Melegvérű pónifajta, mely a jégkorszakot megelőző időkből származik, Görögországból, Thessaloniki-ből. Biztos járású ló.
Kemények, kitartóak, a fej hosszú de nemes, a hát erős, a szárak hosszúak, paták nagyon kemények. A farok magasan tűzött.
Pej, sötétpej és fekete színben található meg, 135 cm marmagasságúak. Hátas-, fogat- és málháslóként is egyaránt használják.
Készítette: Jenna2
Frissítve: 2023.04.13.
Fotó: Canva
A perzsák már a régi időktől kezdve hoztak arab lovakat a sivatagból a fajta javításának céljából. A perzsa arab ló az arab ló egyik változata, amivel közös az eredete, fej és test formája.
Iránban két különböző típusa létezik:
A perzsa arab gyors és kitartó ló, képes hosszú távok megtételére. Mozgása élénk és energikus. Középmagas ló, átlagos marmagassága 145-153 cm. A Jaf fajta kitartóbb, a Dareshouri kicsit elegánsabb megjelenésű. Pej, szürke, ritkán fekete színűek. Hátaslónak használják.
Fordította: Kinga
Frissítve: 2023.04.13.
Fotók: Canva
A “Kuhaylan” szó az arab lovak szeme körüli fekete bőrből ered. Úgy tartják, hogy ez az eredeti típus, amiből az összes többi arab ló is származik.
Nagy erejükről ismertek, sokszor pej színűek finom, selyemszerű szőrzettel és nagy sötét szemekkel. Csontozatuk nehezebb, de nem durva.
Kitartó. Ideális hátasló hatalmas szívóssággal. Mély és széles törzse és fara van.
Fordította: Jenna2
Frissítve: 2023.04.12.
Fotó: Canva
Melegvérű pónifajta, mely a jégkorszak előtti időkből származik, Lengyelország déli és keleti részéről. Neve lovacskát jelent. A kiinduló állomány a Tarpán fajta volt, mely a szervezeti szilárdságot is adta. Majd a fajtát keleti hatással, Arab fajtával javították.
Nyugodt, könnyen kezelhető fajta, igénytelen a tartását tekintve. Feje száraz, nyaka rövid és erős, a mar nem túl kifejezett, a hát nem túl hosszú, de széles, a törzs erős, mély mellkassal. A far erős és jól izmolt. A lábai erősek, patái kemények.
Marmagassága 135 cm körül van, súlya 380 kg körül. Színe a fakó. Jellemző a fajtára a szíjalt hát. Fogat-, és könnyű igáslónak hasznosítják, de Lengyelországban félvadan is tartják őket.
Készítette: Jenna2
Frissítve: 2023.04.12.
Fotó: Canva
Melegvérű fajta, mely a XIX. századi Dániából származik. Az 1800-as években spanyol kancával tenyésztették ki, az alapot Flaebenhoppen adta. Frederiksborgi-val keresztezték, és így alakult ki a foltos Knabstruppi fajta. Egyébként a Frederiksborgi a méretet és a jobb mozgást is örökítette. Tenyésztőszervezete 1970-től létezik.
Kemény és intelligens fajta, de tudni kell róla, hogy ma már igen ritka.
A fej kedves, enyhén kosfej, jellemző rá a márványozott száj, a lapocka meredek, marja alacsony, háta egyenes, nem túl hosszú. Marmagasságuk 160 cm körül van. Súlya 400-550 kg. Hátaslónak hasznosítják, és igen feltűnő, mivel pöttyös, illetve foltos lóról van szó.
Készítette: Jenna2
Frissítve:2023.04.12.
Fotó: Canva
Nevét egy kis hegységről kapta. Az 1579-ben kidolgozták a tenyészcélt, mely tulajdonképpen kocsiló kitenyésztése volt. A ménes a dokumentációkkal együtt 1757-ben porráégett, melyet II. József császár épített újra 1770-től.
Kladrubban kizárólag a nehezebb testű lovakat tenyésztették és tartották, a könnyebb testűeket Kopcsányban tenyésztették. Eredetileg szürke, pej és fekete színű lovakat tenyésztettek. Később próbálkoztak más fajtákkal való keresztezéssel, de ezek mind csődbe mentek, mert a kitenyésztett fajta elvesztette nehézségét. Nóniusszal próbálkoztak, de a Lipiciai látszott hatásosnak.
A fajta csaknem kihalt a háborúk során, 3 mén és csak néhány kanca maradt életben, velük próbálták újra helyreállítani a fajtát. A mai Kladrubi már nem olyan robosztus mint az egykori. Végül fríz ló keresztezésével is próbálkoztak, mely ért el sikereket. De ma már próbálják a keresztezéseket kiszorítani a fajtából.
