Pünkösdi zarándoklat – túrabeszámoló

1. nap, az utazás

Az előző esti gondos bepakolás utáni korai kelés nem esett jól, de a cél, hogy hová indulunk feledtette a kellemetlenséget. Öltözés, reggeli, csináltam pár szendvicset, bepakoltam a pálinkát meg a borokat (mégsem mehetek üres kézzel…), aztán felkaptam a málhazsákot és indulás. Átmentem Zolihoz, aki már az autónál várt. Beraktuk a csomagokat és a lovak közé csaptunk. Vagyis hát még nem egészen, de legalábbis útnak indultunk. A korábbi évek jól bevált vonatozása helyett most autóval vágtunk neki a kb. 700 km-es útnak. Nem vészesen sok, de sajnos a határ túloldalán az utak minősége hagy némi kívánnivalót, ráadásul a teherforgalom is sűrű, így nem lehet száguldozni.

És ha ez még nem lenne elég, egy időzónával odébb vannak, így kb. 10 órás úttal lehet kalkulálni. Én szabályos időközönként befaltam egy-egy szendvicset, az autó a kilométereket, Zoli pedig fáradhatatlanul vezetett (ezúton is köszönet érte neki), így aztán délután elsőként hívtuk Csabát, hogy megérkeztünk. Elmentünk a helyi találkapontra, hogy bevárjuk a többieket, és aztán együtt menjünk fel a tanyára. Nem kellett sokat várni, érkeztek a túratársak, “lepakoltuk” az autókat, aztán irány a hegy. Mivel vagy 10-en voltunk, így néhányan az utánfutóban tették meg az utat. Tekintettel a terepviszonyokra, szerintem az utánfutóban örök barátságok születtek :-). Node a lényeg, hogy felértünk gond nélkül és fent a háznál hivatalosan is elkortyoltuk a köszöntő pálinkát. (Mert ugye nem hivatalosan pár korty már lecsúszott addigra, ki tudja hogy…) Megvakargattam Kócos (a biztonsági szolgálat egy tagja, a komondor) fejét, mintegy felelevenítendő a korábbi ismeretséget, aztán a vacsora is elkészült. Mindenki teletömte a bendőjét, majd elkezdtük megtölteni levegővel a boros palackokat… A megérkezés utáni nyüzsgés lassan alábbhagyott, miközben befutottak a későn jövők is (akiknek azért jutott a bőséges vacsorából…). Mindenki elkészítette a kötelező fotókat, majd mikor már az első este világmegváltásán is túlvoltunk, lassacskán nyugovóra tértünk. Kik a vendégszobákban, kik a padláson. Ki-ki érdemei szerint. 🙂

2. nap, az első nap 🙂

“Kora” reggel keltünk, hogy az esti vacsorával előkészített gyomrunkat finom reggelivel töltsük meg. Ha emlékezetem nem csal, akkor gombás rántotta volt, erdei gombákkal. A bátrabbak egyből nekiláttak, az aggódóbbak kivártak, hogy valamiféle tünetek jelentkeznek-e. (Nem értem mire volt a nagy aggódás, hiszen kis csapatunkban több orvos, illetve akut panaszokhoz több állatorvos is rendelkezésre állt… Szerencsére nem kellett beavatkozniuk. (Napjaink stresszes életmódja ellen harcolva most elmondhatom, hogy a túra során sem kellett senkit orvosi ellátásban részesíteni…)) Reggeli után el kellett menni a lovakért. Nos itt egy kis javaslat Csabának, hogy ezt a reggeli elé kellene tenni. Mert ugye a laktató reggelivel megtöltött pocakok nem akarnak lovakat hajkurászni.
Néhány lelkes túratársnak és a segítőknek köszönhetően, azért előkerültek a lovacskák is. Bekötöttük őket a parko-ló-ba és mindenki társat kapott. Nekem Dalos lett a társam, egy szép, nagy szürke ló. Korábban is láttam már, de lovaglásügyileg csak most kerültünk egy nyereg két oldalára. Konzervatív lévén a hagyományos, ő alul, én fölül módszert választottam és ehhez ragaszkodtam is a túra során… 🙂

Node, egy szó mint száz, mindenki felnyergelt – néhányan saját nyereggel érkeztek, így közelről is szemügyre vettem egy western nyerget, legközelebb talán ki is próbálom – és türelmetlenül vártuk, hogy útrakeljünk. A nyergelés most egyszerűbb volt, mert a csomagokat külön autó hozta, így a lovakra csak a legszükségesebbeket pakoltuk (magunkon kívül): esőkabát, víz, egy-két szendvics és természetesen az elmaradhatatlan fényképezőgép. Előbb utóbb mindenki elkészült és végre útnak indultunk. Szikrázó, kora nyári napsütés, valószínűtlenül kék ég. Nincs térerő, nincs villany. Vannak viszont végeláthatatlan fenyvesek, ismerősen tornyosuló hegyek, barátságos zöld mezők. Végre, ezért jöttünk!

