A tenger meséi
Néha, ha behunyom a szememet, és szembefordulok a széllel, ma is hallom a tenger hullámait, és a felszálló sirályok rikoltásait. Érzem a nedves homokot a lábujjaim között, érzem, ahogy a habok mossák a lábamat, és a lágy parti szellő simogatja az arcomat. Ujjaimat összekulcsolom a mellette álló Poseidon kantárszárán, és végigsimítom homokos, nedves szőrét, ami közé bőven ragadt a tenger sójából. Selymes sörénye összeragadt a víztől, és minden szálán apró sókristályok csillognak. Csodálatos nyarak voltak ezek. A tengerparton, vele…mindig meséltem neki a tengerről, ő pedig rám szegezte okos, fekete szemeit, és türelmesen hallgatott. Nem is én meséltem neki. A tenger volt az. Ezek pedig nem az én meséim, a tenger meséi, és soha nem gondoltam volna, hogy ír nekünk egy sajátot. De írt…
Csupasz lábammal tartottam csak magamat Poseidon hátán, amire még egy pokrócot sem terítettem. Az aranyszínű akhal-teke mén hosszú, keskeny háta kényelmes volt, nyereg nélkül is. Ujjaim között lazán feszült a gumis szár, csődöröm pedig néha rágott egyet-egyet a zablán. Fekete patáival a gyér fűben lépkedett, ami a parthoz vezető úton nőtt. A járókelők szinte tudomást sem véve rólunk rohantak el mellettünk. Mindennapi jelenség voltunk már ebben a kis tengerparti városkában, Saint Moloban. Nem múlt el nap anélkül, hogy valaki ne látott volna engem Poseidon hátán a tengerparton lődörögni. Volt egy saját partszakaszunk. Nehéz volt megközelíteni, de mi minden nap áttörtettünk a hatalmas sziklákon, hogy az érintetlen tengerparton vágtázhassunk.
A parti szél feltámadt, ahogy leléptünk a fűről, és rálovagoltunk a partra. Felkapta világosszőke hajamat, Poseidon éjfekete sörényét, és kedvére játszott velük. Vádlimmal megszorítottam ménem csontos oldalát, és könnyed ügetésbe kezdtünk. A vízben gázoltunk, épp annyira, hogy lovam patája elmerüljön benne. Lelkesen odacsapta lábát a tengerbe, hogy az az én lábfejemet is lefröcskölje. Nevetve végigsimítottam a csődör hosszú, vékony nyakát, és gyorsabb tempóra ösztökéltem. Az ég egész halványkék volt, és teljesen felhőtlen, a nap szabadon sütött le a hófehér homokra, ami már biztosan meleg volt. A hullámok szelídek voltak, nagyon kellett figyelni, hogy lássunk bármi mozgást. Sirályok úsztak a vízfelszínen, és szokásuktól eltérően nagyon csöndesek voltak.
Hatalmas szirtek tornyosultak előttünk szilajul, megállj-t parancsolva az embereknek, de nem nekünk. Hagytam, hogy a szárak kicsússzanak az ujjaim közül, épphogy a végét fogtam, és előrehajtva Poseidont felugrottunk egy sziklára. Lovam gyakorlott léptekkel haladt felfelé a csúszós szirten, én pedig lábammal szorítva csúszós oldalát felemelkedtem, és nyaka fölé hajoltam. Ujjaimmal a szár végét felcsúsztattam, egészen a nyaka közepéig, ahol egy kis sörénnyel együtt megmarkoltam. Erős nyakára támaszkodva haladtunk felfelé, mígnem elértük a legmagasabb pontot. Ménem táncos léptekkel kereste a legjárhatóbb utat, és amint megtalálta egy fürge ugrással leérkezett rá. A kívülálló számára hajmeresztőnek tűnő mutatvány már hozzátartozott a mindennapjainkhoz, lovam pedig biztosabban lépdelt a csúszós sziklákon, mint a legképzettebb artista.
A szirt aljára érve nagyot csobbantunk a sekély tengerbe, majd gyorsan megragadva a szárakat enyhén előredőltem, sarkamat lovam oldalába mélyesztettem, és gyors galoppba kezdtünk a parton. Lába minden vágtaugráskor keresztezte a partot mosó hullámok útját, én pedig laza derékkal követtem ezeket a vágtaugrásokat. Poseidon kerek nyakkal rátámaszkodott a szárra, ahogy szokott, és engedelmesen galoppozott alattam. Sörénye, és az én hajam lobogott utánunk a szélben, ami arcomnak csapódott. Tengerkék szemeim szinte nevettek, szám pedig széles mosolyra húzódott, mint mindig, amikor a parton vágtáztunk. Éreztem, ahogy a sebesség, és a lendület átkarol, és tovább hajt engem, hogy folytassam a száguldást. De egyszer vége van a vad galoppnak. Amikor Poseidon nyakán fehér tajték kezdett képződni, rövidebbre fogtam a szárakat, és hátradőlve felvettem ügetésig, majd lépésig.
