Van „Ez” a furcsa dolog ember és ló között. Valami kimondhatatlan kötelék, ami láthatatlanul összekapcsolja e két lényt, időtlen idők óta fonja össze e két faj sorsát. Valami, ami ösztönösen, tudattalanul vonzza az emberiséget a lóhoz. Valami, ami az ésszel nehezen felfogható, ám garantáltan minden lovas szívében elevenen lüktet. Valami olyan varázslatos vonzerő a lóban, amivel valószínűleg minden lovas egyetért. Valami, amiért annyi lovas hajlandó óriási áldozatokat hozni a lótartás, a lovaglás – a lóval való együttlét – kedvéért. Valami leírhatatlan, amit vakmerő módon most mégis megpróbálok szavakkal megfogalmazni…
Ez a Valami valószínűleg ember és ló legelső találkozása óta jelen van a kapcsolatban, és az evolúció nem csupán e két lény biológiai fejlődésében figyelhető meg, hanem kettejük kapcsolatának – minőségi – alakulásában is. Az ember és a ló közötti viszony is folyamatos átalakulásokon ment keresztül a közös históriánk során. A ló szerepei, funkciói és a vele kapcsolatos szemléletek az emberiség létében folyamatosan alakultak, változtak; a lóval való kapcsolatunk egy-egy adott történelmi időszakban mindig is az adott kor társadalmi, kulturális és gazdasági tükre volt. Ez a Valami a ragadozó-zsákmány kapcsolatából elindulva mára a beteg-gyógyító szerepekig is eljutott. Úgy értem, hogy a lovak testre, lélekre, szellemre gyakorolt multidimenziós terápiás hatásai ma már objektíven mérhető, megkérdőjelezhetetlen tények.
A kezdetekben
A vadászó ősember kezdetben – mázsa számra pazarolva a lóhúst – ménesek tömegeit veszejtve hajtotta az állatokat szakadékokba, egy-két tetemért, melyet valójában képes volt elfogyasztani. Húsz-harmincezer éves barlangrajzok viszont már arról tanúskodnak, hogy a vadász inkább egy-egy állatot ejtett el, a vadászatot rituális körülmények között előkészítve, az áldozat szellemét tisztelve és hálát adva neki. Valamiért a ló alakja már a barlangrajzok megjelenése óta az egyik leggyakrabban ábrázolt alak a művészetben – és a ló az egyik legtöbb szimbólummal felruházott állat is egyben.
A barlangrajzokon megjelenő lovak testtájainak részletessége, anatómiai pontossága, színezése, mozgásának, csoportos viselkedésének megjelenése arról árulkodik, hogy elődeink bizony nagyon is közelről ismereték már a lovat. A Lascauxi és a Chauvet barlang falán vágtató lóalakok eredeti „modelljeinek” a jelek szerint ugyanis egészen közel kellett már engedniük magukhoz azt az embert, akinek ilyen pontosan sikerült őket lefestenie. Ez azt feltételezi, hogy ezek a lovak Valamiért nem féltek annyira az embertől – legalábbis nem menekültek el előle, amikor éppen nem vadászott rájuk. Legalábbis nem olyan messzire, hogy a fülek helyzetét vagy egy-egy arckifejezést ne lásson meg egészen jól…
Az ember azonban elsősorban valószínűleg nem azért figyelte meg a lovat, hogy le tudja szépen festeni – a pontos ábrázolás készsége tulajdonképpen inkább egyenes következményű „mellékterméke” lett magának a megfigyelés aktusának. Ezek a „korai etológusok” egyszerűen praktikus szempontok alapján végezték „vizsgálataikat”: a zsákmány elejtési lehetőségének maximalizálása céljából. Egy olyan nagy testű, gyors és szélsőségesen éber, csoportos életmódot folytató állat, mint a ló lándzsavégre kapása ugyanis egyáltalán nem lehetett egyszerű feladat. Viselkedésének, mozgásának, szokásainak, táplálkozásának, szaporodásának, vándorlásának, társas kapcsolatainak, kommunikációjának stb. ismerete azonban értékes gasztronómiai előnyökkel kecsegtetett vadászati szempontból.
