Fogatot hajt az egykori fuvaros
Családmese: Karsayéknál megkönnyezték a téeszbe adott állatokat, s családi hagyománnyá vált a lószeretet.
Karsay Sándor szülei tiltása ellenére lett „szénporos fuvaros” ahelyett, hogy a tanult szakmáját gyakorolta volna. A pályamódosításra a lovak szeretete ösztökélte. Ma pedig már az egész család életében meghatározó szerep jut a négylábú kedvenceknek.
A farádi Karsay Sándor ötvenéves és a lovak szerelmese. Édesapjától örökölte az életre szóló vonzalmat a patásokhoz és a gyermekeinek adta tovább. Az agrármérnök Rita és az egyetemista Anna, a negyedik osztályos Sanyika és édesanyjuk is kiveszi részét a jószágok körüli teendőkből.
Sándor első emlékét a lovakról kicsi gyerekként szerezte. Édesapja – akivel 1959-ben, a faluban utolsóként íratták alá a téeszbelépési nyilatkozatot – sírva érkezett haza a tanácsházáról. Az apa könnyei megdöbbentették az apró legényt.
– A legnagyobb fájdalma az volt, hogy a két lovunkat és a csikót is be kellett vinni a szövetkezetbe – emlékezett Sándor. – Némi gyógyírként hatott, hogy a közösben sem kellett elszakadnia a kedvenceitől, mert fogatosként dolgozhatott tovább. Legtöbbször mellette ültem a bakon. Ám az 1970-es években gépesíteni kezdtek a téeszben. Azok maradhattak fogatosok, akik benne voltak abban a bizonyos kosárban. Apám nem került bele. Az viszont hamarosan kiderült, hogy nem tud ló nélkül élni. Ezért 1973-ban Csornán háromezer forintért vett egy lovat, bár téesztag csak szarvasmarhát tarthatott. Nem volt mit tenni, a nevemre íratták az állatot, noha akkoriban harmadéves asztalostanuló voltam. Ennek dacára többnyire én „kocsiztam”, rendszeresen jártam Csornára. Szállítottam a zöldséget a piacra, a malacokat a vásárba. Miután a téeszben megtudták, hogy lovat tartunk, felszólították apámat, hogy adja el, mert elbocsátják. Eleget tettünk volna a parancsnak, de öreg is, sovány is volt a szegény pára, még vágóba sem vették meg. Közben édesapám – mivel állandóan piszkálták – munkahelyet váltott. Azután a szénát is elvitték az udvarunkról, arra hivatkozva, hogy a takarmányt a szövetkezetből kaptuk. A rábatamási téesz elnöke segített ki bennünket némi etetnivalóval. Legnagyobb sajnálatunkra aztán a jószág megbetegedett és elpusztult.
Természetesen Karsayéknál a „lóhalállal” nem ért véget a lovas korszak. Olyannyira nem, hogy Sándor 1975-ben friss szakmunkás-bizonyítvánnyal a kezében, szülei felháborodásától kísérve nem asztalosként, hanem fuvarosként folytatta. Fő „profilja” a szénszállítás volt. Előfordult, hogy naponta többször is megtette az utat a rábatamási Tüzép és Farád között.
Karsayéknál a gyerekek, az 1981-ben született Rita, az 1986-os Anna és az 1996-os Sanyika révén tovább bővült a lóimádó családtagok köre és folyamatosan gyarapodott az állatállomány is.
– A lányaink, mihelyt megtanultak járni, már a bakon ültek. Szinte nem lehetett itthon hagyni őket. Háromszor ütött el a kamion a 85-ös főúton és óriási szerencse, hogy a balesetek alkalmával egyikük sem tartott velem.
Sándor, aki egyik alapítója a Farádi Lovasegyesületnek, 1996-tól rendszeresen versenyez fogathajtóként a lányaival együtt.
– Nem azért versenyzünk, mert nyerni akarunk, hanem azért, mert szeretjük a lovat. Kétféle ember van: egyiknek a vérében van a lovak szeretete – mi is ehhez a körhöz tartozunk –, a másik kedvtelésből tart állatokat. Ezért aztán könnyen túladnak rajtuk. Két éve mondjuk, hogy nem tartunk nyolcnál több lovat, de mindig találunk kifogást, hogy melyiket miért nem adjuk el – mosolygott a gazda.
A Karsay lányok szerint a lónál kedvesebb, megbízhatóbb állat nincs. Sanyika viszont – aki ez idő tájt egy póniló boldog tulajdonosa – a kutyát és a macskát is a kedvencek közé sorolja.
Haszonits József
Forrás: Kisalföld.hu
Kép: Canva
Frissítve: 2024.04.15.