Nincs beton, nincs műanyag (eltekintve a “kólásüvegektől”, amiben persze pálinka lötyög… 🙂 Hát akkor gyerünk! Persze van sorrend, de mindenki nagyon menni akar, így aztán néha ránk kell szólni, hogy tartsuk is be. Nem mintha itt a katonás fegyelem lenne a cél, de mégis csak a biztonság, meg ilyenek… Lehet, hogy nem csak a lovaknak kell pálca? 😉 Node azért valamiféle sor kialakul, aztán a táj mindenkit lenyűgöz. Persze járunk terepre itthon, de ez nem olyan. Hegyek, völgyek, rétek fenyvesek, a távolban egy falu, balra tehenek legelnek. Hamar rájövök, hogy Dalossal nagyon jól jártam (fura mód, korábban Császárral és Csillukával is ugyanezt gondoltam. Nem is értem, hogy más hogy problémázhatott a lovával… Biztosan csak én vagyok ilyen szerencsés. 😉 ), roppant nyugodt és a nehéz terepen megfontoltan, de biztosan lépked. Nem az a nagyon rohanós, de élvezem, hogy elengedett szárral tudok rajta tanügetni, miközben a fényképezőgép keresőjén keresztül bámulom, hogy mit is lenne érdemes megörökíteni, hogy visszaadja azt a végtelen szabadságot, amit a táj sugall. A tócsákba kis viaskodással tudom belehajtani, a patakba még nehezebben. Hmm, ez a fajta hozzáállás ismerős itthonról… de azért később simán szügyig gázolunk a vízben, a patakon átkelés közben. Időközben elhaladunk Balánbánya mellett, (Románia egyik legnagyobb rézbányája volt, de 2006-ban bezárták: “Vár állott, most kőhalom…” Kölcsey sorai jól jellemzik.) elég szomorú látvány a pusztuló “gyár”. Azt ugye említettem, hogy süt a nap. Érdemes megjegyezni, mert többet nem nagyon fogom mondani, viszont ezt a napot ki is használtam arra, hogy jól leégjek :-). Így aztán ebéd után már pulcsiban nyomtam. Többet véd, mint az otthon felejtett (lásd 1. nap, gondos bepakolás) 30-as faktorú naptej. Lassan közeledünk Csíkszentdomonkos felé és lassan sötét fellegek gyülekeznek a csapat és a környék fölött.

Mire az esti szállásra érkezünk, elered az eső. Leszerelés, lepakolás, majd “szálláskeresés”. A szervezők által felállított jurta, bár csábító, mégis elgondolkodtat az egységnyi alapterületre eső személyek száma, így aztán hamar megtalálom a legjobb helyet: egy 5 csillagos szénapadlás! Száraz, szellős, épp ideális kb. 20 cm-es szénaréteggel. Nem is kell több: a minden jóra kapható fiatalságot felcsábítva birtokba is vesszük. Első ötletként a korábban már jól bevált lópokrócok leterítését tervezzük a hálózsák alá, de kedves vendéglátóink príma takarókkal és szőnyegekkel lepnek meg, így varázsolva királyi lakosztállyá a padlást. Nem is maradt más hátra, mint a finom vacsora, aztán a következő napi jó időjárás reményével álomba szenderülni.

3. nap, a második nap.

Az előző napi remények már ébredéskor szerteáztak, ugyanis szakadt az eső. Egy isteni juhtúrós puliszka kellő alapot adott, hogy – bár felmerült az ötlet, azért – úgy döntöttünk, hogy pár csepp (mint azért kiderült, ez jópár csepp volt…) eső nem fog visszatartani minket: lóháton megyünk tovább. (Lovastúrára is akkor megyünk, amikor jól esik :-), az ismerőseim biztos úgy vélik, hogy ezt a remek gondolatot, már kelleténél többször sütöm el… ) Szóval felnyergeltünk az esőben, aztán nekiindultunk. (A cipőm addigra már feladta az ellenállást a vízzel szemben, de tartotta bennem a lelket, hogy van egy száraz a csomagomban, az milyen jó lesz majd…) Alighogy elhagytuk Domonkost, az út egy árkon vezetett keresztül, ahol az egyik pacc patkója megmihálylott, így rövid tanakodás után Zsoltika (derék segítőnk) visszament vele a faluba, hogy ne terheljük tovább (mármint a lovat, nem Zsoltikát 😉 ).

