keresés a lovardák között


Három évem a spanyol ló közelében lovagláslovaglás

Gyerekkorom óta lovak között élek, de először 1996-ban a bécsi Stadthalle-ban láttam élőben spanyol lovat, amikor a jerezi Királyi Spanyol Lovasiskola bemutatózott 30 lovával és 20 lovasával. Itt kezdődött az ellenállhatatlan vonzalom.

Azután amikor családommal 1997-ben először látogattunk Spanyolországba, (ekkor még csak világot látni) egy kedves spanyol barátunk segítségével eljuthattunk Alvaro Domecq Romero, a híres rejoneador és a jerezi iskola alapítójának birtokára és meglátogathattunk néhány tenyészetet is, melyekre az iskola egyik főbelovaglója kísért el minket.

Így kialakultak a kapcsolatok is, melyek alapján három évvel később édesapám úgy határozott, hogy újabb körútra indulunk, ezúttal azonban már lóvásárlás céljából.

Négy nagyon érdekes és tanulságos hetet töltöttünk ott, bejárva egész Andalúziát, rengeteg istállót, lovat és lovast volt szerencsénk megismerni. Ekkor nyerhettem mélyebb betekintést a jerezi iskola életébe is.

A „Real Escuela Andaluza del Arte Ecuestre” 1973-ban lett hivatalosan az Andalúziai Királyi Spanyol Lovasiskola, ahol 20 tanár oktat 4 évfolyamon 5-5 – a legkiválóbb tehetségekből kiválasztott – spanyol lovast. Az ő rendelkezésükre 60-nál több válogatott spanyol mén áll a gyönyörű barokk istállóban, mely az egykori Abrantes herceg palotájának kertjében épült.

Minden nap reggel 7. 00 órától 13. 00 óráig van nyilvános edzés, ahol mi földi halandók is nyerhetünk némi betekintést a barokk lovaglás és a magasiskola fortélyaiba. Délután aztán a mesterek és tanítványok szétszélednek Andalúzia különböző részeire- sokak napi több száz kilométert utazva-, hogy a tenyészetek ígéretes ménjeit képezzék, esetleg az ottani belovaglókat oktassák. Persze a jerezieken kívül rengeteg lovas van még Spanyolországban, olyanok is, akiknek már dédapja is nagy lovaskiképző volt.

Kevés olyan istállóban jártam, ahol egy-két fiatal ne lovagolt volna magas színvonalon.

lóA spanyol lovaskultúra nagyon sokszínű és a spanyol ló nem csupán a barokk lovagláshoz, a magasiskolához köthető. A fogatolásnak is nagy hagyományai vannak, de mégis azt hiszem, hogy a legkedveltebb lovaglási mód Spanyolországban a „Doma Vaquera”, ami az amerikai western lovaglás őse is. A vaquero a bikaviadalra tenyésztett bikák nevelője. Nélkülözhetetlen munkaeszköze a ló. A bikák tereléséhez, kitartásuk és agresszivitásuk teszteléséhez gyakori segédeszköze még a „garrocha” (hosszú lándzsa). Végül a bikaviadalon is jut szerep a lónak, hisz a rejoneador lóhátról küzd meg a bikával, de erre még később visszatérnék. Most folytatnám annál a résznél, ahol elkalandoztam. Második spanyolországi látogatásunk után, rengeteg tapasztalattal, ismeretséggel, baráttal és hét tiszta vérű spanyol ménnel tértünk haza.

Itthon aztán nagy élvezetben volt részünk, amikor a mindennapokban is tapasztalhattuk, hogy ezek a lovak nem csak gyönyörűek, de kitartóak, készségesek és rendkívül intelligensek. Számomra a legélvezetesebb bennük talán, hogy rendkívüli munkakészségük mellett temperamentumosak és mégis oly könnyen kezelhetőek (ezt édesanyám is biztosan alátámasztaná, aki kedvét veszítve több mint 10 évig nem ült lóra és most órákat tölt spanyol ménje nyergében).

