Funkcionalitás és bánásmód

Sorozatom, a lóval való együttlét legnagyobb halmazába vezeti be kedves Olvasóimat, melyet funkcionalitás és bánásmód elnevezéssel illetem. A funkcionalitás az az iránymutató és célszerű tevékenység, melyben a lovaspáros együttes komfortban, – mondhatjuk örömtelien – kifinomíthatja, megélheti és felmutathatja remek tulajdonságait. Az együttlét bármely formájáról lehet szó – a ló melletti és vele való „egyszerű” együttléttől, egészen a legmagasabb szintű sportlovaglásig – ami fontos: az irány kijelölés (mit szeretnék) és a célszerűség (hogyan valósíthatom meg amit szeretnék).

A funkcionalitás lélekkel teli és szakmailag célravezető eszmerendszere segíti a lovast neutralitásában, miközben garantálja nyitottságát, ezzel fejlődését. A bánásmód magába foglalja a lóval kapcsolatos összes tevékenységet, a lovastörténelmen- lovaskultúrán kezdve, a ló melletti, lóval való és lovaglás közbeni szakmai ismereteken át, a ló- és humánetológián alapuló megfelelő érzelmi hozzáállásig.

Definícióimat érzékelteti a sokszor idézett Mester, Dr. Robert M. Miller lóval kapcsolatos 8 tanácsa:

  • Én megérinthetlek, de te az engedélyem nélkül sosem érhetsz hozzám.
  • Én bemehetek személyes teredbe, de te – ha nem kérlek rá – sosem léphetsz be az enyémbe.
  • Én mindig belenyúlhatok a szádba, de te sosem érinthetsz meg a száddal.
  • Én megérinthetem a lábad, de te sosem léphetsz rá az én lábamra.
  • Én bármely irányba mozgathatlak téged, de te sosem mozgathatsz engem.
  • Kontrollálhatom mozgásodat, és korlátozhatlak is mozgásodban. Ha kötőfék van rajtad, sosem húzhatod magad hátra, és oda kell követned, ahova vezetlek.
  • Kérésemre bárhova követned kell, még akkor is, ha a hátadon ülök.
  • Szeretni fogsz, megbízol bennem, és készségesen elfogadod az irányításomat.

Kezdjünk hát a gyakorlati eszmefuttatást, mégpedig egy tereplovaglást vizionálva, de úgy ahogy kell: az elejétől a végéig, a funkcionalitás és bánásmód legnagyobb halmazában.
Mivel magamat ismételni felesleges, így rögtön visszautalok az eddig leírtakra. Sorozatom ötödik, A három lovas lelkiállapot című részében tanácsot adok, miként viselkedjünk odafelé és miként legyünk jelen a ménesben. A nyolcadik, A lovas lelkiállapot három alappillére… című részben újra felhívom a figyelmet a ménesi ráhangolódásra.

Eszközökről

Ideális esetben a ménesi lovakon nincs szerszám. A mai lovas lovának megfogásához használjon csomózott kötőféket, Parelli, hosszú vezető és idomító szárat és ha kell Parelli „répabotot”. Mivel ezek nincsenek európai hagyományainkban, így meg kell értenünk és tanulnunk használatukat. Az Európában használt kötőfék nagy felületen, kényelmesen felfekszik a ló fejére, hisz arra való, hogy a már emberi bánásmódba vont, vagy kiképzett lovat, a vezetőszáron fenntartott könnyű kapcsolattal vezessük, vagy szállításkor, kikötéskor ne okozzon kárt. A vezetőszár rövid (max. másfél méter) fogását, súlyát, fonását és a csatolás módját tekintve sokszor célszerűtlen. Egyik sem idomítóeszköz, vezetésre és kikötésre valók.

A legfontosabb eszközünk a hosszú (min.3 méter), némi súllyal rendelkező, kellemes fogású, az egyik végén erős, de egyszerűen csatolható karabinerrel, a másikon bőrcsapóval ellátott vezetőszár. Ennek segítségével a lovat a szár adta bármely távolságról hatásunk alá vonhatjuk és Pat Parelli abszolút funkcionális „Hét játéka” végrehajtható vele. Rövidebb szárkezeléshez szoktunk, és így a Parelli módszerben új érzetekre kell szert tennünk. A csomózott kötőfék, mely egy lovasmunkára alkalmazott idomító eszköz, nem lehet vékony kötélből és fontos, hogy a csomók helyes pontokon hassanak a ló fején. Ennek felhelyezését és megkötését szintén tanulni kell. Tilos ezt foglalkozás után a lovon hagyni, ebben lovat szállítani és a ló kikötésére sem a legideálisabb, hisz beakadva sérülést okozhat.

Vannak egyéb, egyéni fejlesztésű „munka” kötőfékek, mint Monty Roberts „kettős” kötőféke, vagy Linda Tellington Jones kis lánccal ellátott eszköze. „Kezünk meghosszabbítása”, hatásaink megerősítése; a pálca. A Parelli féle „répabot”: merev, közép hosszú pálca, a végén ostorszerűen kiképzett kötéllel. Merevsége, hossza, vastagabb, kötélszerű ostorrésze kötelezően tudnivaló lehetőségeket rejt. A lovat úgy kell nevelni, hogy különbséget tudjon tenni a pálca aktív (mozduljon el) és inaktív (bárhol ér hozzá, ne reagáljon) mivoltától.