Utunk kisebb, nagyobb falvakon vezetett keresztül, a paták dobogása mindenhol kicsalt gyereket, felnőttet a kapualjba. Azért 16 lovas, plusz 2-3 csikó kelt némi feltűnést. Kíváncsi gyerekszemek pislogtak az ablakok mögül, és nevetve integettek, amikor odaköszöntünk nekik. Az idősek kijöttek a kapualjba, onnan kívántak jó utat (és jobb időt, de ez nem vált valóra 🙂 ). Hiába no, van egy hangulata, ahogy az ember lóhátról nézelődik és vadidegen emberek szimpátiáját érzi. Valahogy nem ugrik be, hogy a “Villanykaron” tanult Maxwell egyenletek közül melyik írja ezt le… A hol szemerkélő, hol gazdagon ömlő esőt az alkalmi pihenők tették színesebbé, amikor is megálltunk egy-egy kocsmánál. Nem mintha annyira hiányzott volna, hogy mégjobban elázzunk… 🙂 Egy jó szakaszon a főúton haladtunk, nem kis forgalom mellett. Itt ismét tapasztalhattam, hogy Dalos micsoda remek paci: kamionok, buszok előzgettek (persze épphogy csak meg bírtak előzni, olyan gyorsak voltunk 😉 ), de ő csak ment fáradhatatlanul, amerre kértem. Semmi ijedezés, kiugrálás az autók elé. Szóval pompás volt. Bár az eső nem dobta fel a hangulatot, és úgy tűnt soha nem érünk oda (ahol az “oda” alatt Csobotfalva-t kell érteni), végül mégis megérkeztünk a Csíksomlyó melletti táborhelyünkhöz. A két jurta már várt minket, a konyhasátorban főtt a vacsora és az eső is mintha elállt volna. Persze ez nem változtatott azon, hogy a táborhely egy merő ingovány volt :-). Vacsora, ruhaszárítgatás, pálinka… a szokásos program :-). Érdekes módon a csatakos konyhasátor nem volt vonzó a többieknek, így mindössze négyen aludtunk ott kényelmesen, kellemes melegben, hiszen a kályhával fűtöttünk. Állítólag a másik sátorban alig fértek el… fura… 😉

4. nap. A mise.

Június 11, szombat. A reggeli ébredést bizonytalanság követte: vajon esik ma, vagy nem esik? Értelemszerűen ez a kérdés csak azért merülhetett fel, mert amikor felkeltünk, éppen nem esett. Az enyhén cidris időben nagyon jól esett a korty pálinka (“de jó kis pálinka, égeti a belem”), remekül helyet csinált a bundás kenyérnek, ami autentikus módon bográcsban készült. Hát én degeszre ettem magam (említettem már, hogy a túra alatt a kaják tekintetében két dologra lehetett számítani? 1. finom, 2. nem fogy el…). Friss paradicsommal isteni. Egy kis fokhagyma még jól jött volna, de ne legyünk telhetetlenek :-). A reggeli “szárazságot kihasználva elkezdtem levakarni a cipőmről a sarat, aminek következtében jó fél kilóval biztosan könnyebbek lettek, de szárazak nem…

Szóval úgy tűnt száraz idő lesz, úgyhogy elővettem a száraz ruháimat. Hiba volt, jöttem rá pár órával később, de ne szaladjunk a dolgok elébe.
Összeszedtük magunkat és nekivágtunk, hogy felcaplassunk a Kis-Somlyó és a Nagy-Somlyó közti nyeregbe, ahol a búcsú zajlik. A domboldalat mindenfelől ellepték a zarándokok, zászlókkal felszerelkezve, vagy éppen népviseletbe öltözve, esetleg teljesen hétköznapi (de száraz 🙂 ) ruhában. Kicsit körbenéztünk, szereztünk egy kis vizet, aztán letelepedtünk kissé hátrébb. A napsütés mellett itt-ott ismét sötét fellegek tornyosultak, de akkor még reménykedtünk (pedig Csaba jó előre megmondta: “a bucsusokat mindig megveri a jeges eső”). Már egész sok eltelt a miséből, amikor eleredt az eső.
Hip-hopp előkerültek az esernyők, az esőkabátok és a nylon-zsákok. Az időjárás nem tréfált: olyan esőt kaptunk a nyakunkba, hogy öröm volt nézni. Mármint annak, aki ablak mögül nézhette… Mikor vége lett a misének, visszaindultunk a táborhoz. Itt-ott egymást támogatva szerencsésen talpon maradtunk, pedig a csúszós domboldalon sokak lába alól kicsúszott a talaj… Természetesen mire visszaértünk, a poncsó által nem fedett részen bőrig áztam, így változatosságként a ruhaszárítás nevű délutáni programot választottam. A konyhasátor hirtelen nagy népszerűségre tett szert, ugyanis a kályha mellett nagyságrendekkel gyorsabban kezdtek száradni a ruhák.