Sikereinken felbuzdulva, tavaly januárban újabb négy magasan képzett ménnel gazdagítottuk istállónkat. Ez alkalommal megismertük Luis Miguel Correat, egy rejoneadort (lovas torreador), aki áprilisban egy hónapot töltött nálunk, hogy Magyarországon is bemutassa a spanyol lovaskultúrát és saját módszereivel segítsen tovább képezni fiatal ménjeinket. A vele készült riportot tavaly májusban a televízióban is láthatták.

Ezalatt érdeklődésem e különleges lovaskultúra iránt egyre fokozódott, s mivel a kapcsolat oly jól működött, hogy meghívást kaptam a Correa családhoz, lehetőségem nyílt lovainkkal fél évet eltölteni az extremedura-i Merida városában. Az öt ló közül három fiatal lovat továbbképzés céljából, kettőt pedig saját részre tanulás céljából vittem magammal.

Luis Miguel édesapja, Luis Correa maga is rejoneador volt, ma már csak kiképzéssel foglalkozik. Az ő fiatalabb testvérei közül három szintén szakmabeli.

Így igazán érdekes világba csöppentem. Azon kevés szerencsések közé tartozom, akik idegen létükre is betekinthettek a kulisszák mögé. A családias légkörben rengeteg életre szóló élményben lehetett részem, ilyen volt a bikaviadal is.

Csodálkozva láttam, hogy Spanyolországban a bikaviadal nem csak egy hagyomány, melyet néhányan őriznek, hanem hatalmas népszerűségnek örvend és komoly, kiterjedt gazdasági tevékenység áll mögötte. Az erre a célra tenyésztett bikát a „toro bravo”-t országszerte nagy kiterjedésű birtokokon tenyésztik. A főszezonban, ami Spanyolországban májustól októberig tart megszámlálhatatlan bikaviadal zajlik, általában városi vagy falusi ünnepségek keretei között. A kisebb falvak, melyeknek nincs saját plaza-juk (a bikaviadal helyszíne) a nyári hónapokban mobil plaza-kat bérelhetnek, melyekben szinte mindig telt ház van egy-egy bikaviadal alkalmával. A legismertebb torreadorok olyan népszerűek, mint az ország futballistái. Amikor vége a szezonnak, a legtöbbjük átmegy a latin-amerikai országokba az ott kezdődő szezonra.

A „gyalogos” torreadorok vannak többségben, bár egyre több a lovas bikaviadal is.

A kettő között az a különbség, hogy a „gyalogos” torreador a földről küzd meg a bikával, gyakran segítői a „banderillero”-k is döfnek a bikába „banderilla”-t (rövid lándzsa, zászlócska) és mellette még a „picador”(egy lovas felpáncélozott lóval és hosszú lándzsával) gyengíti a bikát. A rejoneador ezzel szemben lóhátról küzd meg a bikával, egyedül és csak akkor szállhat le, ha többszöri próbálkozás után sem tudja ledöfni a bikát az „espada del morte”-val (a végső döfést végző tőr), ekkor földről kell véget vetni a küzdelemnek. Neki is vannak ugyan segítői, de azok csak a bika irányításában vesznek részt.

Egy viadal kb. tizenöt percig tart és közben a rejoneador többször cserélhet lovat. A küzdelmet a közönség és a bíró bírálja, ennek megfelelően kaphat tapsot, a bika egyik fülét, két bika fület, vagy nagyon látványos, bátor és elegáns küzdelem után két fület és a bika farkát is elnyerheti. A jutalmat a közönség fehér zsebkendő lengetésével követeli, a bíró ezt is figyelembe véve dönt. A bika húsát a viadal után az arénán kívül értékesítik (a viadalban elpusztult bika húsa különleges ínyencségnek számít). Egy torreador életében az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ha a madridi Las Ventas arénában küzdhet és a nagy kapun a „porta grande”-n távozhat, ami csak a legjobbak előtt nyílik meg. De az út odáig nagyon hosszú és nehéz. Sajnos a bikaviadal is olyan tevékenység, amit a tehetség mellett az anyagi helyzet is nagymértékben befolyásol.

