Hűség
Dr. Várady Jenő, a magyar fogathajtósport aranykorszakának sikeres szövetségi kapitánya több könyvet, sok száz tanulmányt, cikket írt már a lóról és a lovassportról.
A 82 éves szakember legutóbb megírta a magyar lovasok olimpiai történetét, majd úgy döntött, leteszi a tollat. Jenő bácsi az ősszel kórházban volt, ahol olyan szép történetet hallott, hogy annak nem tudott ellenállni. Megszegte hát a korábbi fogadalmát, s írt egy kedveset, szépet, emberit – lóról… Olvassák el!(Színes Sport nyomán)
A kórházi osztály félhomályában csendesen beszélgettünk, nehogy felébresszük a betegtársakat. Bár azok a mocorgásukkal jelezték, nem akarnak kimaradni a diskurzusból. A kórteremtársak firtatták, “mit műveltem” én itt, e földi lét alatt, hogyan kerültem “jószomszédságba” a lóval, a lovas emberekkel. Mondjam már el, mesélj ek, időnk van tengernyi.
Történeteimet nyugodt derűvel válogattam össze. A rám rakódott pernyét régen szétfújta már a szél, vagy elmosta az álmos, szürke eső. Így csupán a kristálytiszta emlékek, a továbbvitelre érdemesek maradtak meg bennem. A társak hallgatták is figyelmesen és nem mulasztottak el semmit e gazdag tárházból, nyolc évtized kincseskamrájából. Folyt a szó, gyarapodtak a történetek, mígnem kénsárga derengéssel belépett a szobába a hajnal. A velem szemben lévő ágyon ekkor szólalt meg egy ember.
“Nekem is van egy lovas történetem, amivel szívesen csatlakozom a megidézett lovakhoz, paripákhoz, csődörökhöz. Ha megengedi, el is mesélem… Felsőzsid községről lesz szó, amit ma már Várvölgynek neveznek. Bent a Keszthelyi-hegység mélyén, egy völgyben található. Ott volt az én nagybátyám fuvaros. Járta a környéket, hordta a szükségletét a faluknak, meg mindenkinek. Át a hegyeken, a járatlan utakon két jó lovával.
Ment is minden rendben, mígnem 44 decemberében előjöttek Sümeg felől a kucsmás oroszok. Sárosan, piszkosan, havasan. Gyorsan, kapkodva, nagy hanggal elintézték az “egyéb” ügyeket, majd a végén rátaláltak a nagybátyám, Torna Péter hegyre való két igáslovára. A kancára, Mancira és a sárga Bodorra. Követelve a nyerget is, ami persze, nem volt. Miért is lett volna az fogatos magyarnak? A szőrén ülte meg hát őket egy szerzsánt meg egy tizedes, úgy mentek el. Péter bácsi szeméből patakzott a könny, s a falu népe is sírva kísérte végig az utcán a capcarappolt lovakat… Elmúlt a tél, az a gonosz, az a. mínusz huszonöt fokos. Közben, szerencséjére, Péter bátyánk, félig megfagyott oroszoktól, tudott venni egy butykos saját főzetű pálinkáért két sovány, bordája is kint, sánta muszka lovat, amelyek menni és enni is alig tudtak már…
A téllel a front is odébb vonult, március eleje lett. Egy ilyen, már enyhén tavaszillatú hajnalon, Torna Péter, felriadva az álmából, megrémülve tapasztalta: egy ló ácsorog az udvaron, éppen iszik a vályúból. Óvatosan kiosont az udvarra, nem árt vigyázni, mit tudni, csak nem visszajöttek azok a kucsmások? A ló közben bement az istállóba, odébb szorítva-lökdösve a két muszkát. Az új jövevényről lerítt, hogy éhes. Ott kutatott, mohón ette a száraz kukoricacsutkát, a foga neki-nekiütődött a jászol fájának. Vékony, csapzott, sáros volt, háttal állt az ajtónak. De amint Péter bácsi belépett az istállóba, halkan nyerített. Köszönt… De hisz ez a Manci! Boldogságában ölelte, csókolta az öreg a gebe kancát. Drága lovam, hát megkerül tél? Sztálin-orgonák hangzavarában, bombázó repülők lövedékei között hogyan maradtál meg? Arany lovam, csakhogy itthon vagy! Hagyd ezt az ócska csutkát, hozok neked jó zabot! … Ilyen csodát még nem élt át a sokat látott öreg. Hogy egy ló, hónapok múltával a vérzivatarban hazajöjjön az istállójába…”
Ezt a történetet azon az őszi hajnalon a betegtársam, Toma Béla mondta el, aki akkor, tízévesen Péter bátyjánál lakott. Az Isten áldja meg, Béla bácsi, a megőrzött emlékekért, az elmesélt igaz történetért!
Dr. Várady Jenő
Forrás: Magyar Lovas Kör
2001.
Kép: canva
Frissítve: 2024.03.26.