Feje nagy, kosfej jellegű, nyaka magasan illesztett, közepesen hosszú, marja nem kifejezett, háta hosszú, a far terjedelmes. Marmagasságuk 165 cm-től 168 cm-ig terjed, súlyuk 600-630 kg. Színe a szürke, fekete és a sötétpej.
Készítette: Jenna2
Frissítve: 2023.04.12.
Fotó: Canva
A Kiso fajta körülbelül ezer évig népesítette be Japánt, és nélkülözhetetlen segéderőnek bizonyult a farmoknál és a szállításnál is. Pontos származása a Kisonak csakúgy mint más régi Japán lovaknak nem ismert. Valószínűleg vagy mongol lovak, vagy valamelyik Közép-Ázsiai fennsíki fajta leszármazottja.
A japánok katonai célokra is használják a lovaikat, ugyanúgy mint mezőgazdasági vagy szállítási célokra. A tizenkettedik században állítólag Yashinaka Kiso szamurájnak 10 ezer lovas katonája volt. Az Edo-korszakban (1600-1867) ismét a lovak katonai felhasználására tevődött a hangsúly. A Kiso-szurdok az Owari feudális klán kezébe került. Erre az időre vonatkozó feljegyzések szerint ezek az ősi típusok értékesek voltak a modern tenyésztőknek. A Kiso-terület kormánya a Kiso fajtát stratégiai anyagnak tekintette, sokat tenyésztettek; és hamarosan ismét több, mint 10 ezer egyedet számláltak.
A Meidzsi-restauráció ideje alatt (1868-1903) Japán számos más országgal harcolt. Mivel a japán lovak méretre általában kicsik, a joghatóság “elriasztotta” a tenyésztőket a Kiso fajta “tisztán” tenyésztésétől, és keresztezési programra bátorította őket a Kiso és nagyobb méretű nyugati lovak között. A második világháború körül egy kormányprogram szerint szándékoztak kiherélni minden “tisztán Kiso-fajta” csődört. Következésképpen majdnem minden Kiso csődört kiheréltek. Sokkal nagyobb hatása volt a programnak, hiszen a fajta egyedeit hagyományosan, kiváló katonai lovaknak tartották. Más japán lovakat leginkább “csak” a mezőgazdaságban hasznosították.
A Kiso fajta fennállása leginkább egy “magányos” lóra mondható, akit szent lóként tiszteltek a Shinto szentélynél és éppen ezért nem lett kiherélve. A ló, név szerint Shinmei és egy Kiso kanca (akit Kayama-nak hívnak) fedeztetéséből született meg Dai-san Haruyama 1951-ben. Ez a ló lett a Kiso fajta utolsó, “tiszta” egyede. A mai Kiso fajta Dai-san Haruyama leszármazottjai, és más Kiso-leszármazottak “vissza-tenyésztéséből” származó lovak. Vannak farmok Japánban, amelyek a Kiso, vagy más japán lovak tenyésztésére specializálódtak.
A Kiso lovaknak a temperamentuma igen hasonló a Tarpán fajtáéhoz. Külsőre hasonlónak írták le a Przewalski, vagy a Mongol fajtához. Néhány Kiso szíjalt hátú. Ritka fajta.
Fordította: Tyr
Frissítve: 2023.04.12.
Fotó: Canva
A fajta körülbelül a XVIII-XIX. században alakult ki Angliában. Melegvérű. A Hackney-t előszeretettel használják fogatban, bemutatókon és ügetőversenyeken. Elsősorban a látványos ügetőmozgásáért kedvelik, ez is volt a fő tenyésztési cél. A fajta két fajtából alakult ki, a Norfolki és a Yorkshire-i ügető lóból. Azt tudni kell, hogy a Hackney fajta szoros rokonságban van a Telivérrel. A Hackney Tenyésztők Egyesülete 1883-ban alakult meg.
A Hackney fajtának a kezdetekkor két típusa alakult ki, egy könnyebb és egy nehezebb, testesebb típus, majd a kettőből szépen lassan egy fajta lett.
Megjelenését tekintve igen kecses, gyönyörű alakot formál. A fej kicsi, félkosfej, kicsi fülekkel és nagy szemekkel. A nyak magasan illesztett, mellkasa mély, marja alacsony. Háta középhosszú. Jellemző a fajtára az úgynevezett “zászlós faroktartás”. A mellső végtagok hosszúak, akciók mozgásúak. Ugyanakkor a hátsó végtagok viszonylag rövidek.
Marmagassága 155-160 cm, bármilyen színben előfordulhat, de leggyakoribb a pej. A tarkákat kevésbé fogadják el. Fogatlónak és hátaslónak hasznosítják.
Készítette: Jenna2
Frissítve: 2023.04.12.