Correáéknál 25 ló áll az istállóban, ebből több mint 10-et képeznek bikaviadalra. Erre a célra több szempont alapján választják a lovakat. Legfőbb szempont a fordulékonyság, a gyorsaság, az erő és a kitartás. Emellett a lónak és lovasnak maximális kölcsönös bizalomra van szüksége és nem utolsó sorban bátorságra, hiszen gondolják el, van olyan mozzanat, amikor a rejoneadornak nem áll módjában a szárral irányítani a lovat, mert az a derekához van kötve. Így kell vágtában, két kezében banderillával a bika körül forognia, és annyira megközelítenie azt, hogy a nyeregből kihajolva egyszerre, nagy erővel és pontosan eltalálja célpontját.

Mindemellett hangsúlyt kell fektetnie a közönség szórakoztatására is, és magasiskolai elemekkel színesíteni a viadalt, ami adott körülmények között különösen nehéz ló és lovas számára.

A napi edzéseken a lovakat szoktatni kell a bikához, így minden rejoneador tart otthon legalább egy „betanított” bikát, ami támad ugyan, de mindig időben leáll, hogy a ló bátorodjon, sikerélményt szerezzen. Máskor bika-imitációval gyakorolja a lovas a célzást és a manőverezést. Többször járnak szomszédos tanyákra, ahol fiatal bikákkal gyakorolnak, anélkül hogy végeznének azokkal.

Viadal előtt egy-két nappal már megkezdődnek az előkészületek. A szerszámokat leápolják, banderillákat készítenek, élesítik a tőröket. Aztán eljön a nagy nap: korán reggel elindulnak a lovak (általában 6-10), majd a lovas és kísérete. A viadal előtt hivatalos papírokat is be kell mutatni, és a torreador köteles három hivatalosan bejegyzett banderellero-t (segédet) magával vinni. A rendezők egy bikaviadalra általában hat bikát vesznek a tenyésztőktől, melyeket a helyszínen kisorsolnak a meghívott matadorok között. Közvetlenül a viadal előtt a lovakat ünnepélyesen feldíszítik, a torreadort segédje ünnepi öltözékébe segíti, melynek minden darabja testre szabott kézimunka.

Aztán megkezdődik a rituálé, szól a Paso Doble, az emberek ünneplik a torreadorokat és a bikákat. Fantasztikus a hangulat, lüktet az egész plaza, de ezt igazán elmesélni nem, csak átélni lehet.

Megesik, hogy viadal után kiengednek egy bikát a nép szórakoztatására (kisebb falvakban). Sok formája van a bikákkal való küzdelemnek, kevésbé elegáns és sokak által ellenzett módszer még a bikák szabadon engedése a városok utcáin, ünnepek alkalmával, a leghíresebb példa erre Pamplona.

Mindenesetre a bikaviadal nem csupán Spanyolországban, szinte kultikus hagyomány, hanem Franciaország déli részén, Latin-Amerikában és Portugáliában is rendeznek ilyeneket. Érdekesség, hogy az utóbbi országban nem ölhetik meg a bikát.

Ha nem bikaviadalra mentünk, akkor bemutatóra hívták a családot valamelyik városi fiesta esti műsorára. Ilyenkor élő zenével, flamenco táncosokkal léptek fel magasiskolás és vaquero műsorral szórakoztatva a közönséget. Ezeken a bemutatókon az én 12 éves pej ménem, Descarado is részt vett.

lovaglásHétköznapokon és azokon a hétvégéken, amikor nem volt se bemutató, se bikaviadal gyakran ellátogattunk szomszédos városokba vaquero vagy magasiskola versenyekre, amelyek nagyjából úgy zajlanak, mint a klasszikus díjlovagló versenyek, csak itt a lovasok öltözetét (spanyol népviselet) is bírálják.

Több tenyészversenyt is láthattam, amelyeken a tenyészetek ménjeit, kancáit és csikóit bírálják morfológiai és lovagolhatósági szempontok alapján, korosztályonként.

Mivel tanítóim a Portugál határ mellet élnek nem hagyhattam ki azt a lehetőséget sem, hogy meglátogassam a lisszaboni „Escola Portuguesa D’Atre Equestre” lovasiskolát, amely a világ négy nagy barokk lovasiskolájának egyike a jerezi, a bécsi és a saumuri mellett (utóbbi talán nem csak a magasiskoláról ismert). A lisszaboni különlegessége a barokkosan díszített szerszám és a korhű barokk ruházat (a portugál rejoneador is ezt viseli).

