A vácrátóti rokicowboy
Hajdi Lászlót sokáig édesanyja vitte a hátán. A kisfiút kétévesen érte a gyermekbénulás. A földön mászott, hatévesen járógépet kapott. Mankóval már egyenesen állt. Veresegyházon nyári szünidőben lovas kocsit hajtott. Édesanyját hordta a határba kukoricát kapálni. Ma úrlovas. És kupagyőztes. Tanyáján lovagolni tanítja a mozgássérülteket.
A paralízis mellékhatása miatt a jobb keze is ügyetlen maradt. A mozgásjavító intézetben a tanító a fülét húzta, míg László meg nem tanulta: enni, írni csak jobb kézzel szabad. De azért sokat köszönhet a Mexikói úti iskolának.
A gyógytornát, a sok kirándulást és a „seggenfocit”. „A fenekünkön ültünk. Volt, aki négykézláb rúgta a bőrt. Ha valakinek jó volt a lába, és a játék hevében véletlenül felállt, azért szabaddobás járt. A tengóban magam is jeleskedtem: úgy lecsaptam bottal a labdát, hogy védhetetlen volt.”
A gimnáziumot Vácon végezte. Érettségire igazi Velorexet kapott. A márkanév nem karórát takar: az egyetlen mozgássérülteknek való háromkerekű autó volt a hatvanas években. Rokiautó. László boldog volt. Végre utazhatott, nemcsak a helyi járattal a Veresegyház–Galgamácsa-vonalon. Első útja Szegedre vezetett, öt évig ott is ragadt. Kiválóan megállta helyét a jogi egyetemen.
A gödöllői irodában már nyakkendőben ült az akták fölött. Hiányzott a sport. „Jó lenne egyszer lovagolni…” Az indiai maharadzsák jutottak eszébe, akik az elefántra utazókosarat tettek. Ám a lovakra mégse lehet széket rakni. Maradt a pingpong meg az úszás.
Az évek múltak, dr. Hajdiból sikeres jogász lett.
Barátja mesélte: ismer olyan kollégát, aki végtagbénulással ügyesen lovagol. A kaszkadőrök is meg tudják valahogy oldani a lóra való „erősítést”. Angliában már az első világháború után alkalmazták a módszert. Ott a hadirokkant tisztek sosem hagytak fel a lovaglással.
László utánajárt. Kiderült: nem kell más, csak egy széles öv – amilyet a hortobágyi csikósok is hordtak – s egy speciális westernnyereg. Az övet több ponton a nyereghez csatolják, a hevederek szorosan tartják a lovast rázós helyzetekben is. (Az Egyesült Államokból származó „western stílusnál” – ellentétben az angol módszerrel – nem a láb finom mozgásával instruálják a lovat.) Amikor első ízben felsegítették a lóra, László csak dülöngélt. „Ötvennyolc évig vártam a pillanatra. És úgy döntöttem: nem szállok le többé.”
A nyerget és az övet Dunakeszi-Alagon egy bőrdíszműves lovas emberrel, Pintér Miklóssal készíttette el. Aztán oktatásra járt a környékbeli lovardákba. Az ügetés minden izmát átmozgatta. Nemsokára már vágtázni tanult. Az első tereplovaglásra Erdélyben, a Hargitán került sor. „Feleségemmel a Szent Anna-tó felé autóztunk. Láttunk egy kopottas panziót, a kerítés mellett csont és bőr lovak legelésztek. A csomagtartóban volt a nyereg. Kérdeztem: lehet-e lovagolni. Erősen a hátam mögé néztek. „Ki akar lovagolni?” Mondtam, én. Meglepődtek, de megengedték. „Egy székely fiút adtak mellém. Jól lemaradt a fenyvesben.”
Ahogy László kezdett vérbeli cowboyjá válni, úgy lett egyre szűkebb a lovarda. Bántotta már, ha rászóltak: ne hajtsa túl az állatot, mert izzad. Csokival vesztegette meg a lovászlányt, hogy nyeregben maradhasson. Végül eljött az idő: saját lovat akart.
Velorexet, az angol telivért egy rátóti kupectől vette. A névválasztás nem véletlen. Jelentése a „rokiautón” kívül: „mozgáskirály”. És Velorex a „barátoknak csak Veló”. Karcsú, ívelt bokájával nem közönséges rabszolgaló.