Fotó: Canva
Eredete időszámításunk előttre nyúlik vissza ennek az arab jellegű fajtának. Az arab után a második azon lófajták közül, melyek szerepet játszottak a világ lófajtáinak kialakításában. Az Angol telivér kialakításában is szerepet játszott. Ugyanakkor a Lipicai, Andalúz, és Lusinto fajtáknál volt hatalmas szerepe.
A Berber ló Észak-Afrikából, Marokkóból származik. Sivatagi fajta. Öregebbnek tartják az Arab lónál. A fajtát főként a mór hadseregben hasznosították. A Berber és Arab ló valamikor kereszteződött, de az Arab jellemet kevésbé lehet benne megtalálni, főleg az alkatát tekintve. Mára a fajta sokkal kifinomultabb.
Feje egyenes, nem arab jelleget mutat, gyakran kosfej is jellemzi. Nyaka erős, középmagasan illesztett, rövid, de alacsony és gyakran kifejezett a mar. Mellkasa mély, bordái nem elég íveltek. Lapockája meredek, vállak olykor kiállóak. Ágyéka feszes, háta nem hosszú, inkább rövid. Fara és a hátsó végtagjai nem túl tökéletesek, ugyanakkor fara csapott, farka mélyen tűzött. Rövid távon gyors. Végtagjai a betegségekkel szemben ellenállóak. Patája rendkívül kemény. Marmagasság: 147-160 cm, súlya: 380-450 kg között, szárkörmérete: 18,5-19,5, övmérete: 170-180 cm.
A fajta keménységet, életerőt sugároz. Igaz rá a menőkedv.
Bármilyen színű lehet, kivéve a tarkát, mégis a szürke szín a legjellemzőbb rá. Eredeti színe állítólag pej és fekete volt.
Főként hátaslónak hasznosítják, de hazájában mindenféle munkára befogják.
Készítette: Jenna2
Frissítve: 2023.04.12.
Fotó: Canva
Ez az érdekes, titokzatos lófajta Türkmenisztánból származik. Jellegét tekintve Arab. Bőre és szőre alkalmazkodott a sivatagi meleghez, így a vékony bőr és finom szőr jellemzi. Türkmenisztán területén az Akhal-Tekini feltehetőleg már 3000 évvel ezelőtt létezett. Valószínűnek tartják, hogy rokona az arab Munaghi versenytörzsnek. Nevét a Kaped-dag hegység és a Kora-kun sivatag közötti, Ahalnak nevezett oázisról, és a teke nevű törzsről kapta.
A fajta fejlődésére a XX. század nagy hatással volt. Dokumentumok maradtak ránk ezekből az időkből nagy versenyzőkről és nagy örökítőkről.
A Kara-kum sivatag oázisaiban tenyésztik. Asgabat a központja. Sok fajta vérvonalában találunk Akhal-Tekini vérvonalat, de saját fajtája idegen vérrel nem keveredett. Sikertelenül próbálták Telivérrel keresztezni. A Türkmének fő célja a fajtával a versenyzés volt. A felkészítésre nagyon odafigyeltek. Az időjárástól (meleg és hideg) nemeztakaróval védték. Árpával, tojással, lucernával, birkazsírpogácsával etették őket.
Megjelenését tekintve sokan furcsának, különlegesnek tartják. Nem éppen az a kimondott “nyugati lóideál”. Hatalmas teljesítményre képes sivatagi körülmények között is. Feje nagyságát tekintve változó, de egyenes orrprofilú, nagy szemekkel, és széles orrlyukakkal, egymástól távol álló fülekkel. Előfordulhat kosfej is a fajtában. Hosszú, vékony nyak jellemzi, mely a fejjel 45 fokos szöget zár be. Nyakát “szarvasnyaknak” is nevezik, hossza szintén változó. Háta hosszú, kissé előremélyedt. Mellkasa nem tűnik mélynek. Végtagjai hosszúak. Alkata miatt kifejezetten kényelmes lónak tartják a lovaglás szempontjából. Patái kicsik, kemények és szabályosak.
Méretét tekintve 160 cm a marmagassága. Szárkörmérete 20 cm, övmérete 170 cm körüli.
Minden színben megtalálható, kivétel a tarka. Aranysárga színe, mely fémesen csillog, a fajta egyedi sajátossága.
Az Akhal-Tekinit hátaslónak hasznosítják, és szívesen versenyeznek is ezzel a fajtával. Tulajdonképpen ma már tenyésztésének az elsődleges célja a versenyló-tenyésztés. Számuk kevés. Magyarországra is mindössze hat mén került. Fajtatiszta állomány Magyarországon ma már viszont nincs.
(Elterjedt elnevezései: Akhal-Tekini, Akhal-Teke, Ahal-teke)
Készítette: Jenna2
Frissítve: 2023.04.12.
Fotók: Canva