A mozgalmas napok és a hőség ellenére azért a legtöbb időt a lovardában töltöttem, figyelmesen követve az ott zajló munkát, kiképzést.

Legnagyobb örömömre lovaink gyorsan fejlődtek, és én is igyekeztem minél többet elsajátítani a spanyol lovaglási stílus sajátosságaiból.

A már kiképzett lovainkhoz főképpen én kaptam meg a „használati utasítást”. A három fiatalabb lovunk továbbképzése gyors ütemben folyt.

Megfigyeltem, hogy a fiatal lovaknak általában elsőként a spanyol lépést tanítják meg, mert ez egy viszonylag könnyű feladatnak számít. Először a bokszban majd a lovardában vezetgetve, később lovassal és földi segítséggel gyakorolják, egészen addig, amíg a lovas legfinomabb segítségeire reagálva elegánsan, ütemesen csinálja a ló a spanyol lépést. Eközben már megkezdődhet a munka, ami nem sokban különbözik az általunk megszokottól. Talán annyi az eltérés, hogy sokkal hamarabb elkezdik- a ló képességeitől függően- a piaffe vagy a passage tanítását. Ebből kifolyólag a lovak összeszedése és feligazítása is hamarabb történik meg, gyorsabban felkerül a lóra a nagykantár, amiből később általában a sima feszítő zabla használata a cél.

Láttam olyan lovat, mely bár még kiképzése kezdetén állt, de kézen már tökéletesen piaffe-ozott, ezt a feladatot gyakran a ló elengedtetésére is alkalmazzák. A magasiskola feladatait is a piaffe-ból fejlesztik tovább (a levade, a pesade, a terre á terre, a courbette, a croupade, a ballotade stb. egészen a kapriole-ig).

Nem tudom, hogy bátorkodhatok- e általános következtetéseket levonni, mégis a tapasztaltakból leszűrt véleményem, hogy mindent összevetve az ibériai lovaglási forma sokban különbözik az általunk megszokott lovaglási formáktól, de nyilván nem húzható éles határvonal. A különbségek talán abból is adódhatnak, hogy az ibériai ló maga is más típusú és más típusú bánásmódot is igényel.lovaglás

Talán könnyebben és gyorsabban tanul és a spanyolok, ezt kihasználva, első perctől kezdve többet is követelnek tőle.

Lovas a lovától mindenkori maximális fegyelmet vár el, mégsem durváskodik. Szembetűnő ugyan a sokféle segédeszköz használata, mint például a kapicán, feszítőzablák stb., ami látszólag ellentmond lovaik rendkívüli munkakészségének és fegyelmezettségének, mégis szoros összefüggésben van a barokk lovaglás és ló, a magasiskola származásával, azzal, hogy a lovat eredetileg harcászati eszköznek képezték és a csatatéren hibátlan fegyelemre volt szükség. Ez a fajta idomítás, ahogy azt Pluvinel, Guéreniére és társai leírták, minden lovastudomány atyja.

Az ibériai félsziget lovaskultúrájának képviselői, a bikaviadalon a rejoneador, a legelőkön bikákat terelő vaquero és a barokk lovaglás hagyományait őrző magasiskola mestere mai napig nagyon közel állnak a kiképzés ezen ősi formájához.

Ezekkel a tapasztalatokkal és élményekkel gazdagodva tértem haza lovaimmal. Itthon nagy örömmel és talán kicsit megváltozott szemlélettel folytatom a lovaglást, tartva a kapcsolatot spanyol barátainkkal, akikre bármikor számíthatok.

Azért írtam le mindezt, mert remélem, hogy Magyarországon is egyre többen ismerkedhetnek meg ezzel a minden korosztály számára örömteli, magas színvonalú lovaglási formával.

Borsó Dorottya
Forrás: www.epona.hu

Fotók: Mitrov Gabriella

 

 


 





Cikkajánló:


Hozzászólások:

























   
Horze Lovasáruház   KLP   Lovasvilág Lovasbolt   Decathlon   Tanita Lovasboltja   szerverbérlés, szerverhoszting, szerverüzemeltetés