Odadobtam neki a szárat, és menet közben leugrottam hátáról, egyenesen a forró, hófehér homokba. Talpam minden lépéskor mélyen elsüllyedt, a hullámok pedig meg-megcsapták bokámat. Poseidon a tengerben gázolt, fejét le-lehajtva a tengerbe szagolt, és amikor egy kis víz az orrába került, prüszkölve dobta fel fejét, és panaszkodva gyorsított fel mellettem. Lazán átfogtam a nyakán pihenő szárat a zabla alatt, épphogy vezetve lovamat. Meglátva a távolban egy, a tengertől távolabb eső sziklát, arra kormányoztam a csődört, aki vonakodva ugyan, de otthagyta a vizet, és követett. Lehuppantam a kőre, és elengedtem Poseidon szárait. Ő megállt mellettem, és fejét lehajtva beleszagolt a homokba.
– Akarod, hogy meséljek?- kérdeztem mosolyogva, és végigsimítottam homlokát.
Nagyot horkantott, és felemelte fejét.
– Akkor mesélek. Tudod kiről kaptad a nevedet, Poseidon? Nem? A tengerek istenéről. Minden kékség az ő uralma alatt áll, és ő te vagy. Vagyis részben. És van még egy dolog. Azt mondják, ő adta a lovakat az embereknek. Téged is. Tőle kaptalak, ezért hívnak így. A szekerét hatalmas halfarkú lovak húzzák…a víz alatt. De néha kiemelkednek, és olyankor hatalmas tengeri vihar söpör végig a parton.
Okos fekete szemei csillogtak, és elégedetten bólintott a kis történet végén. Úgy tűnik tetszett neki a dolog. Viszont úgy tűnik, ez az isten elkerüli Saint Molot. Évek óta nem volt itt vihar, a tenger mindig szelíden mossa a partokat. Az égre tekintettem, amin csupán egy-két bárányfelhő úszott, csigalassúsággal. Leszálltam a szikláról, és hanyatt feküdtem a meleg homokban. Végigsimítottam a fölém hajoló csődör puha orrát, majd lehunytam a szememet. Hallottam fél füllel, hogy begázol a vízbe, de nem féltettem. Évek óta ide járunk, volt már úgy, hogy egyedül ment be a vízbe. Mi történhetne? Észre sem vettem, és egy perc alatt álom telepedett a szememre. Nem bírtam engedni a homok, és a lágy parti szél csábításának, és mély álomba merültem.
Vízcseppek ébresztettek fel. Vízcseppek, amik szaporán potyogtak a testemre, egyre gyorsabban, és gyorsabban. Nagyokat pislogva nyitottam ki a szememet, ujjaimmal a hajamba túrtam, és felültem. Ruhám teljesen elázott, napbarnított bőrömön esőcseppek csillogtak, és folytak végig gyors egymásutánban. Teljesen átáztam, a hajam nedves, szőke kócként csüngött vállamon, és egész testemben reszkettem. A szél kegyetlen kihívás elé állította a szirtet, amin keresztül idejutottam Poseidon hátán…apropó, hol van Poseidon? Riadtan ugrottam fel a földről, és fejemet gyorsan kapkodva kerestem lovamat.
– Poseidon!- kiáltottam rekedt hangon a levegőbe.- Poseidon!
Halk, elfojtott nyerítést hallottam, a tenger irányából. Hunyorogva futottam a vízhez, ami fölött most borús viharfelhők gyülekeztek. A hullámok vadul csapdosták egymást, és a máskor halvány színben pompázó tenger most sötét volt, és sejtelmes. Egy apró, aranyszínű foltot pillantottam meg, egészen távol a parttól.
– Poseidon!- kiáltottam újra.
A folt válaszolt. Egész biztosan ő volt az. Meg kell mentenem! Egy gyors ugrással már a vízben is voltam. Lendületesen tempóztam, a viharos körülmények ellenére. Villámok cikáztak át az égen, némelyikük a tengerbe csapódott be, veszélyeztetve az életemet, de nagyokat csapva lábammal folytattam utamat ménem felé. Nem voltak szirtek, kiálló sziklák, amikben megkapaszkodhattam volna, csak magamra, és a kitartásomra számíthattam. A végtagjaim zsibbadni kezdtek a szokatlanul nagy erőkifejtéstől, de csak úsztam. A habok elhomályosították látásomat, nem egyszer a hullám belepte fejemet, így nem láttam tisztán, hova tartok, ám amikor kezem valami nagynak ütközött, tudtam, hogy megérkeztem.