László a telivért egy éven át Domony-völgyben, a gödöllői egyetem lovardájában tartotta, de ez nem volt megoldás. Ló és lovasa messze élt egymástól. 2005-ben a rokicowboy megálmodta Vácrátóton a Veló-tanyát.
Hepehupás földútra kanyarodunk a Vörösharaszt-dűlőn. Fából faragott tábla jelzi, merre a farm. A szemerkélő esőben kíváncsian fürkésszük a lovakat. Hajdi úrnak ugynis már tizenhárom lova van. „Velorex után először Katinak, a feleségemnek vettünk. Aztán, amikor kiköltöztünk magunk is, a lovásznak is kellett. Mondták itt-ott: tudnak egy szép lovat, csak nézzem meg. Már ott tartunk, hogy nem szabad lóra néznem. Ha csak meglátom a bánatos szemüket, nem tudom otthagyni őket. Három kiscsikó már a tanyán született.”
Hajdi úr úgy döntött: sorstársaival is megismerteti a lovaglás örömét. Tanyáján ingyen fogadja a mozgáskorlátozottakat. „Rokiktól” és hatvan év felettiektől nem fogad el pénzt. Tanyája az országban egyedülálló. Betonutak vezetnek a háztól a karámokig, a karámoktól a pályákig és a mosdókhoz. Elektromos emelőszerkezet, rámpa segíti a sérülteknek a nyeregbe jutást. „Építkezésen használják ezt a csörlőt. Vasboltban lehet kapni hozzá elektronikát. A többit alpinistaboltból szereztük.”
„Akkor ugorhatok?” – türelmetlenkedik Paczulák András a kerekes székben. Kötött sapkáját jól fejébe húzza, úgy várja a rámpánál a lovat. Fél lábát villamos vágta le egy reggel munkába menet. Még hetvenben történt, ő volt vagy tizenkilenc. A „vasember” azóta sem adta fel. Úszott és triatlonozott, bejárta a fél világot. „Kerékpározni tudok egy lábbal, de hogy lovagolni is fogok, azt nem gondoltam volna. Laci tavaly a Domony-völgyben lovagoltatott meg először. Szédültem, olyan csodálatos volt. Most már indítom, megállítom a lovat. Egy-két kört ügetek.”
Közben Laci, azaz Hajdi úr vágtat el mellettünk. Olyan gyorsan, hogy már aggódunk, sikerül-e a fotó. Remény, a kanca ma is kitesz magáért. ő most a kedvenc. Nem is oly rég megnyerték a Szent György-kupát. A lókupec két nappal a verseny előtt adta el Hajdi úrnak a nyughatatlan állatot. A húsz kilométeres tájékozódási versenyen, ép lábú lovasokkal versenyezve hozták el az első díjat. Azóta összeszoktak. Reménynek most sárgarépa a jutalom.
Nyaranta westernbajnokságot rendeznek a tanyán. A Veló-kupán egészséges és rokicowboyok versengenek hordókerülésben, karámkapunyitásban, szlalomozásban, terelésben. Még lószépségverseny is van.
Piri Zoltán a Humanitásban, a mozgáskorlátozottak lapjában olvasott Hajdi úr híres lovairól. A tizennyolc éves fiú pár hónappal később szlalomozásban nyert a második Veló-kupán.
A nappaliban körbeüljük a tölgyfa asztalt. Előkerülnek a fényképalbumok. Egy régi felvételen Hajdi László „talicskázik” gimnazista barátaival a Balaton-parton. „A felsőtestem erős volt. Gyűrűn edzettem magam.” Oldalakkal később, egy másik képen a fiúk egy téeszlóra ültetik. Csak úgy szőrén. „Meg se mertem moccanni…” Később gyakran ugratták a felvétellel: ez a ló nem is igazi, biztos ki van tömve.
Kati, a feleség hozza a frissebb fotókat. László tollas kalapban, csikósként egy szüreti felvonuláson. Senki sem mondaná róla, hogy rokkant. „Csak ha kivillan a járógép. Akkor kezdenek sutyorogni a népek.”
Egyszer egy német üzletember tévedt a tanyára. Épp távol volt a lovász, maga a házigazda kísérte a vendéget terepre. Két óra hosszat ügettek a környéken. A végén az úr a zsebébe nyúlt, és fizetett négyezer forintot. „Nem akartam elfogadni. De most már elárulhatom: erre a keresetemre vagyok a legbüszkébb.”
szerző: Székely Ilona
Forrás: 168Óra 2007.04.02.
Frissítve: 2024.04.27.
Fotó: Canva
