hamarosan elfajul, és még a végén szeretet lesz belőle, mint az én esetemben, és akkor már nincs menekvés.
De tulajdonképpen nem is lett volna ezzel semmi baj, ha egyszer csak nem üt be a ménkű. Hiszen a ló a főnökömé volt, s így mindvégig abba a kellemes hitbe ringattam magam, hogy nincs semmi baj, Berkenye a csapat tagja, s még hosszú évtizedekig az is marad. A főnököm jó ember, s nyilván jó sora lesz a kezei alatt, már amennyire egy lónak ezen a rögös kaszkadőrpályán egyáltalán jó sora lehet. És ha megkedveltem, hát semmi vész, vélhetően egy hajóban evezünk majd, az csak külön öröm, ha az ember a munkatársaival jó kapcsolatot ápol. Végül is a kollegáimmal is baráti kapcsolatot tartok fenn, igaz, hogy nekik nem viszek naponta almát és répát, s nem tömöm őket kockacukorral sem, ebben az értelemben ők sokkal rentábilisabbak.
Egyszóval a ménkűig ezzel áltatgattam magam.
A ménkűt pedig Hercegnek hívták, és egy tisztavérű lipicai mén volt, aki formára sokkal inkább hasonlított a legendás Picúrra, mint szegény Berkenye (aki egyébként a maga nemében bár én elfogódott vagyok vele szemben, egy nagyon szép kis lovacska, még ha tenyeres – talpas is). Így aztán egy nap a főnököm kíméletesen közölte velem a hírt, miszerint Berkenyét némi felárral elcseréli Hercegre. És persze nagyon szépen köszöni nekem, hogy foglalkoztam a lóval, amíg a térde meg nem gyógyult.
Hát nem mondom, hogy feldobott a hír. Egész éjjel álmatlanul hánykolódtam az ágyamban, és csak azért nem harapdáltam a kispárnám csücskét, mert nincsen kispárnám. Mindenféle rémképek tolultak a szemem elé. Elképzeltem Berkenyét a lelkiismeretlen lókupecek karmai közt. Szegény ott áll rémülten egy hideg istállóban, és nem érti, hogy hová keveredett, mi történik vele. Talán még almát és kockacukrot sem adnának neki. Sőt, lehet, hogy a szívtelen lovász még végig is húz a hátán a vasvillával, ha nem áll vigyázzba almozáskor a sarokban. És ez még csak a kezdet, ki tudja miféle szerzet karmai közé kerül majd szegény, talán valami krumplikapa elé fogja majd újdonsült gazdája, sőt a lelketlen alak még tán meg is veri.
Szegény feleségem, mintha megérezte volna a lelkemben dúló viharokat, másnap megkönnyítette a dolgomat. ő maga pendítette meg, hogy mi lenne, ha mi vennénk meg Berkenyét, és ezzel kimondta azt, amire magam csak gondolni mertem. Ezzel aztán végleg megpecsételődött a sorsunk.
Így esett, hogy a főnököm megvette Herceget, és pedig tovább lovagoltam Berkenyét, ám most már mint a saját lovamat. Nem mondom, periodikus időközönként, amikor zsíroskenyeret vagyunk kénytelenek enni némi zsíroskenyérrel, fel – felmerül, hogy el kellene adnunk szegényt, ám mindeddig valahogy mindig megúsztuk ezeket a nehéz időszakokat. És reméljük, meg is fogjuk úszni a továbbiakban is (amennyiben nem, és kis családunkkal újfent az éhhalál szélére kerülünk, levelezési címemen méltányos árajánlatokat fogadok, csak szerető gazda jöhet számításba, kupecek kíméljenek).
Hát így ejtettek csapdába, mint kelet – timori bennszülöttek az óvatlan misszionáriusokat. Legközelebb, ígérem, már sokkal elővigyázatosabb leszek. S ezt ajánlom minden kedves olvasómnak is, hacsak nem akarja a gatyáját is lótartásra költeni.
Írta: Lezsák Levente
Frissítve: 2023.10.16.
Fotók: Canva