Levegőért kapkodva megálltam, és kiemeltem fejemet a hullámok közül. Velem szemben ott úszott Poseidon is, riadtan nyerített nekem. Nyílván túl messze úszott, és itt érte a vihar. Elkaptam a hátán vergődő szárat, és felkapaszkodtam csúszós hátára. Megmarkoltam elázott sörényét, és sarkammal próbáltam előrehajtani. Egy ideig még össze-vissza csapkodott a félelemtől, de lenyugodott, és gyors tempóban úszni kezdett. Vékony, izmos lábaival keményen taposta a vizet, és hatalmasakat szuszogva indult a part felé. Én bizonytalanul csúszkáltam hátán, nem voltam biztos benne, hogy fent tudok maradni. A hosszú úszástól kimerülten tartottam magamat Poseidon hátán, maradék erőmmel a sörénybe kapaszkodva.
Egyre lejjebb, és lejjebb csúsztam, fejem újra meg újra a víz alá bükott. Prüszköltem az orrlyukaimon beáramló sós víztől, marta a szemeimet, és egyre kevésbé kapaszkodtam. Karom belecsavarodott a kantárszárba, és egy hatalmas hullám lesodort lovam hátáról. A sötét, zavaros tengerben fuldokoltam, a számon, és orrlyukaimon kiáramló buborékokon keresztül csak homályosan láttam a víz alatt. Néha sikerült a vízfelszín fölé löknöm magam, hogy vegyek egy nagy levegőt, de azonnal visszaestem tempózó lovam mellé. Azóta sem tudom, hogy vajon az oxigénhiány miatt volt-e, vagy tényleg volt ott valami, de…amikor egyszer-egyszer feljutottam a víz alól egy sötét foltot láttam. Minden alkalommal egyre tisztábban láttam, és hamarosan kikörvonalazódott előttem hat ló alakja, mögöttük egy szekérrel. A lovaknak hátsó lábaik helyén hosszú, pikkelyes halfarkuk nőtt, azzal hajtották magukat a vízfelszínen. A szekér egy hatalmas kagyló páncéljából készült, benne pedig egy fiatal, erős férfi állt.
Fekete szakálla lobogott a szélben, félmeztelen testén az esőcseppek ragyogtak, a tenger hullámai áztatták. Kezében vasvillát tartott, amit tengeri hínár font körbe. Tekintete szinte villámokat szórt, sötét haja összeborzolódott. A lovak hatalmas hullámokat csaptak, és ahogy közeledtek, villámok cikáztak át az égen. A lovak ahogy közeledtek, egyre mélyebbre süllyedtek a vízben, a mögöttük lévő szekérrel együtt. Lassan egészen eltűntek, de amikor újra a víz alá kerültem, még láttam, hogy elhajtanak. A paripák nagyokat csaptak farkukkal, a férfi pedig odaengedve a gyeplőt elhajtott. Megbabonázva figyeltem őket, majd újra megpróbáltam felküzdeni magamat, hogy levegőt kapjak. Ám amikor fejem előbukkant a víz alól, a viharnak nyoma sem volt. A felhők kezdtek szertefoszlani, a hullámok pedig lenyugodtak, és újra szelíden nyaldosták az arcomat. Nem akartak visszanyomni a mélybe.
Poseidon kiér a partra, és remegő lábakkal, fejét leeresztve kecmergett ki a vízből. A karomra csavarodott szár égetett, húzott, és nagyokat botladozva követtem Prüszköltem, vizet köhögtem fel, és alig álltam a lábamon. Kétségbeesetten próbáltam ménemet megállásra késztetni, de ő csak lépdelt tovább. Ingerülten a szárba rántottam, mire megállt. Karomat kiszabadítottam, és abban a percben már semmi nem tartott a lábamon. Fáradtan csuklottam össze a nedves homokban, a hullámok simogatták ráncos talpamat, Poseidon pedig zihálva hajolt fölém. Vizes testemhez hozzátapadt a homok, és újra nagyokat köhögtem. Felküzdöttem magam, és kezeim közé vettem lovam orrát. Fáradtan nézett rám, és nagyokat lihegett.
– Köszönöm, barátom- suttogtam.- Megmentetted az életemet.
Kék szemeimmel a lágyan hullámzó tengert fürkésztem, majd újra Poseidonhoz fordultam.
– Úgy tűnik a tenger megírta a mi mesénket, egy kis túlvilági segítséggel.
Poseidon felhorkantott, én pedig fáradtan felnevettem. Minden jó, ha jó a vége ugyebár.
Kép: canva
Frissítve: 2024.03.14.
