Haragos Kengyela
Haragos Kengyela Rákóczi fejedelemnek a testőr hadnagya volt. A haragos nevet azzal érdemelte ki, hogy legjobb kedvében is úgy fújta a tüzet, mint a sárkány.
Soha senkiben kárt nem tett, de azért mindig le akarta harapni a fejét az egész világnak.
Egyszer magát a fejedelmet is azzal ijesztgette, igaz, hogy akkor – először az életben – ő maga ijedt meg.
Úgy történt az, hogy a gorbói csatában kilőtték alóla a lovat. Hátrafordul, keresi a vezeték lovat – hát nincs sehol.
– Elvitte valami nyalka kuruc úr – hebegte ijedten a legénye. Tót deákból lett háromnapos kuruc volt az istenadta, nemigen ismerte még ki magát a hadi életben.
– No, én annak a lókötőnek leharapom a fejét! – csikorgatta a fogát vitéz Kengyela. Egyelőre persze nem ért rá kuruc fejek után szaladni.
Este már tábortüzek mellett vigadoztak a kurucok. Haragos Kengyela is felejtette már egy kicsit a dühét, mikor egyszerre csak elejbe toppan mosolyogva a fejedelem.
– No, Kengyela – azt mondja -, elhoztam a fejemet.
A hadnagy csak tátogott a szájával, mint horgon a potyka, de megszólalni nem tudott.
– No, igen – bizonykodott Rákóczi. – Én vettem el a te vezeték lovadat, ki is lőtték alólam azt is. Hát itt a fejem, harapd le. Hadd látom, hogy fogsz hozzá.
Hullámos üstökű oroszlánfejét azzal nevetve meghajtotta. A hadnagy már akkor térdelt a porban, s vasöklével a saját deres fejét veregette.
– Nono, hívem – csitította a fejedelem -, azért ne edd ám meg a magad fejét se. Szükségem van még nekem erre a te vén fejedre. Hanem tudod mit, igyunk erre a nagy ijedtségre.
Haragos Kengyela elsápadt az örömtől, mint a gyerek, hogy fakupáját a fejedeleméhez koccinthatta. Le se tette, míg a fenekére nem látott. Akkorra gyönyörű paripát vezetett elé a fejedelem két őrt álló legénye.
– Tied legyen, Kengyela – veregette meg a vállát a fejedelem. – Olyan kurucot nevelj belőle, amilyen te vagy.
Úgy lett, ahogy Rákóczi kívánta. Morcos – mert ezt a nevet adta Haragos Kengyela a paripájának – nemsokára emberszámot tett a kuruc táborban. Rúgta, harapta a csatában a labancot, ahol érte. És messziről megérezte a szagát, mint komondor a farkasét.
Egy esztendő múlva annyira ki volt tanulva Morcos a hadi tudományokban, hogy Kengyela már az őrállást is rá merte bízni. Megcselekedte egynéhányszor, hogy mikor ő volt a soros, a paripáját állította oda maga helyett strázsának.
Egyszer azonban mégis megesett, hogy meglépett a lóstrázsa az őrhelyről. Elveszett szőrén-szálán. Kengyela dörgött, morgott, toporzékolt, utoljára kiadta a parancsot:
– Le kell lőni a bestiát! Szökevénynek ez a büntetése.
– Először meg kell találni, hé! – csendesítették a cimborái.
– Mit?! – csapta Kengyela a földhöz a sastollas süvegét. – Kuruc szavamra fogadom, hogy odaadom egy petákért azt a hűtlen párát, ha megkerül.
A peták nagyon kis pénz volt. Kettő ért belőle egy mai fillért. Kengyela fogadásának hamar híre szaladt a táborban, s heten nyolc felé futottak a Morcost keresni. Tudták, hogy Kengyela állja a szavát, s olyan lóért senki se sajnált volna egy petákot.
Utoljára mégiscsak a gazdája találta meg a lovat. Messziről meglátta fehérleni, s az is ráismert Kengyelára, mert vígan nyihogott elé. Meg is indult felé lassú kocogással, de minduntalan visszafelé csavargatta a nyakát.
– Kit bolondít ez az állat? – húzódott meg Kengyela kíváncsian az árokban.
Biz az valami kóborló labancot bolondított, aki lopva sompolygott utána. Odáig csalogatta, ahol a kuruc megbújt az árokban, ott aztán nagyon vígan röhentett egyet, s vágtatott be a kuruc táborba, mint a nyíl. Tudta, hogy Kengyela most már majd elbánik a labanccal.
El is bánt, nyakánál fogva húzta be az istenadtát a táborba. Ott nagy kacagással fogadták a vitézek, csörgetve az erszényüket:
– No, Kengyela, állod-e a szavad?
A kuruc szügyébe vágta torzonborz fejét, és elbúsultan felelte:
– Állom.
Azzal kezit-lábát összekötötte a labancnak, felhajította a Morcos hátára, és kantárjánál fogva végigvezette a lovat a táborban, harsány hangon kiabálva:
– Eladó egy ló egy petákért meg egy labanc ezer aranyért, de csak annak, aki mind a kettőt megveszi!
Lett olyan kacagás, hogy csak úgy dongott bele a tábor.
Furfangos Kengyela pedig – mert attól fogva csak így nevezték – befejezte a sétát, kiszabadította a labancot, és barátságosan megpaskolta a hátát a kötőfékkel:
– Téged pedig szabadon eresztelek, fiam, hogy hadd legyen olyan labanc is a világon, aki ezer aranyat ért egyszer.
Forrás: MÓRA FERENC: TITULÁSZ BANKÓJA
Kép: Canva
Frissítve: 2024.03.20.