A vadászati alkalmakat leszámítva azonban minden jel arra mutat, hogy ember és ló Valamiért viszonylag egész közel élhetett békében egymás mellett. Az ember vadászó-gyűjtögető életmódjának köszönhetően a természettel egységben, annak eleven részeként létezett. Nemcsak a lovat ismerte, hanem az egész környezetét, amiben boldogulnia kellett: ehető és veszélyes növény és állatfajokat, a természet törvényeit, ritmusait, eseményeit – teljességében testközelből. Valamikor az ember a természet egységes részeként olyan harmóniában és szimbiózisban élhetett a teremtett világgal, amit mai utóda már nem is ért, esetleg a hiányából fakadó tüneteken keresztül érzi, hogy Valami nagyon hiányzik.
A ló kilowattban mérhető ereje
Ember és ló kapcsolatának eggyel közelebbi verzióját hozta meg a ló háziasítása. Nagyjából 6000 évvel ezelőtt az ember közelében élő ló már zablát viselt – legalábbis erről árulkodnak az ukrajnai Dereivka lelőhelyen talált csődör koponyában lapuló elkopott fogak. Ahhoz azonban, hogy a lovat emberi környezetben tartsák, használják, az ember részéről még alaposabb etológiai felkészültség, a ló részéről pedig magas fokú alkalmazkodási és tanulási képesség szükségeltetett. Ezekkel mindkét faj rendelkezett – ráadásul eddigre már bőven volt tapasztalata az embernek a háziasításról más fajokkal, – a ló pedig, az evolúciós folyamata során megedződött, 50-60 millió éves alkalmazkodási és tanulási stratégiával. Plusz még itt van ez a Valami, ami miatt az ember szerette volna magához szoktatni a lovat, a ló pedig mindezt hagyta.
A háziasítással a ló kilowattban mérhető, fizikai erejét és gyorsaságát aknázta ki elsősorban az ember. A ló hátára felülve megsokszorozódott az akkori ember ereje: a gyalogszerrel megtehető távolságok többszörösét volt képes bejárni négy lábon, addig ismert területek többszörösét tudta felfedezni és felügyelet alatt tartani, és addig elképzelhetetlennek tűnő terheket volt képes megmozgatni, szállítani a ló segítségével. A ló erejének „megzabolázásával” és „igába vonásával” egy új világ nyílt meg az emberiség számára: a történelmünk a ló hátán íródott tovább. A ló története pedig végleg összefonódott az emberével.
A ló szó szerint felemelte az embert a földről. Azok a népcsoportok, akik háziasították a lovat, behozhatatlan előnyre tettek szert azokkal szemben, akik nem. Elindult a népvándorlás. Az emberi nyelvek, gének és kultúrák terjedni, keveredni kezdtek. Népek egyre nagyobb területeket vontak a felügyeletük alá, kereskedni kezdtek egymással – és ahogy az fajunknál lenni szokott – hamarosan beindult a javakért és a territóriumért vívott háborúskodás is.
Új szerepek
A lovaglás tulajdonképpen évezredekig a közlekedésen és teherhordáson kívül a hódítást, a versengést és a státuszt szolgálta. A 20. század végére azonban a ló történelmi szerepköreit szinte teljesen átvették a gépek, napjainkban már nincs szükség a kilowattban mérhető erejére és gyorsaságára – sem a közlekedésben, sem a mezőgazdaságban, sem a háborúskodásban. Van Valami mégis a lóban, ami miatt a 21. század embere eddig soha nem tapasztalt mértékben vonzódik a hozzá, tulajdonképpen „csak úgy”, évezredes használati funkcióin túl.
Hagyományos feladatait hátrahagyva, a ló mára új szerepeket kapott, és napjainkra népszerűbb, mint valaha. A versenyzés, a show ipar mellett egyre több lovat tartanak szabadidős céllal – és a háziasítása óta először a lovakkal foglalkozók nemi aránya a nők irányába tolódott. Ma már Valami egészen mást keresünk a lóval való kapcsolatunkban: a dominancia és a hódítás helyett egyre inkább az együttműködésre és a harmóniára helyeződik a hangsúly.
A kilowattban mérhető erején túl, van még Valami a lóban, amire nagy szüksége van a mai kor emberének. Valami, ami miatt ma már négylábú gyógyítóként emberek ezrein képes segíteni. Ember és ló kapcsolatának egy új árnyalata, egy más minőségű ereje van kibontakozóban. Na ez már Valami!
Folyt. köv.
2019.05.30.
Írta és fotózta: Tóth Bettina
Frissítve: 2022.09.13.
Fotó: Canva