A vezetőszár „etológiai mivolta” és a helyzetkezelés

Ez az eszköz kiemelten fontos a ló menekülési ösztönének kezelésében, mert használata lóetológiai alapú. Alkalmas arra, hogy megfelelő távolságból hassunk a lóra, szem előtt tartva egymás személyes terét, a ló belénk vetett bizalmának növelését és a veszélyes helyzetek minimalizálását. Alkalmazásával lótársunk megkapja a tanulásához megfelelő szabadság érzést, önállóan kereshet megoldásokat (az általunk kívántat, dicsérettel erősítjük meg) hibázhat, felelősen dönthet. Miről van szó jelen esetben? A ló érzékeny, ijedős, rebbenékeny állat. A veszélyre gyorsan, de energiatakarékosan reagál. Ezért visszanyugvása gyors. Rangsor alapú csoportban él, így ösztönösen minden egyed képes elfogadni egy „vezetőt”. Neki, a „vezető” (Jelen)léte és döntése maga a biztonság. Vele, mellette lenni jó. A lovas célja, hogy ilyen vezetővé váljék. A hosszú vezetőszár használata a következőképpen segít ebben. A lovas „vezetőként” lépésben vezeti lovát A-ból, B-be. A ló megfelelő módon, nyugodtan mögötte lépkedve követi. Majd hirtelen valamitől megriad. Ennek mértéke lehet egy rezdülés, egy mozdulat, vagy ugrás a „rémmel” ellentétes irányba. A lovas pedig oda – utánaengedi a hosszú szárat, sőt, ha kell keze kinyújtásával, testmozdulattal segíti lovat az elmozdulásban. Mindeközben higgadtan nyugtatja lovát. A ló „vezetője” mellől a legritkább esetben ugrik el több méterre, ahhoz meg „óriási vész” kell, hogy elrohanjon.

Tehát a ló elugrott, a lovas „vele ment”. Mit észlelt a ló? Megriadtam (bocsi’ menekülő állat vagyok, miért tennék mást?) csak picit ugrottam félre és máris megnyugodtam, miközben semmi atrocitás, fájdalom nem ért, sőt a vezetőm is felém lépett (de nem támadó testbeszéddel!), végig nyugalmat sugárzott és hangjával is nyugtatott. Ha ő ilyen nyugodt, ez a „rém” nem is vészes, legközelebb nem ugrok el akkorát, sőt, ha ő ilyen nyugodt, inkább a közelében maradok, mert ott nem érhet baj.

Ez a lovas viselkedés a kölcsönös bizalom alapja. Mindemellett, ha „nagy a baj”, a ló a megugrás után még nem lesz nyugodt. Meredten, feszülten, minden ízében az újabb menekülést előkészítve fog figyelni a „rémre”. Ilyenkor legjobb, ha a lovas az állat figyelmét funkcionális mozgatásos gyakorlatokkal magára vonja, tehát elkezdi felülírni a menekülési ösztönt. Erre minden természetes lókiképző módszerben rengeteg gyakorlat van. Azonban a ló egyéniségére jellemző ijedősségét nem vezetés közben kell kezelnünk, hanem egyéb bizalomgerjesztő gyakorlatok során. Képletesen mondhatjuk, hogy ha a ló vezetése közben az elugrással (ijedezéssel) „hibázik”, akkor hagyjuk hibázni és egyszerűen megtanulja, hogy semmi értelme mellőlünk energia pazarló módon, egy sokkal „biztonságtalanabb” pontra elugrálni. Ezt még egy csikó is megtanulja két alkalom alatt.

A ménesben

A méneshez való közeledésemben „levetkőzöm ragadózó mivoltomat”, tehát nem egyenes vonalban és nem „szúrós akarattal” megyek feléjük, s közéjük. Nyugodtan, kezemet nem lóbálva, lassan haladok, mintha „vízben járnék”. Közelebb érve megállok, hadd vegyenek észre, majd folytathassák addigi tevékenységüket.

Nyert ügyem van, ha valamelyikük elindul felém, hisz valószínű, többen megteszik ezt. A ménes közepén már kötelező „lóként gondolkozni”, hisz interakcióik, menekülési ösztönük veszélyeket rejthet. Ismernünk kell a lovak testbeszédét, reakcióikat és fontos, hogy átérezzük a ménes kollektív hangulatát. Úgy vagyok Velük, mintha a kedveskedésen kívül mást nem is akarnék! Ezért keresik társaságomat. Mindegyikhez szólok, megsimogatom, megérintem, megvakargatom őket – karakterüknek és a helyzetnek megfelelő mértékben, hisz célom a találkozást kellemessé tenni, a nyugalom, a bizalom jegyében. Szelíden erre az együttlétre hangolódom, „beleengedem magam a Természetbe”, sem gondokkal, sem a későbbi feladatokkal nem törődöm.

Őszinte, egyenes szándékomat a ménes viselkedése visszatükrözi. Az erre szánt idő (kb. 8 perc) busásan megtérül, hisz ebben a „jó hangulatban”, amikor csak akarom, feltehetem a kötőféket a kiválasztott egyed fejére. Ha ez rendszeressé, – mintegy „gyakorolttá” – válik, elérhetjük, hogy mindig könnyen megfogjuk lovunkat, még akkor is, ha épp „sietnünk kell”! Kiszemelt partnerünk nyakán lazán vessük át hosszú vezetőszárunkat, ezzel jelezzük a kapcsolatfelvételt. Előnye, hogyha a ló elmozdulna, megtudjuk fogni és maradásra bírjuk. Pár alkalom után minden ló megtanulja, hogy maradjon a helyén. Ezután megfelelő módon tegyük fel a csomózott kötőféket, lehetőleg a ló nyakán átfogva a túloldali „hosszabb” részét és nem azt átdobva a fején. A következő részben kitérek arra, hogy mit tegyünk, ha lovunk elmegy tőlünk, rosszul megfogható.

Kormos Ferenc
Fotók: Tóth Bettina

Hozzászólások