Lovak, ruházat, felszerelés, fegyverek
Huszárezredek 1683-1768 között
Az 1712-től 1814-ig terjedő korszak a huszárság hőskorának tekinthető. Ez alatt az évszázadnyi időszak alatt csaknem minden európai országban létrejöttek huszárezredek, mindenütt kialakult a huszár viselete, korszerűbbé vált felszerelése.
Elsőként a huszár lováról kell említést tenni. Huszárlónak továbbra sem az istállóban, hanem a pusztán, füves sztyeppén nevelt, fürge, melegvérű ló vált be, tehát az arabs fajokkal keresztezett magyar, lengyel, orosz ló volt a legalkalmasabb a huszárnak. Az ilyen ló jól tűrte a fagyot és a forróságot, átúszta a folyót, felkapaszkodott a hegyre, és kitartó volt a hosszan tartó attakban is. Maga Napóleon is elcsodálkozott azon, hogy a orosz dragonyosdandár lovai olyan hosszú vágta után sem fulladtak ki, amilyenben a francia lovak mindig használhatatlanokká váltak. A huszárló hátára rendszerint kis termetű ember került. Nehéz, megtermett lovas ritkán volt alkalmas huszárnak.
A lószerszám és a huszárfelszerelés mind egységesebbé és korszerűbbé vált. A 18. század végén már bizonyos előírások szabályozták a fegyverek és az egyenruha színét, sőt méretét és anyagát is. Az 1751-es öltözködési szabályzat szerint a kucsma tíz hüvelyk; a dolmánynak olyan a hossza, hogy az öv alól egyhüvelyknyi látszódik ki belőle. A dolmány gombolása-zsinórozása hatsoros, a huszáregyenruhára összesen 30 rőfnyi (Kb. 20 méter) zsinórt kell verni.
A császári huszárruha színének eredetileg a kéket szánták. Az 1677-ben keletkezett előírás azonban a sötétkéket és a sötétzöldet jelöli meg alapszínként; a nadrág színét az ezredtulajdonosokra bízták. A huszár-körköpeny színe fehér. A hosszú utakon az egyenruhát azzal kímélték, hogy a nadrág és a csizma fölé egy vászonból szabott nadrágot (sarivari) húztak. Mind a francia, mind pedig a német huszároknál gyakran változott az egyenruha színe. Mivel azonban a huszár sokszor teljesített előörsi szolgálatot, az akkoriban oly divatos fehér, máskor gyöngyszürke vagy skarlátszínű posztóból csak ritkán készítettek huszárruhát. A porosz huszárezredek öltözetét fekete posztóból készítették, volt azonban olyan huszárezred is, amely zöld vagy vörös színű mentét és dolmányt viselt. A francia Bercsényi-huszároknál hosszú ideig égszínkék volt a nadrág, a mente és a dolmány színe. A zsinórozás a poroszoknál általában fehér, a franciáknál pedig leginkább vörös színű volt.
A legszebb és legdíszesebb huszárviseletnek a magyar nemesi testőrség egyenruháját tekintették: zöld dolmány, piros nadrág, mindkettő sűrű ezüst sújtással, sárga csizma, medvebőr süveg kócsagtollal, párducbőr kacagány és fehér körgallér. Ennek a testőrségnek a mintájára szerveztek huszár testőrséget más országokban is. A huszárok sűrűn zsinórozott vitézkötéses dolmánydivatját vették át a francia svalizsérok, Napóleon guide-csapata és az angol tüzérek.
Itt említjük meg, hogy a magyar huszároknál már 1767-ben csákó váltotta fel a kucsmát, s 1802-ben sima csizma, zsinórozás nélküli kényelmes zeke kerül a dolmány mellé. Utóbbit a tisztek csak laktanyai szolgálatban viselhették.
A fegyverzetben a kardon kívül csak a karabélynak és a pisztolynak volt jelentősége.
A franciáknál előfordult a mousqeton, egy kartácsszerű lőfegyver, amelyet csak minden 11. lovas kezelt. Az angol lovasságnak pedig a napóleoni háborúk utolsó szakaszában lóra szerelhető “rakétakilövő állványa” volt – a géppuska előfutára.
A huszárcsapat figyelmeztető- és hívójeleit eleinte dobolták. A huszárdobos a nyereg elé szíjazott dobokon verte a jelt ébresztőre, gyülekezőre, rohamra. Ez a régi huszárszokás az angol királyi lovasságnál napjainkig fennmaradt. Később – elsősorban a magyar huszárezredeknél – trombitaszóval adtak jelt a támadásra. A csata utáni hívójel ugyancsak trombitán hangzott fel, ennek dallama cseng vissza mindmáig a Rákóczi-induló kezdő ütemeiben.
A régi huszárezredekben minden kompániának (századnak) volt lovas zászlaja, nemzetközi szóval: estandartja, sőt dobzászlaja is. Később, mikor a kompániákat kettesével svadronokba (ezred negyede = kvadráta: svadron) sorolták, már csak a svadronoknak volt zászlajuk; a végén csupán az ezrednek. Ez a huszár-estandart – miként a többi lovas zászló is – jóval kisebb méretű volt, mint a gyalogos alakulatoké: mindössze akkora, hogy lovon is könnyen lehessen hordozni.
A huszár-szakirodalom a 17. században, a huszárháborúk idején bontakozott ki. Idetartoznak a II. Frigyes nevéhez fűződő kisháborús (partizán) kézikönyvek és A. H. Guilbert fontos stratégiai műve, amelyet még a nagy forradalom előtt írt, s amelynek a lovasság feladatairól vallott úttörő elveit (például a gyorshadviselést) Napóleon vitte át a gyakorlatba.
A huszár-szakirodalom a szabályzatok kiadásával kezdődött. A legrégibb magyar nyelvű, nyomtatásban is megjelent 1722-es Lovas Regulamentum nagyjából a német szabályzat fordítása, amelynek viszont a kor legjobb szabályzata, a francia lehetett a mintája.
Ennek a korszaknak a huszáralakulatai számukat tekintve növekedést, a többi csapatnemhez viszonyított arányukat tekintve csökkenést mutatnak. 1716-ban a császári haderő magyar része egy gyalogos és öt huszárezredből tevődött ösze. A századfordulóra ez a mintegy hatezer katonát számláló haderő csaknem a tízszeresére növekedett, elsősorban az új gyalogos alakulatok jóvoltából. 1815-ben a császári haderő 52 lovasezredéből 12 volt huszárezred. A porosz huszárregimentek száma 16; a 100 ezrednyi francia lovasságból 16 ezred volt huszár. Az angol seregnek mindössze 4 huszárezrede volt ekkoriban. Volt még huszáralakulata a holland, a nápolyi, a svéd, a dán és a spanyol királyságnak is.
Forrás: Magyar Huszár
Frissítve: 2023.12.31.
Fotó: Canva