5. Nap. A negyedik nap.

Reggeli után szedelődzködés és készülődés, hogy visszainduljunk a Kovács-Péteren levő tanyára. Az időjárás átmenetileg megkegyelmezett: nem esett az eső. A korábbi napok tapasztalataiból okulva a sikeresen kiszárított cuccaimat gondosan elcsomagoltam (jól jön az majd…) és belebújtam a kissé nyirkos bakancsba. Brrr. A – pillanatnyi – száraz időnek köszönhetően menet közben szépen száradt a cipőm :-). A környező falvakból kiérve a mezőkön keresztül folytattuk az utat. Tulajdonképpen semmi különös nem történt. “Csak” lovagoltunk, miközben gyönyörködtünk a tájban, a pillanatról pillanatra változó felhőkben és reménykedtünk, hogy elkerül az eső.

Néha egy-egy nyíltabb szakaszon beiktattunk pár rövid vágtaszakaszt, a főutakon meg a csikókat próbáltuk több-kevesebb sikerrel leterelni az útról. Ezek a lovak (a többségük legalábbis, kivételek itt is akadnak…) már gyerekkorukban megszokják a forgalmat, nem csoda, hogy nem idegeskednek később sem az autók mellett. Az egy más kérdés, hogy az autósok megszokják-e a csikókat, és nem idegeskednek-e…

Egy szó, mint száz, gond nélkül visszaértünk Csíkszentdomonkosra. Hiszen azt már nem tekinthetjük gondnak, hogy az utolsó pár száz méteren kaptunk a nyakunkba egy zuhét. Hiába, így jár az ember, ha túl sokat időzik egy kocsmában: így, vagy úgy, de elázik. 🙂 A fiatalság ismét elfoglalta a jól bevált szénapadlást, míg a többiek a házban nyertek elhelyezést. Megvacsoráztunk, aztán 18 éven felülieknek szóló program vette kezdetét. A házigazda gyönyörű 22 éves csődöre szemet vetett egyik(- másik) túralovunkra és a fellángoló érzelmek kis segítséggel beteljesültek. :-)Hogy milyen eredménnyel, azt majd a jövő évi túra után megírom…

6. nap, az ötödik nap.

Az utolsó nap :-(. Reggeli után felkerekedtünk, és irány a tanya. Nagyjából az első napi útvonalon mentünk visszafelé, így a táj már ismerősnek tűnt. Párás idő, felhők a hegyek közt, zöld fű. Nehéz lesz itt hagyni… Mintha csak visszafelé néznénk az első napot: legelők, mezők, bocik. Át a patakon, rövid vágta. Az elhagyott rézbánya, majd a “Medve visszavadító központ”. Nemsokára otthon vagyunk. Persze a nemsokára magában rejt még egy igen hosszú kaptatót, hogy felérjünk a tanyára, de a lovak is tudják már, hogy nemsokára a “hazai” füvet harapdálhatják. Így is van, egy facsoport mögül előbukkan a tanya, a 100 éves ház és csodák-csodája, de nem esett az eső.

Örülünk persze, hogy hazaértünk, de mégis… holnapután már akár mehetnénk is dolgozni odahaza, hiszen holnap hazaautózunk… Hát hiányzik ez bárkinek is, pár ilyen nap után? A házban már készül a vacsora, a forrásból előkerülnek az induláskor ott felejtett borok, amiket hűteni vittünk oda. Milyen jól esik ez most… Természetesen megejtjük az ilyenkor elmaradhatatlan e-mail cím cserét, megígérjük egymás bejelölését a nagy közösségi oldalakon… 🙂 fényképcsere satöbbi… Hiába, XXI. század, mégha az elmúlt néhány napban ezt – többnyire sikeresen – próbáltam elfelejteni. Végül ezúton is megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem Csabának a szervezést és a túravezetést. Lehet, hogy volt, ami nem volt tökéletes (az életben mi az?), biztosan lehetne pár dolgot másképp is csinálni, de az biztos, hogy én nagyon jól éreztem magam. Tervek? Azok vannak: télen még nem voltam itt és kíváncsi vagyok a nagy hóra. A nyári túrák közt is van még vonzó: Például a “Funtineli boszorkány túra”. Kicsit hosszabb, kicsit nomádabb. A táj itt lesz jövőre is, ha minden jól megy, én is. 🙂

Szerző: Nagy Ádám
Kép: Canva
Frissítve: 2024.04.03.